– kötetekről kötetlenül 2. –

Villányi kötetét Markóéval együtt vettem elő, de aztán mindkettőbe bele-beleolvasgatva úgy éreztem, nem megy nekem ez a párhuzamos olvasás. Azt tudtam még elképzelni, hogy néhány napos váltogatással, gyakorlatilag mindig csak egyre koncentrálva olvasom a két kötetet, de végül ez sem valósult meg. A könnyebb ellenállás felé haladtam, bevallom. Villányi versei nehezebben felfejthetőknek tűntek, miközben Markóval könnyedén haladtam. Előbbi esetében csábítónak tűnt a visszatéréses forgatókönyv, míg utóbbinál a végigolvasás, a lezárás, az adottságaim keretei között értelmezendő teljes átlátás elérése vonzott.
Nem sokon múlott, hogy Villányi még hátrébb szoruljon. A Merítés-díj zsűrijének ugyanis javasoltam, hogy próbálkozzunk meg a közös olvasás intézményével, és Poós Zoltán könyvét kezdtük el. Kíváncsi voltam rá nagyon is, mert a prózája kimaradt nekem az elmúlt években, miközben ő is ott csücsül a Parlament lépcsőjén az emblematikussá vált Bartis-fotón. 

– kötetekről kötetlenül 1. –

Nem lenne igazságos, az biztos. Meg hogy is adnék akárhány csillagot?* Az életem során kézbe vett kötetek a világszínvonal nevű polcról kerültek a kezembe. És akkor arra még nem is hivatkoztam, hogy egyébként inkább csak verseket olvastam – tehát az életművek legjavát. Az az évi 1-2, talán félig sem olvasott kortárs kötet hogyan jogosítana bármire is fel?
Meg aztán miért is rontanám a kalandot értékelésekkel? Merthogy új kalandba kezdek: kortárs versesköteteket fogok olvasni. Legalábbis ez a terv. Ez a kötet meg az első (menne tovább a mondat: szenvedő alany – de nem engedem (sem a mondatot tovább, sem majd a szenvedést)).
Nem akarnék nagyon előretekinteni. Nincs ígéret, csak távlatok. De a kalandban az is benne van, hogy félbeszakad, hogy eltérül az ember, hogy hazakullog. Meg persze az is, hogy három kanyar és egy kisebb vargabetű után már tapasztalt kalandorként tekint magára. Úgyhogy azt sem tudom, meddig karcolgatok, és ha egyszer majd nem, akkor miért kezdek értékelni. Azt majd akkor és ott fogom tudni – vagy nem tudni.
Nem tehet hát e kötet arról, hogy itt, ebben a kalandban ő az első. Most jelent meg, és a Libri-csoportnál jelent meg – ennyit kellett a véletlennek megtennie. Nagyjából.
Én meg olvasom hol lineárisan, hol ugrálva, időnként meg csak felcsapom itt-ott. Kötetnek nem rövid, és még változatosság is van benne.
Mostanra arra jutottam, hogy megkedveltem Markó Bélát.

Vagy nem csak úgy ;)

Bár a digitális oktatás & home office kombináció miatt felmentést adott nekem az élet minden közösségi tevékenység alól, lázadó szellemként mégiscsak eleget teszek egy facebookos kihívásának: könyveket kellene posztolnom a napokban. (Köszönöm, Bán Róbert!) Viszont azt átlátom, hogy nem lesz nekem még ennyi kapacitásom sem, úgyhogy inkább egy ültő helyemben összeszedem ezt a csomagot.
A kihívást viszont célzottan nem adom tovább – mivel azonban úgyis vírusos időszak van, bárki szabadon elkaphatja!

A Merítés-díj abból az igényből született, hogy a gazdag kortárs magyar irodalmat átlátni képes kevesek tegyenek ajánlásokat, emeljenek ki műveket az érdeklődők számára. Az első öt év után, a fél évtizedes jubileum kijelölte pontból visszatekintve irányomban és bennem is felmerült a kérdés, hogy a 2014-es és a 2018-as év által bezárt időszakból én melyik szépprózai műveket emelném ki. Öt művet választottam. Ez a választás kizárólagosan az én értékítéletemet tükrözi. Azt viszont tökéletesen. Nem hirtelen felindulásból állítottam össze a listát, ezért nyugodtan írom le: én ezt az öt könyvet tartom az érintett időszak olvasásra leginkább érdemes művének.

Az előző összefoglalóban elkezdtem sorra venni azokat a nőnemű írókat, akik az idén akár meg is kaphatják az ezúttal dupla irodalmi Nobel-díj egyikét. Az előző válogatás a magyar olvasók által jobban ismert kultúrkörből, Európából és Észak-Amerikából szemezgetett. Most a kevésbé ismert térségek íróit veszem sorra, akiknek a műveihez magyarul alig-alig férünk hozzá, ezért tegnap a Moly.hu, ma pedig inkább a Goodreads vonatkozó oldalait linkelem be.
Miért merül fel a nevük a viszonylagos ismeretlenség ellenére esélyesként? Éppen azért, mert a Nobel-bizottság elnöke, Anders Olsson a „global totality” kifejezést használva talán éppen arra utalt, hogy a Svéd Akadémiának igenis dolga, hogy a jóléti társadalmak által ismertté tett neveken túl is fel tudjon fedezni értékes életműveket.
Mindenki mellett és ellene is szólnak érvek – ezeket a nemzetközi közvélekedésre alapozva fogalmaztam meg. Most is a saját kis esélyességi sorrendemben közlöm a neveket, hogy lehessen cikizni majd.

Idén dupla irodalmi Nobel-díjátadásra készülhet a kulturális élet. Jean-Claude Arnault-nak hívják a bűnöst, aki miatt a tavalyi év kimaradt, és aki tulajdonképpen nem csak sok-sok nőt, de magát az Akadémiát is megrontotta. Éppen ezért nem alaptalan az az elvárás, hogy akár mindkét díjat nőnek ítéljék oda. Ma és holnap bemutatok azok közül néhányat, akik a hozzáértők találgatásaiban felmerülnek. Az első adagban az európai és az észak-amerikai angol nyelvű kultúrkörhöz tartozó szerzők közül válogatok, mert bár az Akadémia vállaltan globális áttekintéssel kíván választani, mégsem lehetetlen, hogy a díjazottak egyike a magyar olvasók által is jobban ismert térségekből kerül ki. (Holnap pedig jön a 2. adag!)
Mindenki mellett és ellene is szólnak érvek – ezeket is a nemzetközi közvélekedésre alapozva fogalmaztam meg. Még egy kis esélyességi sorrendet is felállítottam, hogy nehezebb legyen nekem. A szerintem esélytelenebbtől indulok, és ha lehet éppen fogadni, akkor a születési éve mellé a mai brit mutatót is beírom.

A 2018-as év mellé a Svéd Akadémia történetében a legsúlyosabb válság kitétel fog kerülni.
Részrehajló pénzügyi döntések, információk kiszivárogtatása, szexuális visszaélések – e három halmazba sorolható be minden feltárt disznóság. A helyzettel szembesülve az új problémák régi feszültségeket is felszínre hoztak, és olyan sokan függesztették fel a tagságukat, hogy az Akadémia működésképtelenné vált.
Végül néhány akadémikus kompromisszumképességének köszönhetően és a korábban mindig is inkább a háttérben dolgozó Anders Olsson irányításával az Akadémia megújította önmagát, és aprónak tűnő, de nagyon is fontos lépésekkel visszatért a munkához.
Megváltoztatott alapszabállyal, átláthatóbb pénzügyi működéssel és alapjaiban megváltozott tagsággal hamarosan újra irodalmi Nobel-díjast hirdetnek.
Igen ám, de vajon kit érdekel egy megtépázott testület döntése? 

Idén negyedik alkalommal ítélik oda magyar díjazottnak az Európai Unió Irodalmi Díját. Bár ez több nemzetet érintő elismerés, gyakorlatilag mégis tekinthető nemzeti díjnak, hiszen magyar zsűri dönt a magyar díjazottról. Mivel nem volt minden részlet világos a számomra, a 2019-es zsűri tagjait megkerestem néhány kérdéssel. Nagyon lelkiismeretesen és körültekintően válaszoltak, ezért itt változtatás nélkül, teljes terjedelmében közlöm a szöveget, míg a Molyon az oldal sajátosságaihoz igazodva egy kisebb összefoglalót adok.

Először is álljon itt a zsűri névsora (fotókkal együtt a Literán érdemes körülnézni):
Deczki Sarolta (kritikus, irodalomtörténész, filozófus)
Dufeuilly, Joëlle (francia műfordító)
Kőrössi P. József (költő, író, könyvkiadó, szerkesztő)
Szkárosi Endre (költő, műfordító, irodalomtörténész, tanár, a Szépírók Társasága elnöke)
Szolláth Dávid (irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő)

Az interjút általános kérdéssekkel kezdtem.

− Ha jól értem a kiírást, csak 2018-ban vagy 2019-ben kiadott könyvek szerzői jöhetnek szóba?
− Az Európai Unió Irodalmi Díj szabályzata meglehetősen szűkre szabja a lehetséges díjazottak körét. Az egyik feltétel az, hogy csakis olyan művek jöhetnek szóba, melyek az elmúlt másfél évben születtek. Méghozzá olyan szerzőtől, aki már nem pályakezdő, de még nem is befutott, hanem „emerging writer”-ként minimum két, maximum négy szépprózai kötetet adott közre eddig. Az életkorra vonatkozóan nincsenek megszorítások. Nehéz helyzet elé állítja ez a mindenkori zsűrit, hiszen vannak olyan szerzők, akiknek kiváló könyvük jelent meg a megadott időintervallumban, és nem számítanak a befutott szerzők közé, viszont már négynél több kötetük vagy regényük jelent meg.

Eléggé hatásvadász címet adtam ennek a bejegyzésnek, de nincs itt semmi csalás vagy ámítás. Hiába örülünk annak, hogy idén pótolják a tavalyi díjat is, a szomorú tény a következő: a 18 fős Akadémia válság előtti tagságából 7 fő távozott – ebből mindössze egyetlen férfi, és mindössze egyetlen női tag nem mondott le.

A válságot menedzselő főtitkár, Anders Olsson hiába mondja azt, hogy „a konfliktus nem a nemek különbségére vezethető vissza”, azért a tények, illetve a válság fókuszában álló szexuális bűncselekmény mégiscsak azt mutatják, a hímnemű tagságot érintette, rázta meg kevésbé az ügy.

Minden a Tervvel kezdődött.
Manapság, amikor nap nap után szelíden növekvő örömmel veszem a kezembe ezt a csodás könyvtárgyat, nehéz visszaidézni, mit is gondoltam róla régebben. Nos, nem túl sokat. Valamennyire örültem, hogy van olyan író, akinek még a körmepiszka is áruba bocsátható. Meg persze elfogadtam, hogy nem lehet mindig nagy és vaskos műveket írni, néha kellenek side projectek is.
Még a boltban belelapozva is… a szürkeségen gyorsan átsiklott a szemem.
Az Aprómunka mellé azonban mégis elolvastam. Mert úgy helyes.
Azóta már számtalanszor olvastam. Nézegettem. Lapozgattam.

Tegnap is, a kislányommal vagy 5 percig nézegettük ezt a fotót (a fotó forrása: Bomb Magazine).
Most ellene kellene állnom, hogy költői szavakkal tegyem tönkre a látványt. Nem a tartalom, nem a szürke ég, nem a felhő helyetti városi gomolygás, hanem a kompozíció nagyszerűsége nyűgözött le bennünket. Ez a fotó egyszerűen szép. Olyan, amit csodálni lehet.

A szöveget tehát annak tekintettem, aminek az írója beállította: előzetesnek, vázlatnak, munkajegyzetnek.
De nagyon gyorsan lenyűgözött a gazdagsága, a megszerkesztettsége, az egységes mű mivolta. Logikusan lehetett megismerni belőle Manhattan erejét. Mely a nagy elméket, a kiválókat magához szürkíti. Névtelenné minősíti vissza a legnevesebbeket is. Melville életének hosszú szakaszát hivatalnokként töltötte, Bartók lakhelyét semmi sem örökíti meg, és a zseniális Lebbeus Woods-műveket ugyan kiállítják, de csak az észrevehetetlenségig bezsúfolva a trendi izék sűrűjébe.

Jonas Lüscher Kraft című regénye Németországban és Svájcban is komoly kritikai és közönségsikert ért el. Tematikáját és gondolatiságát tekintve is könnyedén rásüthető: égető kérdéseket tárgyal.
A mű zárójelenete kulcsfontosságú, ám érthető módon nem nagyon beszél semelyik ismertető a mű végéről. Figyelmeztetek tehát mindenkit, a mű zárásáról, utolsó fejezetéről fogok írni.

Az elhallgatás kultúrája 

Egy fiatal magyar író megírt egy koherens, átgondolt, mindvégig következetes regényt.
Már ezzel kiemelkedik a mezőnyből.
Igen, tudom, ez túlzó kifejezésnek tűnik. Ám a magyar regénytermésben én azt tapasztaltam, hogy a fiatalabbak keze egyszer csak megremeg. Regényt csak egészen kivételes magabiztossággal lehet írni. Vagy legalábbis fókuszált célra tartás kell hozzá. A regénybe beleteendő sok energia abból a hitből tud csak fakadni, hogy a kézirat önmagában lesz értékes. Azaz menthetetlenül emberek elé fog kerülni, és ott meg kell állnia a lábán, ezért érdemes ráfordítani sok-sok időt. Ehelyett nem egy fiatal író beszél az elakadásairól, a máshová kiosztott prioritásokról. Mintha az életükben bármennyire fontosnak is tartanák ugyan az írást, az valahol a teendők listájának 5. helyéig tudna csak előretörni. Oda, ahol az energiákból már csak töredékek jutnak. És ez bizony meglátszik. Egy-egy foldozott, összecsapott, vagy csak kellően át nem gondolt résznél.

Krusovszky Dénes azonban nem csak komolyan hitt a művében, hanem még ezen is túltett: nem családregényt írt, és ezen keresztül mellesleg nem is akarta megérteni az egész 20. századot.
Nagyon gyakori manapság, és persze üdvözlendő is, hogy a szerző a magyar múlttal egy 3-4 generációt és a 20. századot átfogó művön keresztül néz szembe.
Krusovszky ehelyett legfeljebb ha három generációt érint. Azt is inkább csak áttételesen.
Mondhatom, egészében nehéz a művét a magyar magasirodalom térképére helyezni.

Már miért is szűnne meg?

Azért, mert az irodalmi Nobel-díjról döntő Svéd Akadémia válságára eddig nem látszott semmiféle megoldás. És hiába is mondták, hogy majd 2019-ben adják át az idei díjat, ha egyszer mindenki csak a vállát vonogatta a megoldást firtató kérdések hallatán. Ám most szeptember folyamán végre felcsillant a remény. Több olyan döntés is született, amelynek révén ismét működőképessé válhat az Akadémia.

Sara Danius főtitkárt elsodorta a válság. Jelenleg Anders Olsson ideiglenes főtitkárként irányítja a testületet
(Forrás)

Nádas Péter a Világó részletek című könyvében mindvégig kitartó következetességgel használja magára az autista kitételt. A kritikusi megszólalások alapvetően hitetlenek. Ezért tartottam fontosnak megírni e bejegyzést: engem, aki – és ez itt nagyon fontos – nem vagyok az autizmus szakértője, ám jártasnak nevezhetem magam ezen a területen, meggyőzött. Nádas Péter autizmusban való érintettségét nem csak, hogy el tudom fogadni, hanem ez az elfogadás tette lehetővé számomra az ő teljesebb megértését.

A 62. ÉS-kvartett szereplőinek reakciója eléggé tipikus. Két megszólaló is kiemeli, hogy idegesítette őket az autizmus hangsúlyozása. Még a leginkább elfogadó, sőt mindent pontosan értő Bárány Tibor is visszaretten az elfogadástól, és alapvető strukturális elemként azonosítja, azaz lényegi személyiségjellemzőből írói eszközzé degradálja. Ő mondja ki az autizmussal kapcsolatos jelenlegi legnagyobb félreértést is: „Egyébként az »autizmus« a szó szigorú értelmében nem korrekt meghatározás, mert ez az ember nem autista. Az autizmus kifejezést a hétköznapokban mindenféle furcsa viselkedésmódra szoktuk használni, teljesen pontatlanul, az író is ezt teszi.”

Míg hosszú időn keresztül az Aegon-díj tízes listája volt az egyetlen, amely alapján az olvasók tájékozódhattak, 2016-ra az egy évvel korábban indult Merítés-díjjal és az első évadát futó Libri-díjjal hirtelen háromra nőtt azoknak a listáknak a száma, amelyek orientálódni segítettek a friss magyar megjelenések világában.

Mindhárom listának megvan a maga karakterisztikája. Az Aegon és a Libri is műnem szempontjából vegyes csomagokat állított össze. Engem mint a prózával foglalkozó Merítés-zsűri tagját elsősorban a széppróza érdekel, így ebből a szempontból vetem össze a három listát.

Összesen 16 érintett műről van szó. Ezekből mindössze kettő szerepel mindhárom helyen. Bartis Attila A vége című regénye a Librinél és a Merítésnél is megnyerte a közönségszavazás kategóriát, Szvoren Edina novelláskötete, Az ország legjobb hóhéra azonban nem gyűjtött be elsőséget, bár annyi tudható, hogy a Merítés-zsűri szavazásán épphogy lemaradt az első helyről. Ez alapján mondhatjuk, hogy talán ez a két könyv volt az év legfontosabb könyve.*

A Nobel-díjat odaítélő Svéd Akadémia komoly válságot él meg: három tagja nyilvánosan visszalépett a közös munkától.
Csak vázlatosan összefoglalva:
Az akadémiai tagság életre szóló, tehát lemondani, illetve a tagot pótolni nem lehet, vagyis a munkát kevesebben végzik el.
Három nagyon fontos tagról van szó (persze kevesen vannak, mindenki az): Peter Englund (2009 és 2015 között ő vezette az Akadémia munkáját), Klas Ostergren és Kjell Espmark.
Korábbi események miatt további két tag szintén csak névleges tagja az Akadémiának, így jelenleg 13 fővel üzemel a testület.

Miért is mondtak le?
A helyzet egyelőre zavaros, ami biztosnak tűnik, hogy nem pusztán a konkrét ügy miatt vonultak vissza, hanem ez egy utolsó, nagy csepp lehetett a pohárban.
Az egyik tagnak, a jelentős költő Katarina Frostensonnak a férjét egészen sokan szexuális zaklatással vádolják. A kenyértörés pedig Katarina Frostenson kizárása kapcsán történt meg.
Kívülről, a részletek ismerete nélkül nem érthető semmi, hiszen felvetődik a kérdés: Miért is a feleség bűnhődjön férje miatt?

Abban a pillanatban, amikor elhangzott, hogy 2017 irodalmi Nobel-díjazottja Kazuo Ishiguro, mindenki megkönnyebbült. Egy író kapta a díjat, nem pedig holmi zenész vagy firkász. A díjazott személye viszont mindenkit meglepett (magát a szerzőt is). S bár a meglepődés óriási volt, a megkönnyebbülés még nagyobb. Nagyon sok, talán vagy száz név szóba került, és a közvélemény megformálta magában az esetleges reakciók csíráit. Ishiguróra nem volt ilyen véleménykezdemény. A megkönnyebbülés ellenállás nélkül söpört végig mindenkin. Aztán ahogy teltek az órák, a meglepődésből kérdések, kételyek sarjadtak elő. Kazuo Ishiguro széles körben ismert szerző. Tehát nem a gyakori Nobel-kérdés bukkant fel: Kit is takar ez a soha nem hallott név? A kérdések magával a díjjal kapcsolatosak voltak: Mit is akar a Svéd Akadémia? Ishiguróval merrefelé tartanak?

Ahogy 2016-ban, úgy idén is ismertetem az irodalmi Nobel-díj esélyeseire köthető fogadásokat a tavalyi év, különösen a zárás fényében. Elsősorban a brit Ladbrokes oddsaival foglalkozom (így a UK-számokat használom: az EU-s = brit + 1), de esetlegesen kitekintek a svéd kötődésű Unibetre is.

Szeptember elején indul az igazi fogadási időszak, amikor nagyjából egy hónap áll a szerencsekísértők rendelkezésére.
Általában az előző évi zárást láthatjuk viszont, kisebb konszolidációval, ui. az utolsó 24 óra mindig heves szokott lenni. Nem árt kicsit visszahúzni mindent az elképzelt realitás talajára.
Az idei év érdekessége, hogy ezt a konszolidált listát annyira kiérlelte a Ladbrokes, hogy a szept. 8-i közzététel óta egész szeptemberben hozzá sem nyúlt.

Tavaly „Na de mi van Rushdie-val?” címmel írtam összefoglalót arról, hogy miért is játszik nagy szerepet Salman Rushdie a Nobel-díj történetében, ill. hogy ennek ellenére plusz az aktualitások ellenére miért is nem lesz mégsem Nobel-díjas.
Idén az írók közül Margaret Atwood kapta a legnagyobb publicitást, és szeptember elején a fogadóirodák is a 3. legalacsonyabb szorzóval jegyezték (Ladbrokes és Unibet). Atwood esélyeivel foglalkozni kell tehát, ám a tavalyi bejegyzésem címére rájátszva és annak irányultságával egybecsengve, én dőrén arról fogok írni, hogy bizony ő sem lesz Nobel-díjas.

Dőrének nevezem magam, mivel Dylan Nobele után nincs az a magát komolyan vevő ember, aki bárkiről ki merné jelenteni: na, ő aztán biztosan nem. A legmerészebbek is legfeljebb érvek és ellenérvek glédába állításába vágnak csak bele.
Úgy tűnik, én mégsem veszem magam annyira komolyan.

Fotó forrása

Bob Dylan 2016-os irodalmi Nobel-díját már most kétségkívül a díjtörténet egyik legjelentősebb eseményének tekinthetjük. Az idei esélyekkel foglalkozó összes cikkből és hozzászólásból kiderül: egy év sem volt elég a feldolgozásához. Mint valami égi jelet próbálják értelmezni neves és névtelen szakértők egyaránt. Próbálják kiolvasni belőle, hogy ez egy elszigetelt, egyedi eset volt-e csupán, vagy valamilyen minta kezdete, netalántán folytatása. S ha akár egyik, akár másik, akkor vajon ki lesz idén a nagy név?
Ebben a bejegyzésben összefoglalom és csoportosítom a különféle véleményeket.

Május vége van, ez a hagyományos Nobel-menetrendben azt jelenti, hogy hamarosan előáll az idei öt esélyes nevét tartalmazó, szigorúan titkos lista. Ugyan Bob Dylan Nobel-díja sokakban komoly lelki törést okozott, és még a leghiggadtabb értékelések is éles cezúraként tartják számon, az élet megy tovább. Mondhatni, döccenésmentesen halad tovább. Az esélyesként emlegetettek köre nem egy csapásra változik meg, de azért mindannyian kíváncsian várjuk az esetleges változásokat. Addig is vannak egyéb díjak, például az angolul megjelent fordításokból szemezgető Man Booker International Prize. A nicerodds.com Nobel-beharangozója is ezzel foglalkozik, és Eileen Battersbyt idézi, illetve az általa esélyesnek nevezett négy szerzőt emeli ki. Bár a díjra ez nincs közvetlen hatással, és még csak különösebb eszmefuttatást sem célszerű innen indítani, azért idei Nobel-kezdetnek ez is megteszi:

Meglehetős belső zavarjaim támadnak attól a nem meglepő ténytől, hogy mégiscsak vannak határaim. Úgy nagy egyébkéntben nem is érzékelem őket, de egyébként (ez olyan kis, de hangsúlyos egyébként) jönnek a zavarok.
A határokat, ha mások kérdőjelezik meg őket, egészen be is tudjuk keményíteni. Ellenállunk, kitartunk (mindenkinek betartunk). És viszont (erre ritkábban gondolunk) mindig akkor van igazán baj velük, ha mi kérdőjelezzük meg őket. Akár elhelyezkedésükben, akár funkciójukban. Akkor most mi jöjjön: bekeményítés vagy bepuhítás?
Ebből a szemszögből aztán a határtapasztalatok iránti kalandvágy már nem is tűnik annyira kalandosnak. Pusztán kis önismereti tréningnek vehetjük, hiszen a határra ezek nem kérdeznek rá, csupán megtekinteni, felmérni próbálják, de elhelyezkedésének értékelése nem feltétlenül képezi részét a processznek.
Ráadásul a kalandor ismeretlen területek felé veszi az irányt, míg jelen esetben nekem a magam jól feltárt, hosszú múltra visszatekintően dokumentált, mondhatni, vaskerítéssel mozdíthatatlannak és átjárhatatlannak feltüntetett vonaljaimat kellene felülvizsgálnom.

„Nos, ha megkérdeznék a tisztelt Olvasók, miért is akarom ezt a merőben valószínűtlen históriát rájuk tukmálni, akkor bizony zavarban volnék. Mert ez a történet. anélkül hogy meseszerű volna. minden ízében valószínűtlen, így igaz - sőt koholmánynak sem volna túlzás nevezni.”

Kissé bizarr élő embereket darabszámra nyilván tartani, de vállalom. Egy kis évösszesítő mérleg + helyzetjelentés a 2016-os évről, amelyből például kiderül, hogy a 21. században sosem volt még ilyen kevés élő irodalmi Nobel-díjas.

(A bejegyzés a moly.hu-n született, és a kommentjei ott olvashatók.)

A Svéd Akadémia igazán bátor és szinte vakmerő döntéssel 2016-ban Bob Dylant tartotta érdemesnek az irodalmi Nobel-díjra. 
Az elkövetkező napok, hetek ennek az elemzésével, megértésével, elfogadásával vagy elutasításával fognak telni. 
Mindenesetre az Akadémia ezzel arra kért bennünket, hogy vegyük komolyan Dylant. 
Azaz ne csak generációs ikonnak, ne csak a tömegkultúra egyik érdekes termékének tartsuk őt. 
Ennek elutasítása nyilván együtt jár azzal, hogy az Akadémia tagjainak ellágyulásáról, józan ítélőképességük elhomályosulásáról kelljen szólni. 
Az elfogadás hozhat csodákat: például azt a belátást, hogy a popularitás mint kizáró érv Dylan Nobele esetében azért nem jöhet szóba, mert a magasirodalom regiszterében ő egyáltalán nem volt eddig populáris. 
Hát a régóta várt amcsi Nobel megérkezett: nem Roth, nem Oates, még csak nem is DeLillo. Elég punkos dolog volt ez az Akadémiától. 

Hisztéria és dátumok – úgy látszik, a megfelelő időpont utáni számolgatás mindig ezt váltja ki az emberekből, legyen szó akár az áldott állapottal, akár az irodalmi Nobel-díj bejelentésével kapcsolatos kalkulációról.

Annyi azért az irodalmi Nobel-díj bejelentéséről tudható, hogy október valamelyik csütörtökjén hangzik el. No meg az, hogy a bizonyos csütörtök csak az előtte lévő hétfőn hirdettetik ki. Ehhez képest Per Wästberg 2016. szeptember 30-án elárulta, hogy az idei nyerő szám a 13-as. Hát igen, ma ezt Sara Danius, a Svéd Akadémia főtitkára hivatalosan is bejelentette (vagy hát akkor csak: megerősítette) nekünk. Viszont az elmúlt két hét hagyott elég időt a hisztériára!