– kötetekről kötetlenül 4. –

Nincs ígéret, csak távlatok – ez arra is vonatkozott kötetolvasási kalandom kezdetén, hogy nem kötelezem magam értékelések írására, sem nem írására. Most két csillagozás után ismét nem csillagozok. Merő bizonytalanság az oka. Nem bízom az értetlenkedésemben. Talán kiderül a leírandókból, hogy miért.
Károlyi Csabától olvastam nemrég egy interjúban ezt a mondatot: „Nem biztos, hogy minden tehetséges költőnek húszévesen már kötetet kellene kiadnia.” Kinyílt a bicska a zsebemben, bár KCs óvatosan fogalmazott, és ő aztán tényleg igazán pozitív és támogató szereplője a kulturális életnek, de mégis úgy csengett a fülemben, mintha azt mondta volna, hogy húszévesen nem kellene kötetet kiadnia egy költőnek sem. Mondom, nem ezt mondta, csak a szemtől az agyig kacskaringós az út.

Látom a kortársaimat, akik az „annakidején”-hez tartozva nehezen indulnak, nehezen publikálnak. Amúgy van az a költő, aki az irodalmi nevelést magáévá téve úgy érzi, csak az Apokriféivel összemérhető sorokat lehet leírni. Alig is ír. Megbénul. Lefagy. Legjobb esetben szégyenkezik.
A kötet persze nagy dolog, sokkal több a rendszeres publikálásnál. Az utóbbit viszont receptre írnám fel az öregeknek: tegyétek lehetővé a fiatalok számára, hogy közöttetek lehessenek. Tehát ne csak engedjétek, hanem előmozdítsátok, és nem csak levegővétel szintjén, hanem azokon a lapokon, ahol ti vagytok. A Holmi halála bizonyítja a recept szükségességét.
Nagy Leát a mentora, Petőcz András József Attilához hasonlítja. Első kötetét a Magyar Írószövetség Debüt-díjjal tüntette ki, és a Merítés-zsűri is felvette a tízes listájára.
Így van jól, ezt gondolom. Elismerés, támogatás, bátorítás. De aztán kritika is. Bírálat. Végiggondolás.
Próbáltam elemző cikket találni az első kötetről, de nem sikerült. Bizonyára van valahol, csak nem voltam elég kitartó. Helyette olvasgattam még ezt a Kőhullást.
Nem indult jól. Szegény bolond költő elvágyódása, elérhetetlen iránti vágyódása van az első két versben, a harmadikban valahogy az idill és a thriller keveredett össze zavarossá, a negyedik első szava pedig ez volt: zongorakattogás. Esküszöm, falnak megyek, ha valaki szavakat kérdőjelez meg, és tinédzserként juszt is értést mutattam volna, de most… most fennakadok ezen. Mi az, hogy zongorakattogás?!
De jár a könyvnek a belelapozás, és jól tettem, hogy haladtam benne. Hasonló értetlenkedés nem volt később már. Viszont volt még sok manír, szerep, klisé. @virezma gyűjtött tipikus szavakat az első kötetből: melankólia, közhely, klisé, cigaretta, budai bérház. Az elképzelt költő témái, gondolatai, kreált önképe köszön vissza ezekben.
Pedig tud játszani ez a költő, tud kísérletezni, és ha nem veszik el a közhelyekben, igazán érdekes. Ütem című verse olyan ígéretesen indul:
Kedvetlenül sétálok.

Buddha ezt nyugalomnak hívta,
én, hogy kiábrándultság.
Keserű a szám, köpök, és oda se
nézek, miközben mindenki arról
beszél, hogy mennyire rossz az, amit tettem.
Mármint tudod, olyasvalamit, amit
hazugságnak nevezünk. Persze,
magukról nem mondanak semmit.
Én se mondok semmit magamról.
Más szája felőlem maradjon keserű.

De aztán itt is jönnek visítások, kéjes nyögések, zongora meg kiközösítés és színpad…
Költőnek lenni azt is jelenti, hogy jó pózokat választok. Nekem itt sok a póz, sok az átéletlenség. Vagy kiérleletlen az a póz.
Van egy oldalpár, amit a költő Tandori emlékének szentelt. Ez mutatta leginkább nekem, hogy mire is lehetne képes.
A Madárkiáltás csupa mesterkéltség. Finomkodó kifejezések: Álma suttogása holt fület csikland. Aztán suhanás és suttogás, pátosszal teli felkiáltással végződő jelenet. A Tandori-sor elveszti játékos őszinteségét, és csak egy szerep egy sora marad.
A másik a Temetés. Ebben alig van „könnyek folyása” jellegű, stilisztikailag kirívó, nem természetes kifejezés. De egészében nem esik túlzásba, nem akar túl sokat, nem akarja a mindenséggel mérni magát. Abba tudja hagyni, amikor érdemes.
Imádom én a burjánzást, a különös szavakat és a mesterkélt szórendeket, csak itt ez olyan esetleges, következetlen.
És akkor most eljött az a vén fószer, aki finnyog itt a fiatal tehetségen, és ez én vagyok. Hát nem. Nincs bajom a pályakezdő versek tipikus gyengeségeivel, nem akarom lecsapni a hibái miatt azt, ami repülni is képes lehet. Repüljön csak mindenféle ezüst vitorlás, meg legyen lendület, sőt akár zavarodottság is, de a kezdő költők a simogatás mellett, amellett, hogy indáik nagy része megtalálja a maga útját, megérdemelne néha olyat is, hogy csak egy-egy versüket, csak egyetlenegyet szétszedjen a legapróbb elemeire egy igazi mester.
És akkor, de tényleg csak akkor, majd én is nézegetem a legapróbb alkatrészig, és talán még csillagozni is fogom. (Ugye milyen jó ez az olvasói póz?)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.