2010.05.31. 13:15
Miles Davis
Tükröm, tükröd...
Miles Davis a jazz császára.
Augustusa.
Nem a zenei provinciákban folytatott küzdelmei révén grádicsozta fel magát, hanem az eleve számára kijelölt helyet töltötte be.
Ő volt az egyszemélyes aranykor. Mindenek origója. A jazz minden fontos mozgalma hozzá vezet vagy tőle indul ki. És minden fontos jazzszemélyiség vagy utódjának, vagy mesterének tekintheti.
Tény, egyéni adottságain kívül a megfelelő időszakban is kellett születnie. Karrierje a II. világháború végeztével kezdődött, amikor a jazz volt a legmenőbb zenei irányzat. Azt hallgatta mindenki, feketék, fehérek egyaránt. Ráadásul úgy, hogy közben már Parker és Gillespie megkezdte a klasszikus jazzhagyományok átírását. Vagyis a jazz volt a szent irányzat, de már nem volt sérthetetlen. A zenerögzítési technika is ekkoriban, az 50-es, 60-as években vált a maival összehasonlíthatóvá. A stúdióban végzett utómunkálatok, például a vágás (noha még csak pengével oldották meg), illetve a kislemezek meghosszabbodása teret adott a komponistáknak. Miles Davis pedig kifejezetten alkotó, komponáló zenész volt. Harmadrészt a média egésze is ekkor jött rá, nem csak meglovagolni lehet a sztárságot, hanem eleve lehet sztárokat gyártani.
Davis tehát a legmenőbb zene legnyughatatlanabb megújítója volt, s nem éppen bársonyos modora révén a média frankón tudta az olyan cool fehérek mellé pakolni, mint Marlon Brando vagy éppen James Dean.
Ezért kivételesen szerencsés a magyar olvasó, mert egyszerre élvezheti a jazz Augustusának önéletírását és a róla szóló egyik legkiválóbb életrajzot.
2010.01.31. 22:55
Mac Montandon: Tom Waits
A posztmodern személyiség
Vagy mégis?
Mindennek vannak határai. Az irodalom is megcselekedte a maga határtágításait, de azért a határok megmaradtak. Ezt minden művészetélvező megtapasztalja előbb-utóbb. Persze, amikor a befogadói kapcsolónkat művészet állásba tesszük, olyan nyitottá válunk, hogy csak na. De aztán lemegy a függöny, becsukjuk a könyvet vagy a kiállítás kapuját, és a
Azért, mert még a legóvatosabbak szerint is minimum 40 éve a posztmodernben élünk, tehát posztmodern az életünk, annak minden szintjén. Csak ezt az egészet nem építettük a zsigerekbe. És akkor jönnek a posztmodern helyzetek meg a posztmodern figurák, s mi állunk szerényen, zavartan, kicsit sem posztmodernül.
Na, Tom Waits egy ilyen figura.