2025.10.13. 14:46
Szóval a nézőnek nem is kell a három nővérrel együtt szenvednie?!
„a Nővérek nem ismerik fel az okokat, a szenvedésük okait […] Mi a sok miért? És mi a válasz […], a hatalom prése és az emberi természet”
Sándor Iván: Cirkusz, mozi, ringlispíl, 14. oldal
Csehov: Három nővér
Színpadra adaptálta: Ciara Elizabeth Smyth
Gaiety Theatre, Dublin, 2025. október 8.
Fotók: Instagram - © Ros Kavanagh
Ez a rendezés már akkor megvett engem, amikor még el sem kezdődött a darab. Éppen csak leültem, és azonnal lenyűgözött a látvány: a szűkre függönyözött színpadot négyzet alakú dobogó töltötte ki a két oldalán sorba rendezett székekkel, hátul egy étkezőasztallal. Úgy teremtették meg a teret, hogy máris érződjék a lehatároltság. Evidens volt, hogy a szereplők könnyedén bemozogják ezt a semmi kis saját színpadot, elérnek a határáig, és nincs mód, hogy kitágítsák. Azt meg persze tudjuk, hogy a végén úgyis Natasáé lesz az egész.
Jól ki volt ez találva, és még azt is lehetővé tette, hogy a szereplők középre perdüljenek, amikor a mondanivalójuk kikívánkozott belőlük. Ránézésre még nem sejtettem, de ez a középre pellengérezés is egyike volt annak a sok eszköznek, amely kiemelte a figurák karikatúraszerűségét – aminek a tragikus sajnálatraméltósággal szembeni elsődlegessé tétele igazából eredeti megközelítés.
De ez mind semmi ahhoz a sokkhoz képest, amit Olga (Breffni Holahan) nyitó megszólalása okozott. Ő a legidősebb nővér, a legkomolyabb is egyben, aki viseli elsőségének felelősségét. Olyan valaki, aki sóhajtva, de valamiféle, legalább külsődleges reményt magára erőltetve szokott megszólalni. Erre itt! Ez az erőltetett önfegyelem neurotikus túlzásban bukott felszínre. A színésznő beharsogta, bevigyorogta, betúlmozogta a jelenetet. Az Olgában jelenlévő méltóság fel sem merülhetett. Szinte sajnáltam, hogy nem körülötte forognak az események.
Ciara Elizabeth Smyth átdolgozása elbizonytalanított, hogy vajon ez a darab még mindig Csehov művének nevezhető-e? De a válasz persze igen, ez alapvetően Csehové, ám egy olyan anyag került a rendező Marc Atkinson Borrull kezébe, amely a megszokottal szemben dinamikus előadást tett lehetővé.
