„a Nővérek nem ismerik fel az okokat, a szenvedésük okait […] Mi a sok miért? És mi a válasz […], a hatalom prése és az emberi természet”
Sándor Iván: Cirkusz, ​mozi, ringlispíl, 14. oldal

Csehov: Három nővér
Színpadra adaptálta: Ciara Elizabeth Smyth
Gaiety Theatre, Dublin, 2025. október 8.
Fotók: Instagram - © Ros Kavanagh

Ez a rendezés már akkor megvett engem, amikor még el sem kezdődött a darab. Éppen csak leültem, és azonnal lenyűgözött a látvány: a szűkre függönyözött színpadot négyzet alakú dobogó töltötte ki a két oldalán sorba rendezett székekkel, hátul egy étkezőasztallal. Úgy teremtették meg a teret, hogy máris érződjék a lehatároltság. Evidens volt, hogy a szereplők könnyedén bemozogják ezt a semmi kis saját színpadot, elérnek a határáig, és nincs mód, hogy kitágítsák. Azt meg persze tudjuk, hogy a végén úgyis Natasáé lesz az egész.
Jól ki volt ez találva, és még azt is lehetővé tette, hogy a szereplők középre perdüljenek, amikor a mondanivalójuk kikívánkozott belőlük. Ránézésre még nem sejtettem, de ez a középre pellengérezés is egyike volt annak a sok eszköznek, amely kiemelte a figurák karikatúraszerűségét – aminek a tragikus sajnálatraméltósággal szembeni elsődlegessé tétele igazából eredeti megközelítés.

De ez mind semmi ahhoz a sokkhoz képest, amit Olga (Breffni Holahan) nyitó megszólalása okozott. Ő a legidősebb nővér, a legkomolyabb is egyben, aki viseli elsőségének felelősségét. Olyan valaki, aki sóhajtva, de valamiféle, legalább külsődleges reményt magára erőltetve szokott megszólalni. Erre itt! Ez az erőltetett önfegyelem neurotikus túlzásban bukott felszínre. A színésznő beharsogta, bevigyorogta, betúlmozogta a jelenetet. Az Olgában jelenlévő méltóság fel sem merülhetett. Szinte sajnáltam, hogy nem körülötte forognak az események.

Ciara Elizabeth Smyth átdolgozása elbizonytalanított, hogy vajon ez a darab még mindig Csehov művének nevezhető-e? De a válasz persze igen, ez alapvetően Csehové, ám egy olyan anyag került a rendező Marc Atkinson Borrull kezébe, amely a megszokottal szemben dinamikus előadást tett lehetővé.

Ha azt mondom, a darab hossza nem lett rövidebb, könnyen ki lehet találni, hogy számomra úgy tűnt, ez a szöveg hosszabb lett! Kíváncsi lennék, igazam van-e. Mindenesetre a megszólalások, dialógusok pergőbbek lettek. Nem egyszer evidensebbek is. Talán túlságosan is. Kimondták azt, amit Csehov a nézőre hagyott.
Az átdolgozás még egy nagyon fontos dolgot tett a színészekkel: kis bökmegjegyzéseket, töltelék jellegű, tipikusan mindenkiből kiszakadó reakciókat adott a szájukba, ezáltal sokkal emberibbé, sokkal hétköznapibbá válhattak ezáltal.

Tuzenbach (Darragh Feehely) a lenyűgözöttség egy újabb szintjét hozta. Ilyen normális Tuzenbachot még nem láttam. Különcsége, változtatásra való képessége révén alakja örök feladvány a rendezőnek. Döntenie kell, hogy mit akar vele? Csak egy csodabogárnak teszi meg, akin egyszerűen áthajt az autó – vagy tragikus hős lesz belőle? Én megkockáztatom, általában az előbbi történik – itt azonban kvázi az egyetlen komolyan vehető szereplő maradt.
Ennek a rendezésnek mindenképp ez volt a kulcsa. Mindenki más a burleszkszerű megjelenés felé tolódott el – míg ő legfeljebb vicces volt.
Bizony – a nézők rengetegszer kacagtak. Az ír közönség nekem hálásnak tűnik. Olyannak, aki szórakozni akar. Azok a bizonyos kiszakadt megjegyzések, mozdulatok a nézőkben is felszabadították a feszültséget, és egy-egy kacajt generáltak. Márpedig az én Három nővér-élményeim inkább úgy írhatók le, hogy nézés közben beolvadtam a seholban rekedtek időt pusztító sóhajaiba, csendjeibe. Az álmosító reménytelenségből még a színpadon amúgy sem érzékelhető tűzvész sem tudott soha kiverni. Bezzeg most – élt, mozgott a darab. A figurák nem őrlángon pislákoltak, a kiégettségük ellenében tartva fenn ezt az alig-alig állapotot, hanem pattanásig feszültek az álmaik és a valóság ellentmondásában. Az álmaik igazinak tűntek, nem pedig csak végtelenül ismételt mantrának. Bölcselkedéseik valósággal feltüzelték őket. És igen, bohócot csináltak magukból. Ez az eleve kiöregedett doktornak és Olga mesterien és gyermekien önámító férjének szokott jutni, de most mindenki csatlakozott hozzájuk. A legnagyobb meglepetésemre, ahogy mondtam, Mása is. De még a Ferapontot itt magába olvasztó dadus is.

A rendezés ellentmondásos része következik. A darab nagy szerelmespárja Mása és Versinyin. De ahogy írtam, ebben a rendezésben és ezzel a színésszel Tuzenbach olyan erőt kapott, ami az eredeti darabban csak benne szunnyad. Ott az érződik, hogy telik-múlik az idő, és hát nagy nehezen végül is lesz valami vele, tesz egy bátortalan lépést, de amúgy jelentéktelen figura, aki túl tapintatos, túl kevéssé életrevaló, és mindössze betelik a végzete. Hát itt egyáltalán nem. Az volt a benyomásom az este folyamán, mintha ő tartaná egyben az egész társaságot.

Ehhez képest Másáék szerelme a színpadra vitel belső logikájának megfelelően szintén karikírozva van. Párhuzamosan panaszkodnak, és aztán ölelkeznek. Mintha nem is látnák a másikat, csak magukat. Meghan Cusack szerintem bátor választás, mert éppen az ellentéte a gyermektelen, irodalomkedvelő, házasságában szenvedő, vékonyra szikkadt megtestesüléseknek – húsvér nő, akinek vágyai vannak, nem elfojtott, hanem ki nem elégülő szenvedélye. Vele összhangban Versinyin nagyon fickós. Azt hiszem, velük kapcsolatban a rendező nem tudott elszakadni a megszokott hangsúlyoktól, és csak elindult a karikírozás felé, elhagyva ugyan a beteljesülésben nem bízó, ezért csak fecsegő felnőttek képét, de helyette a vággyal teli nő és férfi párosánál kötött ki. Nagyon fizikálisak lettek végeredményben, szinte teljesen mentesek a kulturális, intellektuális többre vágyástól. Hétköznapiságukban megvannak a nevettető jeleneteik, de ahhoz, hogy összességében ez a vonal is el tudjon jutni a tragikumig, talán szükségszerű is volt, hogy ne domináljon a karikatúra jelleg. Különben tényleg csak meglepő módon Tuzenbach lett volna a tragikus hős. Mármint, én még így is ezt éreztem...

Nekem nagyon tetszett, ahogy a szatíra keveredett a komolysággal.
Natasa figurája is meg tudott lepni. Az általam eddig látott rendezésekben egyértelmű volt, hogy a rendező is megveti, utálja őt. Általában leegyszerűsítve jelenik meg, szimpatikus vonások nélkül. Itt azonban egyrészt maga is viccesen tett-vett, és néha egyszerűen csak nem értette ezt a családot. Megdöbbent a viselkedésükön. Örültem, hogy találtam ezt a fotót, mert kisebb gesztusok, arckifejezések mutatták meg, hogy ő is egy igazi ember.

A rendezés átgondoltsága olyan kis dolgokban is megjelenik, hogy pl. Szoljonij már az elejétől fertőtlenítgeti a kezét. Értékeltem a rendező fókuszált figyelmét, az átdolgozás megújító erejét, és a színészek dinamizmusát. Ugyanakkor nem véletlenül tettem a Sándor Iván-idézetet minden elé. Ezt a két sor nyitotta fel a szemem arra, hogy a szereplők társadalmi mozgástere (ill. annak hiénya) is meghatározó, nem csupán egyéni, személyes szintű meghatározottság van. Sőt ebből a szempontból a hőseink a klasszikus tragédiák mintájára buknak el, azaz nem kicsinyes, eleve tehetetlen figurák, hanem sokra hivatottak, akiket a korszak törvényei tesznek tönkre. Azt hiszem, ezzel a bölcsességgel az adaptáló sem volt tisztában, noha azt tudta, hogy ő igazi embereket akar látni a színpadon. Még Natasában is képes volt meglátni az embert. Összességében pedig eltávolodott a "tetszélői" ábrázolásoktól az igazi, élő emberek szerepeltetését választva. Sőt, még a végén azt a meggyőződésemet is felülbíráltam, hogy a nézőnek a három nővérrel együtt kell szenvednie...
Ezt a Három nővért még sosem láttam – és annyira, de annyira szívesen beülnék rá újra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.