John Boyne: The Elements (Water, Earth, Fire, Air)
Doubleday, 2025
A könyv a szerző honlapján

John Boyne az egyik legszórakoztatóbb író, akit valaha olvastam. Nagy érzékenységgel és közérthető, olvasmányos stílusban dolgoz fel olyan témákat, amelyekről nem csak hogy nem beszélünk eleget, hanem még alig-alig kezdtünk el beszélni róluk. A The Elements című tetralógia középpontjában a szexuális erőszak áll, külön hangsúlyt fektetve a kiskorúak ellen elkövetett szexuális bűncselekményekre.
Ha valaki nem csak átfutotta a fenti bekezdést, akkor meghőkölhet, hogy a szórakoztatóan olvasmányos stílus és a szexuális erőszak témája hogyan fér meg egymással. Megférhet. Már ha valakiben megvan a tehetség ehhez.

John Boyne világhírű író - noha Magyarországon csak A ​csíkos pizsamás fiú szerzőjeként ismert. Ezenkívül további három műve jelent meg: A csíkos pizsamás fiú egy távolabbi folytatása (Amikor összetört a világ), egy további ifjúsági regény (Barnaby Brocket és a szörnyű dolog, ami vele megesett) és az I. világháborúhoz kapcsolódó A gyáva. Erről a további háromról nyugodtan kijelenthető, hogy nem ezeket szokták a rajongói elsőként emlegetni.
A második leghíresebb műve a The Heart's Invisible Furies című monumentális élettörténet, melyben egy meleg ír fiú-férfi élettörténetét meséli el 1945-től kezdve. Ebben ugyanúgy szóba kerülnek a katolikus egyház által elkövetett igazságtalanságok, például a házasságon kívül teherbe esett nők kezelése szoros összefüggésben a papság tagjainak házasságon kívül nemzett gyermekeivel, mint pl. az AIDS-nek a meleg közösséggel való összekapcsolása a ‘80-as és ‘90-es években.
Boyne a hírnevét éppen annak a képességének, szakmai tudásának köszönheti, hogy úgy tud feldolgozni nagyon nehéz vagy kifejezetten szörnyű témákat, hogy nem szívja ki az olvasói életerejét. Miközben a szereplői jóvátehetetlen bűntetteket szenvednek és/vagy követnek el, nem lehet azt mondani, hogy Boyne bármit a valósághoz hűtlenül, túlságosan elkenve ábrázolna, ám mégis ezeknek a tetteknek a leírása megáll azon a határon, amit olvasóként fel lehet dolgozni. Az élettörténetek kibontása sem tagadja el a jóvátehetetlenséget, de a gyógyulás útján való haladásra is ad példákat, amivel megintcsak tesz valamit az olvasási élmény kellemesebbé tételéért. Ugyanez az eredménye annak, hogy könyvei a fordulatosságuk révén szórakoztatónak mondhatók. Mintha a megfelelő érzéstelenítéssel végezné el a felvállalt fájdalmas feladatot. Ennek természetesen megvan az ára: az olvasónak a műben tartásáért, a szórakoztatásért fel kell áldoznia néhány dolgot, amelynek következményeként az elitirodalom kánonának, úgy tűnik, legfeljebb az ifjúsági szerző címke alatt válhat a részévé.

A The Elements tetralógia azonban semmiképpen nem ifjúsági könyv, hanem kifejezetten felnőtt olvasmány. Témájában, nyelvezetében, a felvetett kérdések minőségében nem szab korosztályos határokat magára, noha az olvasmányosság, a szórakoztatás érdekében vállalt meghatározottságok evidensek itt is.
A négyes tagolás a négy elemhez igazodik. Például a Water című kötetben fontos egy vízbefúlás, illetve a kulcsszereplő, mozgatórugó az úszószövetség elnöke (uszodai zaklatások - ismerős terep nekünk), vagy éppen a záró, Air című kötet nagyja egy repülő fedélzetén játszódik, és végsősoron mint jelkép arra utal, ahogy az áldozatok levegőhöz jutnak, fellélegezhetnek.
Maguknak az egyes természeti elemeknek a történettel való összecsengése ugyan átgondolt, de azért nem megy nagyon mélyre. Sokkal fontosabb az összességük. A Fire című részben hangzik el legegyértelműbben a kérdés, hogy a bűnöző mennyiben ura az életének. Hogy “az elemi erők” feltartóztathatatlanok-e, vagy van-e tér a lélekben a felnőtt ember személyes döntései számára.

A szerző az egyes részekben az erőszaktétel négy szereplői típusára fókuszál. Az első rész abból a szempontból a legérdekesebb, hogy a legátlagosabb érintettről van itt szó: arról, aki evidensen nem tud a gonoszságról, de mégis ez a nemtudása lehetővé teszi a bűnelkövetést. Ennek a helyzetnek a kiinduló komplexitása túlmutat a többi háromén, amelyek evidensebb szerepek. Sorrendben: a bűnrészes, a bűnelkövető, az áldozat.
Gyanútlan/naiv/felelőtlen résztvevőnek lenni nagyon alacsony szintű és törvényileg el nem ítélhető előzetes bevonódást jelent. Ilyen esetben az érintettnek utólag saját magával kell elszámolnia. Magának kell szembenéznie a kérdéssel, hogy miért nem vette észre, miért, hogyan engedhette megtörténni…
Számomra a második rész, az Earth című, minőségileg igazi ellenpontnak bizonyult. Míg a Water elszigeteltségben magába néző hőse egy árnyaltabb elemzést hoz, addig az Earthben a kalandregényekben megszokott élettörténeteknek a fordulatai maguk alá temetik a cizelláltabb mintázatokat.
Itt muszáj szpojlereznem a valószínűtlenségek érzékeltetéséhez: a 18 éves főhős a nagyvilágba, Londonba kiszabadulva férfi prostituáltként boldogul, ahol még a királyi körökig is eljut, ám ezzel ilyen irányú karrierjének be is fellegzett. Bosszúból Isten adta, de saját maga által megvetett futballtehetségét kihasználva beállít ahhoz a másodosztályú csapathoz, ahol addigi futtatója fia is játszik. Hiába tizenkilenc már, miközben hivatalos futballcsapat környékén sem járt életében, öt perc alatt meggyőz mindenkit, hogy a kötelékhez tartozhat. Mivel azonban meleg, a tombolóan heteroszexuális fiúhoz is vonzódni kezd. Mindezt pedig egy tárgyalásból visszatekintve tudjuk meg, amelynek tárgya, hogy az egykori futtató fia megerőszakolt-e egy lányt úgy, hogy főhősünk azt lefilmezte, így tehát támogatólag hagyta a bűncselekmény elkövetését…
A történet még folytatódik, de talán érzékelhető ebből, milyen túlzóan bombasztikus és irreális a cselekmény.
Boyne számomra azért paradoxon, mert miközben hihetetlen könnyedséggel kezeli a nyelvet, a cselekményt, mintha a regényírás technikai tudása a kisujjában lenne, ennek a könnyedségnek megannyiszor velejárója a bombasztikusság. A véletlen egybeesések, a csodaszámba menő furcsaságok, a végtelen mélységek és magasságok féktelen gyorsaságú bejárása a modernizmus előtti regényhagyományokhoz kapcsolódik.
Nem véletlen, hogy a 3. rész, a Fire számomra olyan volt, mint egy hollywoodi film. Nem ment bele az első kötethez hasonlóan az érzelmi mélységekbe, de nem is veszett el az állandó nézővakítás kényszerében. Szépen egyensúlyozva épített fel egy izgalmas és félelmetes történetet, de sajnos a thriller jelleg megalkotása azzal is együttjárt, hogy a gonosz nem egy komplex, elgondolkodtató lélek, hanem egyike a népszerű filmek sérült pszichopatáinak. Másrészt viszont egy női elkövetőről van szó, ami váratlan. Boyne ebben is ügyes, azaz észreveszi, hogy a még meg sem csontosodott tematikán belül már megindult a porcosodás, kialakultak megszokott nézőpontok, és ezeken fordít egyet. Ezzel persze provokál is, és nem csak a konzervatívokkal kerül szembe, hanem a haladók táborán belül is vitákat, nézőpontfrissítéseket generál.
A négy, külön is kiadott kisregényt tehát sokkal helyesebb egységként tekinteni. Az egyes részek gyengeségeit az egyben kezelés tompíthatja, a tematikus komplexitás viszont pontosan ezáltal jön létre.

Talán már kiderült, hogy úgy gondolom, Boyne-t a munkásságában nem az irodalmi mozgástér kiszélesítése, hanem a közgondolkodás formálása érdekli. A négy, egymáshoz lazán kapcsolódó történetben az erőszakkal kapcsolatos kérdésfeltevések variációi az érdekesek. Ezek között van olyan praktikum is, mint hogy mikor és hogyan avathatja be egy túlélő a gyermekét saját traumatikus élményeibe, de ott van az általános kérdésfelvetés is, hogy akkor most az erőszak ördögi köréből lehet-e szabadulni, hiszen ha mindig több az áldozat, mint az elkövető, akkor egyetlen áldozat is elég az elkövetővé válás révén az erőszak fenntartásához.

Boyne könyve a friss megjelenés dacára Franciaországban már pazar módon szerepel: jó kritikákat kapott és a Fnac magazin máris az év művévé választotta. A Prix du Meilleur Livre Étranger és a Prix Femina étranger esetében is ott találjuk a szűkített listán.

Nem tudom, hogyan alakul a továbbiakban a könyv fogadtatása, de azt tanúsíthatom, hogy John Boyne letehetetlen stílusban ír. Biztos kézzel kavarja fel az olvasó lelkét, és okoz némi zavart a gondolkodásmódjában. Az érintettek, a témáról szomorú módon többet tudók felületesnek, leegyszerűsíthetőnek is érezhetik talán a művet, de azt hiszem, soha nem tapintatlannak, soha nem érzéketlennek.
Ami az átlagolvasót illeti, hasonlóképpen tűnhet a szemében túl regényesnek a történet, talán a valóságtól sok helyen elrugaszkodottnak is, de soha nem a problematikát, az ügyet illető lényeges pontokon.
A magasirodalomnak és a tömegirodalomnak a határán mozog ez a szöveg, ennek következtében én nem tudtam megúszni az ambivalens érzések hullámait. A különféle hiányérzetek és elégedettségek intellektuális hullámverését azonban teljesen elcsöndesítette az olvasás gyermeki öröme és izgalma.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.