– kötetekről kötetlenül 7. –

Könnyedén mondhatnám, két szögesen ellentétes kötet került a kezembe. Úgy állnak egymással szemben, mint a fekete meg a fehér szín. Csakhogy az egyiket ugyan tényleg a fekete szín határozza meg (31-szer fordul elő a szó a szövegben), a másikon viszont már az első rénézésre is a sárga uralkodik. A fekete-sárga párról meg inkább a méhek-darazsak jutnak eszembe – és ez találó is, ugyanis az a szöges ellentét sem feltétlenül igaz, mivel mindkettőnek a stílusában van valamilyen csúfondáros, évődő, csipkelődő felhang.

A fekete színt Terék Anna Háttal a napnak című kötetéhez társítottam. Nagyon adja magát, hiszen ez egy erős koncepciójú kötet. Az édesapa elgyászolása a központi téma. De nem egy csodás, kedves, agyonszeretett apukáról van szó, akit ideális kapcsolat fűzött a gyermekéhez. Terék Anna nehéz gyermekkort idéz fel, egy édesapa nehéz, alkoholizmusba fulladó életének árnyékában. A traumafeldolgozás tehát többrétű, és felnőttként a beszélő elszámol saját érzelmi diszfunkcionalitásával, párkapcsolati kudarcaival. Nagyon ötletes, ahogy mindez egy párkapcsolati szakítás időkeretében jelenik meg, amelyhez a döntés stílszerűen egy közösen átmúlatott éjszaka folyamán érik meg.

– kötetekről kötetlenül 2. –

Villányi kötetét Markóéval együtt vettem elő, de aztán mindkettőbe bele-beleolvasgatva úgy éreztem, nem megy nekem ez a párhuzamos olvasás. Azt tudtam még elképzelni, hogy néhány napos váltogatással, gyakorlatilag mindig csak egyre koncentrálva olvasom a két kötetet, de végül ez sem valósult meg. A könnyebb ellenállás felé haladtam, bevallom. Villányi versei nehezebben felfejthetőknek tűntek, miközben Markóval könnyedén haladtam. Előbbi esetében csábítónak tűnt a visszatéréses forgatókönyv, míg utóbbinál a végigolvasás, a lezárás, az adottságaim keretei között értelmezendő teljes átlátás elérése vonzott.
Nem sokon múlott, hogy Villányi még hátrébb szoruljon. A Merítés-díj zsűrijének ugyanis javasoltam, hogy próbálkozzunk meg a közös olvasás intézményével, és Poós Zoltán könyvét kezdtük el. Kíváncsi voltam rá nagyon is, mert a prózája kimaradt nekem az elmúlt években, miközben ő is ott csücsül a Parlament lépcsőjén az emblematikussá vált Bartis-fotón. 

– kötetekről kötetlenül 1. –

Nem lenne igazságos, az biztos. Meg hogy is adnék akárhány csillagot?* Az életem során kézbe vett kötetek a világszínvonal nevű polcról kerültek a kezembe. És akkor arra még nem is hivatkoztam, hogy egyébként inkább csak verseket olvastam – tehát az életművek legjavát. Az az évi 1-2, talán félig sem olvasott kortárs kötet hogyan jogosítana bármire is fel?
Meg aztán miért is rontanám a kalandot értékelésekkel? Merthogy új kalandba kezdek: kortárs versesköteteket fogok olvasni. Legalábbis ez a terv. Ez a kötet meg az első (menne tovább a mondat: szenvedő alany – de nem engedem (sem a mondatot tovább, sem majd a szenvedést)).
Nem akarnék nagyon előretekinteni. Nincs ígéret, csak távlatok. De a kalandban az is benne van, hogy félbeszakad, hogy eltérül az ember, hogy hazakullog. Meg persze az is, hogy három kanyar és egy kisebb vargabetű után már tapasztalt kalandorként tekint magára. Úgyhogy azt sem tudom, meddig karcolgatok, és ha egyszer majd nem, akkor miért kezdek értékelni. Azt majd akkor és ott fogom tudni – vagy nem tudni.
Nem tehet hát e kötet arról, hogy itt, ebben a kalandban ő az első. Most jelent meg, és a Libri-csoportnál jelent meg – ennyit kellett a véletlennek megtennie. Nagyjából.
Én meg olvasom hol lineárisan, hol ugrálva, időnként meg csak felcsapom itt-ott. Kötetnek nem rövid, és még változatosság is van benne.
Mostanra arra jutottam, hogy megkedveltem Markó Bélát.

A Merítés-díj abból az igényből született, hogy a gazdag kortárs magyar irodalmat átlátni képes kevesek tegyenek ajánlásokat, emeljenek ki műveket az érdeklődők számára. Az első öt év után, a fél évtizedes jubileum kijelölte pontból visszatekintve irányomban és bennem is felmerült a kérdés, hogy a 2014-es és a 2018-as év által bezárt időszakból én melyik szépprózai műveket emelném ki. Öt művet választottam. Ez a választás kizárólagosan az én értékítéletemet tükrözi. Azt viszont tökéletesen. Nem hirtelen felindulásból állítottam össze a listát, ezért nyugodtan írom le: én ezt az öt könyvet tartom az érintett időszak olvasásra leginkább érdemes művének.

Meglehetős belső zavarjaim támadnak attól a nem meglepő ténytől, hogy mégiscsak vannak határaim. Úgy nagy egyébkéntben nem is érzékelem őket, de egyébként (ez olyan kis, de hangsúlyos egyébként) jönnek a zavarok.
A határokat, ha mások kérdőjelezik meg őket, egészen be is tudjuk keményíteni. Ellenállunk, kitartunk (mindenkinek betartunk). És viszont (erre ritkábban gondolunk) mindig akkor van igazán baj velük, ha mi kérdőjelezzük meg őket. Akár elhelyezkedésükben, akár funkciójukban. Akkor most mi jöjjön: bekeményítés vagy bepuhítás?
Ebből a szemszögből aztán a határtapasztalatok iránti kalandvágy már nem is tűnik annyira kalandosnak. Pusztán kis önismereti tréningnek vehetjük, hiszen a határra ezek nem kérdeznek rá, csupán megtekinteni, felmérni próbálják, de elhelyezkedésének értékelése nem feltétlenül képezi részét a processznek.
Ráadásul a kalandor ismeretlen területek felé veszi az irányt, míg jelen esetben nekem a magam jól feltárt, hosszú múltra visszatekintően dokumentált, mondhatni, vaskerítéssel mozdíthatatlannak és átjárhatatlannak feltüntetett vonaljaimat kellene felülvizsgálnom.

„Nos, ha megkérdeznék a tisztelt Olvasók, miért is akarom ezt a merőben valószínűtlen históriát rájuk tukmálni, akkor bizony zavarban volnék. Mert ez a történet. anélkül hogy meseszerű volna. minden ízében valószínűtlen, így igaz - sőt koholmánynak sem volna túlzás nevezni.”

Az 1944-ben előrenyomuló szovjet csapatok minden figyelmüket a németek kiszorításának szentelték, így mögöttük, a keleti országrészben légbuborékok szorultak meg az új, szerveződő hatalom réseiben. Ezek a buborékok aztán természetüknél fogva szétpattantak. Addig is azonban igazi csodáknak tűntek. A Vésztői Köztársaság is lenyűgöző: a helyi agilis vezető megszervezi az életet, és aztán nem hajt fejet időben az emelkedő rend nagyjai előtt. Sorsa az elkerülhetetlen bukás.
Történelmi szempontból Vésztő a kommunista berendezkedés karikatúrájaként tekinthető.
Márton László A mi kis köztársaságunk című könyvében ezt a történelmi karikatúrát rajzolja meg nyelvi eszközökkel. A karikatúra azonban már csak olyan, hogy részleteiben elnagyolt, időnként bántóan túlzó, másutt pedig felületes. Keveredik benne a jó megfigyelőkészség a látszólagos nemtörődömséggel; a bravúrokra képes kézügyesség az idegesítő elrajzolásokkal. A karikatúra nem elmélyedésre, nem hosszan tartó élvezet kiváltására született: gyors, tovasuhanó tekintetnek való, hirtelen jövő és már múló kacagás a célja – könyvnyi mérettel szembesülve azonban az olvasóban gyűlik a feszültség, légszomj fogja el, zavara egyre nagyobb, míg végül ráébred, az irodalom kínzószékébe ültették be.