Azért valljuk be, nincs kellemesebb, mint a tengerparton olvasni.
Persze, tudom, ez a mondat így is tökéletesen hangzana: nincs kellemesebb, mint a tengerparton.
Sőt az olvasás csak degradálja az élményt: süt a nap, a szél belelapoz a könyvbe, homok mindenütt, zsivaj és izzadtság. Nem is olyan jó olvasni a tengerparton. He-he.
Mindenesetre nyaraláskor olyan könyvek kerülnek a kezembe, amik egyébként nem. Két évvel ezelőtt Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa című olvasónaplóját lapozgattam a görög csoda kellős közepén. Isteni volt. Egy napló mindenféle könyvekről, lényegében semmi összefüggés, így aztán teljesen kockázatmentesen lehet beleolvasgatni, félretenni, felkapni újra.
Két éve hevert a polcomon befejezetlenül, és most késztetést éreztem rá, hogy ha minden oldalát nem is tekintem olvasottnak, de lezárjam ezt az ügyet.
Mire is emlékeztem ennyi idő után: az olvasott könyvekre még csak-csak, de hogy melyikről mit írt... Ellenben türkizkéken világított át minden emléken Hornby személye: hogy a sógora, a haverok, a meccsek, az autizmus – vagyis a szociális háló, amin ugrál, tehát az élete, az megmaradt. Meg a világlátása.
Már a zenéken keresztül is elmondott egy csomó mindent arról, hogy ő miképpen él, hogyan hallgat zenét. Szerintem az talán jobban is sikerült ennél, talán jobban átgondolt volt. Végül is zenét szisztematikusabban hallgatunk, mint ahogyan olvasunk. Meg több zene ér minket, mint olvasmányélmény: milyen lenne, ha pl. valami romantikus ponyvát olvasnának fel a szupermarketben az aktuálisan divatos sramlirádió slágerei helyett.
Tehát az élményem hamisítatlan Hornby-élmény volt.
Ezért döbbentem rá, hogy basszus, ilyennek kell lennie egy olvasónaplónak!
És ezért kezdtem bele ebbe az egészbe.
Teljesen biztos vagyok benne, egy csomóan próbálkoztunk az olvasónapló műfajával. És mi sikeredett belőle?
Napló biztosan nem. Az olvasmányok regisztrációja inkább. Datálás, tétova tartalmi zanza, egy kis élménymag...
Hornby viszont leírja, hogy utazott, ettől kapta, azzal ezt beszélte, és közben még meccsen is volt: és milyen jó arc ez a Nick, nem? Laza, nem tekinti magát komoly szépirodalmárnak, hanem csak egy szerencsés pasinak, aki jól és igényesen tud közérthetően szólni, de tényleg semmi szédítő magasság, sem rémisztő mélység (milyen jó, hogy ez a 30Y-sor panellé vált).
Én biztosan zavarosabb leszek nála, de bízom benne, hogy kitartónak bizonyulok, és még emléknek is jó lesz az egész. Hallod, blog.hu? Évtizedekig vagy köteles tárolni a tartalmaimat!!! Különben mi lesz a később jövő nemzedékekkel, nem is beszélve az öregedő blogolók nosztalgiahullámairól.
Amúgy véletlen aktualitást adott a dolognak, hogy Hornby folytatta ezt a rovatát, vagyis a szerkesztőkkel folytatott sok-sok évődés ellenére a kapcsolat tartósnak bizonyult, és éppen 10. szülinapját ünnepli.

Egy moly életének díszletei között

Időnként olvasás közben elfog a szégyenérzet. No nem azért, mert csak úgy sorjázik a műveltséganyag, én meg nem győzöm a fejem kapkodni, s néha azt sem érzem, eltaláltak - hát legyen, azért a másik az író, s nem én, mert ő a műveltebb. Nem dolgom nekem mindent felismerni, s pláne nem ilyen idézetgazdagnak lenni. A szégyen akkor fog el, ha nem igazán találom a fonalat. Ha beleszédülök az oldalak egymásutánjába, s nem sejtem, mivégre ez az egész. Sőt a szédülettől már a sorok is értelmüket veszítik. Ezután már csak egy fokozat van: s a Loana királynő esetében eljutottam idáig.

Ha A Da Vinci-kód túl banális

A klasszikus krimik atavisztikusan ketté osztják a világot. Az egyik felében Agatha Christie rajongói vannak, a másikban pedig a Sherlock Holmes-hívők. Igen, az első csoport az írónő nevével fémjelezhető, míg utóbbi a főhősével. Az előbbiben a vidéki Anglia zöld füvén oldják meg a függönyös ablakok mögé rejtett titkokat, míg utóbbiban a dekadens nyomozó a város sikátoraiba szorult torz lelkek ügyleteit deríti fel. Bár én az utóbbi híve vagyok, megnyugtatok mindenkit, Martínez regénye a két, egymást kizáró világ legjobb tulajdonságaiból építkezik.
De ez még mind semmi, az elbeszélő nem holmi fura idős hölgy, sem pocakos, s olykor túlságos polgárisággal naiv úr, hanem Burroughs hőseit idéző, acélos tekintetű, barna bőrű fiatalember. Egy igazi intellektuális sportember.

Lengyelország szenilis történelme

Andrzej Bart regénye tökéletesen illeszkedik az irodalmi hagyományba. Egyszerűen bárhonnan közelítünk hozzá, számos irodalomtörténeti előkép sorakozik föl mögé. Az elbeszélő, d'Arzipazzi herceg halhatatlanságot vásárol, s egy festményből kibámulva érzékeli a történelem menetét. Az epizódok azonban nem madáchi színváltozásokban testesülnek meg, hanem inkább a pikareszk regényekre jellemzően. A képet, mint egy stoppost, viszik magukkal váltakozó gazdái, s így aztán még a történelem sem a nagy, meghatározó alakok életén keresztül tárul fel, hanem az átlagember tipikus és kisszerű sorsában. A misztikus alaphelyzet miatt ráadásul az egész hozzácsapható a mágikus realizmus stílköréhez, ami megint nagyon örvendetes, még ha itt tényleg inkább a realizmus dominál is. Szóval az egész nem a fausti nagyságú vonalba illeszkedik, hanem inkább a candide-i egyűgyűség jellemző rá. De a műről beszélve lehetetlen nem megemlíteni ezt a sok-sok irodalmi nagyságot, a sok-sok irodalmi alapélményt Goethétől kezdve akár Kerouacig. Az ennyire jól illeszthető alkotások eleve sikerre vannak ítélve, legalábbis szakmailag. Ami a szélesebb olvasóközönséget illeti, már nehezebb a helyzet. Mert hiába két jó barát a magyar s lengyel, azért ez a könyv úgy merül bele a lengyel történelembe, hogy az író egyfolytában poénkodik, márpedig a viccet csak úgy lehet érteni, ha az ember tisztában van a kifigurázandó főbb vonásaival.

Piszkos Fred akadémiája