Ha A Da Vinci-kód túl banális

A klasszikus krimik atavisztikusan ketté osztják a világot. Az egyik felében Agatha Christie rajongói vannak, a másikban pedig a Sherlock Holmes-hívők. Igen, az első csoport az írónő nevével fémjelezhető, míg utóbbi a főhősével. Az előbbiben a vidéki Anglia zöld füvén oldják meg a függönyös ablakok mögé rejtett titkokat, míg utóbbiban a dekadens nyomozó a város sikátoraiba szorult torz lelkek ügyleteit deríti fel. Bár én az utóbbi híve vagyok, megnyugtatok mindenkit, Martínez regénye a két, egymást kizáró világ legjobb tulajdonságaiból építkezik.
De ez még mind semmi, az elbeszélő nem holmi fura idős hölgy, sem pocakos, s olykor túlságos polgárisággal naiv úr, hanem Burroughs hőseit idéző, acélos tekintetű, barna bőrű fiatalember. Egy igazi intellektuális sportember.

A szerző argentin matematikus. És ennek jelentősége van.
Magától értetődően imádja Borgest. Ebben a krimiben persze nem merül borgesi mélységekbe, de a rajongás nem lehet nyomtalan. Például az egyik fontos motívum egy bizonyos állat: az angstum. Kísérteties valószerűsége bekerülhetne a képzelt lények katalógusába. Hosszasan kutattam is, hogy csak megtalálom a borgesi (vagy akármilyen) előképet, de fel kellett adnom. Sőt, mintha az elemzők közül senki nem gondolt volna arra, hogy ez egyszerűen a németből jön: Angst um ~ vagyis a megtestesült aggodalom ez az állat (az um a vonzat). Más nem is lehet, Martínez kreálhatta a német alapján. S miért is ne lehetne ő a kitaláló? A német pedig a pszichológia alapnyelve. Kézenfekvő.
De a kórházi elfekvő leírása is erősen Borgest idézte bennem. Még ha ezúttal Arthur Seldom, az egyik kulcsszereplő Dino Buzzati Hét emelet című novellájára hivatkozik is. Vagy ott van a mágus figurája! Szóval Borges imádói elégedetten csodálkozhatnak, ahogy a krimi szövetében aranyszálakként csillanak meg a borgesi motívumok.
Persze, jó, jó, hogy argentin, én meg egyből Borgesszel jövök, de ha valaki nem ért egyet, s tényleg csak reflexnek gondolja részemről Borges iderángatását, jó, ha tudja, hogy Martínez 2003-ban a regénnyel párhuzamosan fejezte be Borges és a matematika című könyvét.
A matematikusság, vagy általánosabban a természettudományos képzettség definícióját pedig Kemény Dénesről beszélve az édesapja, Kemény Ferenc adta meg: „Olyan, mint amikor a Maxwell-egyenletrendszert le kell rendezni, és van, aki tesz benne fölösleges lépéseket, és van, aki értelemszerűen az egyetlen soron következő alternatívát választja.”
Vagyis minden összetett probléma a Maxwell-egyenletekig egyszerűsíthető.
Nos, tény, hogy az egyenletek egy szempillantással befoghatók, vagyis méretükben egyszerűek, de azért...
E regény is zsebméretűre (négytételesre) kondenzálja a sorozatgyilkosságok szervesen adódó terjengősségét. S a krimi, a végeredmény egy nagyon pontosan felrajzolt, megnyugtatóan okos, és kellően választékos szöveg.
Annyira pontosan végighalad azon a vékonka sávon, mely az időnként fárasztóan elnagyolt ponyva (Da Vinci-kód) és a meglehetős szellemi erőfeszítést igénylő magasirodalom (Rózsa neve) között van! A főszereplő is matematikus, s így okfejtéseiben Gödel és Wittgeinstein neve is elhangzik, ám ez nem tereli el a figyelmet a cselekmény megfelelő mértékű bonyolításáról.
A főhős pedig, ahogy említettem, egy PhD-zó Tarzan. Némi teniszezés és csajozás közben szemlélője lesz egy sorozatgyilkosságnak.
S hogy mennyire alapos? A végén még azt a szálat is diszkréten varrja el, hogy miért került ő ebbe a megfigyelő pozícióba. Hogy az kinek miért volt jó. Nem csak olyan by the way jellegűen van ám ő belevonva.

Olvastam, hogy egyesek elégedetlenkedtek a befejezés miatt.
Nos, tudom, minden elvárást nem lehet kielégíteni, de én megnyugtatok mindenkit, megvan a kellő fordulat, a mindent megmagyarázó csavar. S ami a legmeglepőbb, hogy a motivációk mindegyike annyira emberi, annyira elfogadható, hogy szinte happy end a mű vége. Egyszerűen a lelkembe nem költözött be a krimik végén elkerülhetetlenül megjelenő szánakozó sajnálat. És ez egyedülálló.

Amit sajnálok, hogy - lévén Holmes-hívő - a rendkívül érdekes egyéniségek közül egyik sem lesz soha híres nyomozó. Ennek a regénynek valószínűleg nem lesz folytatása. Vagy ha lesz is újabb Martinez-krimi - amely esetben rohannék beszerezni -, akkor a csáberőt az író által kreált újabb ügy, nem pedig a főhős jelentené. Márpedig ez a nehezebb ügy. Tarzan, James Bond vagy éppen Batman nagy figurák, s így odabiccentek a krimivilág másik féltekéje felé: AC valószínűleg egészen kiváló író, hogy egyéniségei fölé tudott nőni.

PS.: Jó, ha tudjuk, hogy a magyar kiadás szerény megjelenése teljes ellentétben áll a könyv nemzetközi diadalútjával (és a különböző kiadások borítóinak nagy részével). Egy igazi bestsellerről beszélünk, melyből egy keveset felvillant az, hogy a 2010-es Frankfurti Könyvvásár magazinjában a bestseller szó kapcsán Alberto Díaz (az argentin könyvkiadás legendája) még mindig, tehát 7 év múltán is ezt a könyvet emeli ki, s egy kicsivel többet, hogy a filmfeldolgozás (angol // spanyol) főszerepét a Gyűrűk ura-forgatásból felcseperedett Elijah Wood vállalta.

Az eredeti, spanyol nyelvű szöveg ITT fejezetenként szépen elolvasható.
-----
Guillermo Martínez: Oxfordi sorozat
Eredeti cím: Los crímenes de Oxford
Fordította: Kutasy Mercédesz
252 oldal, 1800 Ft
Európa, 2007
ISBN 978 963 07 8393 4
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.