A 19. századi versek olvasgatása közben akadtam Francis Thompsonra. Ugyan már a 19. század második felében élt, de igazi romantikus életrajzot tudhat magáénak. Még nem volt 30, amikor már komoly ópiumfüggőként London utcáin élt, és innen halászta össze a kulturális értelmiséghez tartozó Meynell család. Ebben a családban volt nyolc gyerek, és valami furcsa hálaként ezekhez a gyerekekhez verseket is írt a jóember.
Furcsa vers ez, igazi weird helyzet. De ezt csak utólag olvasgattam össze hozzá. Az agyam azért akadt meg ezen a versen, mert egészen fura szavak kerültek bele, fura képek sorakoznak benne, és megragadott a maga darabosságával. Annyira plasztikusnak éreztem az egészet. Érzékeltem, ahogy egy már nehézkes, darabos férfi próbálja kifejezni magát. (Igen, Caspar David Friedrich jeges tengere jutott eszembe.) Szinte kísértett, hogy egy ilyen nehézkes verset hozzak össze.

Mire is gondolok?
Az első rím egyből kötőszó (because). Egyszercsak hét szótagos sorok vannak, egyszerre hármas rímek, váratlan soráthajlások. Mindez persze csodálható is. Viszont én ezt nem finomságnak, nem forradalmiságnak, hanem bitang erőnek éreztem  Mint aki ledózerolja a szabályokat.
Végül is úgy látom, az enyém finomabb lett, de legalább mivel nem vagyok egy formaművész, ezért akár direkt állíthatnám is azt, hogy meg tudtam őrizni a darabosságot. Milyen jó!

Mivel is küzdöttem? Igazából apróságokkal. Volt, hogy nem érdekelt a hét szótagosság.
Még az volt kísértés, hogy magázódva kellene megírni a verset (Magát szeretni félek én), de ez a nyelvi forma végképp annyi plusz szótagot adna hozzá nyelvileg, hogy szétfeszítené a nyolc szótagot.
Tulajdonképpen örülök ennek így, ahogy van.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.