Megemlékezés az Aegon-díj és a Libri-díj eltörlése alkalmából

Az Aegon-díj és a Libri-díj megszűntek. Megszüntetésüket és megszüntetve maradásukat a magyar kultúrpolitikai kurzushoz illeszkedő, abból levezethető tettnek tekintem.* A gyászbeszéd legpozitívabb formája nem a kesergés, hanem az egykori élet eredményeinek felmutatása. Lássuk, miért is volt jó ezeknek a díjaknak a létezése, és mit is köszönhettünk nekik?

Mindkét díj egy lezárt évad terméséből szemezett. Az életművet vagy annak egy szakaszát, tehát az író általános teljesítményét, így magát az írót értékelő díjakkal szemben ezek könyvet, kiadványokat emeltek ki. Erre a típusra két példát szoktak hozni: az első az 1903 óta létező francia Goncourt-díj, amely már otthonában is számtalan díjat inspirált, és amelynek mintájára - ez a második alappélda - 1968-ban létrehozták az angol nyelvterülethez kapcsolódó Booker-díjat.
Rangos minták, amelyekre tekintve azonnal felmerül, nem véletlenül léteznek, és nem lehetnek kárára az irodalmi életnek. Most az irodalmi életre gyakorolt pozitív hatásokon gyorsan átnyargalok. Axióma: ami az olvasást népszerűsíti, márpedig ezek a díjak azt népszerűsítik, az jó az egész kultúrközegnek, beleértve szerzőt, kiadót, kritikust, de a kultúra egyéb területeit is. Vagyis egy ilyen díj megszüntetése evidens csapás a kultúrára.
A nyargalásban egyetlen fontos kijelentésre lelassítok. Bár nagyon örülök, hogy a Merítés-díj révén maradt ilyen típusú díj Magyarországon, annak hatása (legalábbis egyelőre) nem mérhető a megszüntetett két díjéhoz. Ez - hogy a legnagyobb tévhitet pöcköljem ki azonnal - nem elsősorban a pénzdíj hiánya miatt van (lásd a Goncourt-ral járó szimbolikus bankjegyet). A különbség a hallhatóságban van, ami viszont a finanszírozási háttérből következik, és így mégiscsak pénzügyi kérdés.
A Libri esetében egyértelmű volt a szándék: a díj egy könyvkereskedelemmel foglalkozó cég kezében kiváló reklámeszközként szolgált. Megtervezett arculat, fotózások, plakátok, interjúk és nagyszabású díjátadók jellemezték az egész kiválasztási folyamatot, amibe mindenféle ismert embereket igyekeztek bevonni (Csak zárójelben: a cégcsoporthoz tartozó kiadók nem élveztek kivételezettséget, ezt is le kell írni.) A komoly marketingérték bemutatására itt olvasható egy pontos és látványos elemzés.
Ami az Aegont illeti, a képlet összetettebb. Sajnálatos módon ma már ennek a honlapja sem érhető, amely iskolai felhasználásra szánt tananyagokat éppúgy tartalmazott, mint az általános marketingcéloknak megfelelő ismertetőket. A szponzorcég a pénzjutalmon felül tehát jelentős erőforrásokat mozgósított a kortárs magyar irodalomnak a megismertetésére, a legújabb könyveknek a kulturális hétköznapokba való szervesítésére.
Jól látszik, hogy mindkét díj komoly háttérrel rendelkezett és önmagában is intézménynek volt tekinthető. Erőforrásaikat nem véletlenül kapták: az Aegon közvetetten, míg a Libri nagyon is közvetlenül profitált a díj fenntartásából. Vagyis a láthatóság elsődleges cél volt mindkét oldalon, amely a befektetést üzletileg indokolhatóvá tette.
A Merítés-díj alulról jövő szerveződésként szintén rendelkezik egyedi karakterisztikával, azt sem lehet elintézni a csak egy díj kijelentéssel, de természetéből adódóan (forrás nélküli, teljesen pénzmentes ügymenettel) mégsem mérhető az egykor komoly háttérrel működő, mára megszüntetett díjakhoz.
A szélesebb és messzebbre vezető hatásokon túl vagy inkább innen én most a nettó olvasói haszonról gondolkodtattam el magam. Azon elmélkedtem, hogy a viszonylag sokat olvasó, a kortárs megjelenésekre fogékony olvasóközönség részeként mit vártam el én ezektől a díjaktól, és mi az, amit meg tudtak nekem adni, és mi az, amit nem.

Nem próbálom eljátszani, hogy nincs meg bennem az a primitív gondolkodásmód, amelyre az év könyve típusú címkézések ráerősítenek, hogy a díjak és mindenféle rangsorolások formájában a nálam okosabbak és tapasztaltabbak megmondják, melyik az az egyetlen könyv, amit mint torta tetejéről a csodagyümölcsöt a tejszínhabbal együtt lecsippentek, és már enyém is az előző év java. Hogy aztán könnyed lehessek, és elégedett - az ő munkájuk révén. Mert bizony az életműdíjaknál lehet azt mondani, hogy idén A. kapta, majd jövőre B. is sorra kerül, vagyis jó ez is, az is, de az elemi logika az évad könyve kérdésében nem tud mozgásteret találni, hiszen az év véget ér, és utána már nem vehetők számításba a tavalyi könyvek.
Sokan reagálnak erre így… Hány olyan elemzést olvastam, ami akár a két nagy nemzetközi díj történetét elemezgeti, hogy kit/mit nem voltak képesek észrevenni, mikor bizony kiszúrta a szemüket.
A magyar díjak sajnos nem váltottak ki komoly viharokat, noha a Merítés-díj első évétől (2015) a Libri-díj megszűnéséig (2022), tehát amikor legalább két díj létezett párhuzamosan, mindössze egyetlenegy kettős egyezést találunk 2017-ből, amikor az Aegont és a Merítést Krasznahorkai Báró Wenckheimje nyerte - de a Librit Jászberényi Sándor kapta A lélek legszebb éjszakájáért. (A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy az Aegon több verseskötetet is kitüntetett, a Libri pedig egyet - a Merítés-díj líra csoportjával összevetve ezt, van még egy egyezés az Aegonnal: 2020-ban Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című kötete.)
Akárhogy is, kilenc év alatt két darab kettős (nem hármas!) egyezés elég csekély.
A Librinek és a Merítésnek is van közönségdíja. Ha arra rátekintünk, a megértés egy sugarát befogadhatjuk talán.
A Libri hét évada folyamán kétszer is egybeesett a díjazott mű. A többi ötből többre is elmondható, hogy a Libri listáján olyasmik szerepelnek, amik a Merítésnél egyáltalán nem vagy nem feltétlenül tudnak labdába rúgni. Vagyis nem minden díj ugyanazt nézi. Talán már eleve nem is feltétlenül hasonló szempontok alapján válogat?
Ezt a bővített listákat tekintve vesézhetnénk ki leginkább, de ma úgy döntöttem, fafejűként a felszínnél nem nagyon vagyok hajlandó mélyebbre nézni. Vagy ha igen, akkor is csak fél szemmel.
Vannak tehát ezek a döntéshirdetés előtti listák, amiket már sokan figyelnek, de nyilván a győztesről tudnak a legtöbben. Ezeket a listákat most csak a győztesek felől nézem át. Az lenne most az alapelvárás, hogy a zsűri díjazottai legalább kivétel nélkül legyenek bent az éppen működő díjak tizesében is.
Ez sem mindig igaz (maradva immár csak a prózaköteteknél):
2015: az Aegon-díjas Péterfy-könyv (Kitömött barbár) nincs a Merítés listáján (ekkor Libri még nincs);
2016: a Merítés díjazottja, Darvasi László: Isten. Haza. Csal. kötete sem az Aegon, sem a Libri listáján nem szerepel;
2019: a Merítés-díjas Hasítás Garaczi Lászlótól nincs meg a Librinél;
2020: Bodor Ádámtól a Sehol (Merítés-díj) az immár csak öttételes Aegon-listára nem jutott fel.
A Libri utolsó két évében, amikor már az Aegon nem létezett, legalább vicaversa ott látjuk a listán a másik díj győztesét is.
Összegezve: a vizsgált nyolc évadból, amelyből megnehezítve az egybevágóságot, igazából csak öt évig futott párhuzamosan a három díj, tehát nyolc évadból négyben még az sem igaz, hogy a díjazott a többiek látóterébe esne.
Sajnos a túl nagyívű megállapításokat aláaknázza a tény, hogy az Aegon többször versesköteteket díjazott, de azért az mégis látszik a bokorból, hogy az Aegon és a Libri legalább könnyebben összesimultak ebből a szempontból, míg a Merítés-győztes egyszer a Librihez, egyszer az Aegonhoz, egyszer meg egyikőjükhöz sem fért be, cserébe viszont a legelső Merítés-listáról hiányzott az Aegon díjazottja.
A Merítés-díj lóg ki tehát a sorból leginkább. Vajon miért és hogyan?
A Libriról azt lehetett tudni, hogy a listájukat egészen nagyszámú, 2021-ben már 200 fő fölötti neves közéleti személyiség szavazata alapján állították össze. A kiválasztott és nevesített zsűri csak ezután lendült munkába. Mindenfelé elszórt információk alapján (pl. a Papageno alapján) lehet tudni, hogy ebbe a “bizottsági” körbe olyan ismert emberek is belefértek, akik nem igazán könyves arcok (színészek, zenészek, egyéb közszereplők), de mellettük irodalomtörténészek, könyvipari dolgozók és szerzők is voksoltak, vagyis egyrészt van egy nagy átfedés az Aegon zsűrijével, másrészt pedig:
Igen, ennél van egy még evidensebb faktor. Az Aegon eredetileg nem is naptári évet vizsgált, hanem decemberrel és a köv. nov. végével határolta körbe az illetékességét, így viszont már februárban listát hirdettek, ami hatással tudott lenni a másik két díjra is. Csak kicsit bántva a Libri által megkeresett közéleti személyiségeket, azt hiszem, szakmájukból adódóan bármily sokat olvastak is, talán nem annyit, mint az irodalmár zsűritagok, és méltán kerülhettek az Aegon ajánlásának hatása alá.
De mi a helyzet a Merítés-zsűrivel? A zsűri folyamatosan munkában állt, és mivel havi állásokat is rögzítettünk magunknak, ezért biztosra tudom mondani, hogy egy-egy év végére már nagyon markánsan kirajzolódott a tízes lista, illetve ekkor még többnyire az abba bejutni képes 13-14 könyv. Ettől függetlenül az Aegon és a Libri listája önszembesítéső hatású volt. Mindannyian átgondoltuk, hogy vajon átsiklott-e a figyelmünk valamin, esetleg rosszul közelítettünk egy műhöz? Nem emlékszem olyanra, hogy a két díj jelölései döntően változtatták volna meg a percepciónkat, vagyis mondhatom, hiába kezdtek kicsit korábban, már elég későn jöttek ahhoz, hogy felállt védelemmel találkozzanak. Mi már évközben is nagyon figyeltünk a kritikára, de a bloggereket is éppúgy követtük, ahogy az ÉS-kvartettet.
Összegezve ezt a szakaszt, bántás nélkül lehet azt mondani, hogy a szakma és az olvasók két, egymást nem teljesen fedő világ, és mindezen hosszas elemezgetés végén sem tudnám biztosan megmondani, csak megtippelni, hogy vajon ki kapta volna idén az Aegon meg a Libri díját.
A primitív énem tehát hiába vágyott volna az egy könyv mind felett megnevezésére. Még ha egyetlen díj is létezik jelenleg, szerencsére annak is van a zsűrié mellett közönségdíja, vagyis az máris két könyv mind felett.
Ami kiderülhetett most, az csak annyi, hogy több szem nem csak többet, de néha egészen mást lát, és ez nekünk, olvasóknak baromi kényelmessé tette az életünket, mert évente 2-3 nagyon kiemelkedő könyvet is tálcán kínáltak nekünk. Most csak a Merítés-zsűri tálcázik immár.
Sokáig bajom volt a “kulcsot ad” kifejezéssel. A kulcsot túlontúl csekélynek, a folyamatok egészében jelentéktelennek találtam. Na nem mintha ne kívántam volna, bárcsak lenne kulcsom némely ajtóhoz, de a szóképet nem szívesen alkalmaztam. Aztán egyszercsak beugrott, hogy a kulcs jelentheti a megoldási kulcsot, egy titkosírás kódkulcsát is. Egy ilyen hasonlatra vágytam, ahol az eszköz szerepe nem jár le egy rövidke aktussal, hanem mindvégig jelen van, mindvégig segít az egész megértésében. Hasonló kulcsnak látom a listákat, amelyek segítségével egy kortárs irodalmi élet megérthető.
Egyszerűbb és talán érthetőbb a turistáknak szánt térkép hasonlata. A tízes lista nem túratérkép, azaz nem egy végtelen részletességgel elkészített modell, hanem csak olyasmi, amin az erdő, a dombok halványan felismerhetők ugyan, de csakis a kiemelt tíz pont látszik határozottan, és az egymáshoz, illetve a terep egészéhez való viszonyuk ismerhető fel. Az egyikről csodás a kilátás, a másik egy védett zug, a harmadik meg semmi különös nem lenne, csak éppen ott futnak össze a főbb útvonalak. Azért emelték ki őket, mert egyediek, és a készítő ezeket mutatná meg leginkább vagy elsőnek a vendégeinek. Bizonyos dolgok megtekintésére viszont talán csak az ötödik látogatás környékén kerülhetne sor. Talán érthető a párhuzam.
És igen, ha már valakik azt mondják, íme két könyv mind felett, akkor azt a két könyvet feltétlenül felveszem a terveim közé, és mivel még tízes listájuk is van, annak segítségével orientálódom az egészről. És ha találok ebben az egészben még egy kiemelendő jó könyvet, olvasóként rendkívül büszke leszek magamra, hogy micsoda ízlésem van nekem!

* Nagyon libsi tettként a kultúrharcra egy Radnóti Sándorral készített népszavás interjúval hivatkozom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.