Larkin This be the verse-nek fordítása után logikus volt Robert Louis Stevenson Requiemjéhez fordulni, ugyanis általános nézet,* hogy Larkin ebből a versből emelte ki egy részletet saját magának címül. Úgyhogy a tét végül is az első fordítás befejezése volt: a címként szolgáló sorhoz kellett a verset felépítenem - azzal a boldog tudattal, hogy legalább a Requiem magyarul is megállja helyét.

Nem játszanám a nagy szakértőt sem az angol nyelvű irodalom terén, sem a versfordítások terén. Előbbi valahogy soha nem érdekelt igazán. Pontosabban, minden más sokkal jobban érdekelt, és a választásoknál mindig az angol nyelvűek sorolódtak hátrébb. Ami pedig a verstant illeti, a '90-es években a romjaiban veszteglő ELTE-n nem igazán tanultam meg többet a gimnáziumi alapoknál. Mégis az elmúlt napokban azon kaptam magam, hogy próbálom a jambikus verselés rejtelmeit felfejteni, hogy ezt a Larkin-verset szépen átültethessem magyarra.
Íme az első verzió az eredetivel együtt: 

Nem én voltam az első, aki nekifogott ennek a versnek. Elkezdtem tanulmányozni, ki mire jutott. Ehhez a csodás Babelmatrix egyből hét fordítást is kínált.

Amikor a hat kiadó műveinek listáját böngésztem és aztán olvastam a könyveket, folyamatosan az járt a fejemben, hogy európai regényeket olvasok – bármit is jelentsen ez.
Az irodalmat két keretrendszerben iktatjuk a fejünkben: nemzeti irodalom és világirodalom. Utóbbihoz a nemzetközi klasszisok tartoznak, a legnagyobb nevek, fesztiválok díszvendégei, vonatkoztatási pontok. A nemzeti meg a saját mozgásterünk, ahol otthon vagyunk, amelyen szinte végtelen számú író mozog, köztük saját klasszisaink, akikről a világ tudomást sem vesz, oly méltatlanul! No meg akár olyanok is, akikről meg nehezen tudjuk felfogni, mit is eszik annyira rajtuk a világ…
A kettő között meg semmi. Vagy kis hazánk, vagy a mindenség…
Pedig van ez az Európa alakú alakuló valami. Ami persze 50, de leginkább 100 éve még talán a világot jelentette. Ma már aligha.