Larkin This be the verse-nek fordítása után logikus volt Robert Louis Stevenson Requiemjéhez fordulni, ugyanis általános nézet,* hogy Larkin ebből a versből emelte ki egy részletet saját magának címül. Úgyhogy a tét végül is az első fordítás befejezése volt: a címként szolgáló sorhoz kellett a verset felépítenem - azzal a boldog tudattal, hogy legalább a Requiem magyarul is megállja helyét.

A fordítás első verziója egész könnyen megszületett, mert lenyűgözött az eredeti könnyed dalszerűsége. Szinte láttam és hallottam, ahogy fapipás, cserépkorsós férfiak dalolják a gyertyafényes kocsmában.
Elégedetlen is voltam magammal, mert ezt a dalos könnyedséget nem tudtam hozni - két ponton mindenképpen változtatni akartam.
Egyszerűbbnek véltem az első versszak második sorát. Ezek a második sorok csak hét szótagból állnak, és az első felük végén egyetlen hosszú szótag áll: ‘grév’ és ‘lájz’. Az Ássad meg nem tetszett, nem működött. De hát, gondoltam, ez csak egy kis részlet.
Komolyabbnak tűnt a másik, jelentéssel, értelmezéssel kapcsolatos probléma, az első versszak záró sora: And I laid me down with a will.
A ‘with a will’ egyértelműen az a nyelvi formula, amit a végrendeletre használ az angol. Ez a határozatlan névelőn látszik. Az erre rímelő verszáró sorban the hill van - vagyis metrikailag Stevenson írhatott volna with the willt is, csak az éppen fura lett volna. Ezen az oldalon láttam az olasz, német szövegfordítást, ott is végrendeletek szerepelnek. De megint hova lesz a könnyedség egy ilyen hosszú szóval, mint a végrendelet?
A nagyobb bajom viszont az volt, hogy itt nem pusztán formális végrendeletről van szó, hanem az annak pozíciójában álló kívánságról. Ráadásul, és ez a költői lelemény nyűgözött le, a versszak végén álló with a will nem csupán bevezeti, hogy a második versszakban következik a végakarat, hanem le is zárja az első versszakot, ahol viszont az értelme annyiban módosul, hogy bizony, ide, a sírba feküdni az én legnagyobb vágyam, azaz kifejezett akaratom most már meghalni. Úgy éreztem, meg kellene küzdenem ezért.
Viszont az aaab, cccb rímképlet miatt fel kellett áldoznom az amúgy nekem tetsző záró sorom…
Megtettem, amit tehettem, de a meglepetés akkor ért, amikor az első versszakot mégis átírtam.
Íme:

Szikrázik-csillog fönt az ég,

Sírom ásd, s fektess belé.

Élni jó volt, most halni szép,

Elnyugszom végre - vágyam ez.

Fejfámra ezt a verset vésd:

Nyugszik ő, ahol remélt.

Otthon van ím a tengerész,

A jó vadász otthonra lelt.

A Larkin-vers fölé ezt kell hát írnom: Ezt a verset
Miért vagyok ezzel elégedett? Mert a kiragadottság talán jobban tapintható rajta, mint egyéb megoldásokon.

Hogy mi hiányzik nekem még? A bokorrímek hosszú magánhangzókból épülnek fel, s ettől olyan szépen énekelhető az eredeti, s ettől kontrasztos zárás a versszakok végén a rövid magánhangzós, de dupla mássalhangzóra végződő will/hill. Na, ez nem lett meg nekem. Majd talán tíz év múlva. ;)

* Olvasható a Paris Review oldalán egy csodaszép írás a két vers összetartozásáról.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.