– kötetekről kötetlenül 7. –

Könnyedén mondhatnám, két szögesen ellentétes kötet került a kezembe. Úgy állnak egymással szemben, mint a fekete meg a fehér szín. Csakhogy az egyiket ugyan tényleg a fekete szín határozza meg (31-szer fordul elő a szó a szövegben), a másikon viszont már az első rénézésre is a sárga uralkodik. A fekete-sárga párról meg inkább a méhek-darazsak jutnak eszembe – és ez találó is, ugyanis az a szöges ellentét sem feltétlenül igaz, mivel mindkettőnek a stílusában van valamilyen csúfondáros, évődő, csipkelődő felhang.

A fekete színt Terék Anna Háttal a napnak című kötetéhez társítottam. Nagyon adja magát, hiszen ez egy erős koncepciójú kötet. Az édesapa elgyászolása a központi téma. De nem egy csodás, kedves, agyonszeretett apukáról van szó, akit ideális kapcsolat fűzött a gyermekéhez. Terék Anna nehéz gyermekkort idéz fel, egy édesapa nehéz, alkoholizmusba fulladó életének árnyékában. A traumafeldolgozás tehát többrétű, és felnőttként a beszélő elszámol saját érzelmi diszfunkcionalitásával, párkapcsolati kudarcaival. Nagyon ötletes, ahogy mindez egy párkapcsolati szakítás időkeretében jelenik meg, amelyhez a döntés stílszerűen egy közösen átmúlatott éjszaka folyamán érik meg.

Shakespeare-rel kell kezdenem (és talán vele is fejezem be): nála nagyszerűbben és egyszersmind fogyaszthatóbban senki nem tudta a kisszerűséget ábrázolni. Azonban adja magát a kérdés, ha a szabályozó gombokat középre állítjuk, akkor nem csúszik-e minden automatikusan közepesre? Következésképp: középszerű emberekről talán lehetetlen nem középszerű művet írni. Ennek elkerüléséhez legalábbis csalni kellene, és éppen azt játszani el, amit Térey kifejezetten nem akar: hogy még ezekben a körökben is néha, nagy ritkán megeshet valami nem középszerű.
Akármerre fordítom a fejem, az irodalom széles világában mindenütt olyan műveket látok, melyekben ha a szereplők nem különlegesek, akkor a történés, a körülmények állnak össze egyedien. Vagy Térey is ezt akarta, csak nem sikerült kidolgoznia? Hiszen lehet, hogy elégségesnek gondolta a nagy hideget, hogy majd ettől beindulnak a dolgok – a belső erők mégis úgy hozták, hogy behorpadt az egész? Alig hiszem. Elvégre a címadással jelezte, ez nem a világvége. Jó, jó, jégkorszak, de csak a legkisebb. Szinte említésre sem méltó. És ez nagy baj, hiszen mégiscsak 600 oldalról van szó szemben az említésre se méltó állapottal...