Shakespeare-rel kell kezdenem (és talán vele is fejezem be): nála nagyszerűbben és egyszersmind fogyaszthatóbban senki nem tudta a kisszerűséget ábrázolni. Azonban adja magát a kérdés, ha a szabályozó gombokat középre állítjuk, akkor nem csúszik-e minden automatikusan közepesre? Következésképp: középszerű emberekről talán lehetetlen nem középszerű művet írni. Ennek elkerüléséhez legalábbis csalni kellene, és éppen azt játszani el, amit Térey kifejezetten nem akar: hogy még ezekben a körökben is néha, nagy ritkán megeshet valami nem középszerű.
Akármerre fordítom a fejem, az irodalom széles világában mindenütt olyan műveket látok, melyekben ha a szereplők nem különlegesek, akkor a történés, a körülmények állnak össze egyedien. Vagy Térey is ezt akarta, csak nem sikerült kidolgoznia? Hiszen lehet, hogy elégségesnek gondolta a nagy hideget, hogy majd ettől beindulnak a dolgok – a belső erők mégis úgy hozták, hogy behorpadt az egész? Alig hiszem. Elvégre a címadással jelezte, ez nem a világvége. Jó, jó, jégkorszak, de csak a legkisebb. Szinte említésre sem méltó. És ez nagy baj, hiszen mégiscsak 600 oldalról van szó szemben az említésre se méltó állapottal...

Térey János egészen különleges életművet épít fel, melyben a hétköznapi egzisztenciák játsszák a főszerepet. Konkrétabban a felső középosztály. Akiknek szalad a szekér. Vagy ha épp nem, akkor sokáig szaladt, ill. megvan minden esély az újbóli nekilódulásra. A regény budai elitjével nem is az a baj, hogy tele vannak pénzzel, a valós gondok meg erősen hiányoznak az életükből. A legnagyobb baj, hogy bennük/rajtuk a legkisebb részletet sem lehet érdekesnek találni. A jégkorszak őket szinte nem is érinti. Ezekkel az emberekkel egyszerűen semmi nagy nem bír megesni: na jó, egy kicsit fáznak, kicsit ki is pirosodik a bőrük tőle, néha elakadnak a hóban, de akkor megjelenik egy tank, és ha magasról leesnek vagy elrabolják őket, akkor sem nyomorodnak meg sem lelkileg, sem testileg. Az egész műben a rák említés szintjén sem fordul elő, sem az öregség vagy az ízületi fájdalmak, még egy kerekesszék se gurul elő, de a legjellemzőbb mégis a halál megjelenése: se betegeskedés, se haldoklás, hanem gyors és szenvedésmentes kimúlás van csak, az is csak olyannal, akinek a környezetét különösebben nem viseli meg a dolog (vagy nem látjuk). Egyszerűen olyan szépen írják ki őket a történetből, hogy nem kell kirakni a 18-as karikát. Így aztán a könyv végén is csak események vannak; dráma, katarzis, vagy bárminemű fordulat nincs. A végeredmény olyan, mintha komoly cenzorok kivágtak és lecsiszoltak volna szinte mindent, ami tényleg sebezhet, vághat, karcolhat, és csak annyit hagytak meg, amennyi jelezheti, nem is olyan szigorúak ők.
Az életmű egészen elképesztően haladt eme elit utcácskák (363) felé. Az Átkelés Budapesten szereplői már majdnem ilyenek voltak, de egyetlen apró különbség mégis akad: őket megérintette a világ, de mégis tartották magukat. Ez a lelki ellenállás cselekvés volt, mely itt A Legkisebb Jégkorszakban már rutinszerűen működik – és ez nagy különbség.
Jól veszi észre ezt a különbséget Szilasi László: Győző az egyetlen, aki nem bír rutinszerűen működni, akiben van egy kis gyári hiba, és betör elméjébe a múlt. Amúgy teljesen hasonszőrű velük, csak még képes megérezni a világ érintését...

A szereplők középszerűek, a körülmények mindenféle extremitásuk ellenére érdektelenek. Az írói szemléletmód teheti már csak érdekessé a művet. Hogy áll tehát a szerző szénája?
„Szomorúság vagy irónia uralja a vásznat? // Idill ez barátaim, vagy annak csípős paródiája?” (314) – kérdem vele együtt. A válasz: sajnos egyik sem igazán.
Az írói ábrázolásmódra ugyanaz igaz, mint az eseménykezelésére: még ha magasról taszít a mélybe valakit, akkor is kéznél a reflektor meg a mentőegység orvosostul.
Megsuhint ugyan mindenkit, botránybaloldalt és vezérdemokráciát egyaránt (390), de aztán visszarántja a kezét.
Mértéktartás, semmi eldurvulás, arcra ütni soha.
"Mindenki popsztár képzelmének színpadán,
Önszobrát fényezendő akármire képes,
És bármilyen csekély bírálat rosszul éri –
Így aztán róluk bőven nem nyilatkozom."
A 119. oldal négysorosa tökéletesen mutatja az általános érvényű cikizést. Nem kemény beszólást tehát, és semmi konkrét személyeskedést. Valami olyan biztonságos és apró szemétkedés ez az egész, ami szörnyen píszí, és mindig működésbe hozza az alapszabályt: jelenlévők (az író és olvasója) kivételek. A többiek gázok, mi nem.
Pedig éppen ilyenek vagyunk manapság mindannyian ebben az országban, kivétel nélkül: ilyen senkit meg nem becsülő súlytalanok, akik mindenkiben találnak fogyatkozást, akik az életet cinizmus és illúziók váltogatásával űzik, akik gyakran még maguknak sem adják meg a tiszteletet. ("Mindannyiótokat lenézlek." 333)
Mondhatnám, hogy akkor éppen ez a legadekvátabb ábrázolás, és minden tényleg pontról pontra ilyen a való életben is. Tartalomhoz illő forma. Mégis kevés ez így, mert Térey éppen ezáltal csak udvari bolonddá válik. Akinek megengedtetik, hogy kinyissa a száját, hogy kimondja, amit mindenki gondol, ám egyszersmind tudnia kell, hol a határ, meddig mehet el. Pont annyira megy hát, ahol látszik, hogy tudna tovább is, de még nem lesz nagy formátumú, kiváló. Jelentős: amit már nem lehet félmosollyal nyugtázni. A kritikus, ki tetszést vadászik, és határokra figyel, nem kritikus, hanem maga is diplomata. Kenőccsel a kézben irritál…
Vagy éppen gyógyító? Annyira bánt csak, hogy még odafigyeljünk rá?

Térey – ha már állandóan zenékre hivatkozik – az irodalom Ákosa, aki létrehoz valami tökéletesen egyedit, mely kommerszen különleges és különlegesen kommersz.
Itt van ez a nagy mű, ez a kétségkívül nagy tehetség, tehát adomány és munka egy helyen, a végeredmény mégis puhán fed csak, mint a hó, s úgyis olvad el. Persze lehet, hogy éppen erre van szükség. A nagyság záloga a súlyegyentartás. Hiába tehát a nyelvi változatosság, hiába a nagy formába öntött megannyi éleslátó megfigyelés, ha a tartalom intenzív ugyan, de közben mégis behízelgő (113); mert így ugyan tenyérbemászóan dühítő, akárcsak a Bee Gees zenéje (117), de egyszersmind felejthető is. Fülbemászó, találó, feladható, mert iskolaképes, minden oldalról szabályosan kirívó. (Érezni az ellentmondást? Szabály >< Kirívás) Az udvari művész csak kicsit rí ki a közegből: lehet babafrizurája, ha papos külső olvasztja be a közegbe; vagy épp fordítva: katonás séró bőrdzsekivel. Akár az egyik legközelebbről vezetett főhős, aki kicsit besokall a protokolltól, és szakállasan megy az ápolt állúak közé: ennyi kilengés fér bele, és ez csak annyit jelent, hogy akkor később Dubajba küldik kultúrvonalra: ja, az arabok úgyis szőrösek... Cinikus, nem?

Shakespeare meg tudta tenni, hogy úgy tartott tükröt az ármányos és alávaló, sőt szánnivaló gazdagjai elé, hogy azoknak nem volt derogáló leereszkedni a nézőseregbe. Elérte azt, hogy nem ő váltott gúnyát, hanem az udvar népe, tehát paradox módon a néző hordta a jelmezt.

Végtelen profizmus, vasakarat és valami egészen érthetetlen szándék áll eme (élet)mű mögött. Mivégre? Térey a hatszáz oldalas érzelmes regény helyett (508) a saját érdektelenségünket maxolja ki? Ez a legtöbb és legjobb, mit feltételezhetek, de akkor is... Hiszen éppen a fajsúlyosságtól fosztja meg magát. Így marad a diplomataszellem, a könnyű szellem megszabta útvonalon közlekedő kötelező, de mégis rejtett irónia. (507)
Bodor Ádámnál olvasom éppen, hogy a legbanálisabb jelenetnek is élesnek kell lennie. Itt épp az ellenkezője történik: a legélesebb jelenet is banalizálódik.
Lehetne világrengető, alapjaiban változtathatna meg mindent, ám ehelyett mi kataklizmának indult, végül csak némi nem is oly kellemetlen emléket hagy maga után.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.