Roberto Benigni, John Lurie, Tom Waits – külön-külön is sokak rajonganak értük, de azt kevesebben tudják, hogy együtt szerepeltek egy 1986-os filmben, amit az azóta kultrendezőként emlegetett Jim Jarmuschnak köszönhetünk. Nekem személyes kedvencem a Törvénytől sújtva (Down by Law), így igazi borzongás járt át, amikor a hétvégi olvasmányomban egyszercsak felbukkantak: a kis olasz, a tagbaszakadt meg a magas.
Ez a jelenet tényleg jól sikerült, úgyhogy következzen egy részlet Baksa-Soós Attila művéből:

Orosz Istvánról írok egyfolytában, és ki más illene jobban a sorba, mint Berény Róbert, aki egy plakátjával szintén a magyar történelem elemi részévé vált. Fegyverbe! Fegyverbe! – harsogja furcsa szögbe szétfeszülő ajkaival a proletár. A Tanácsköztársaság bukása után azonnal el is kellett hagynia az országot, és Németországban töltött majdnem két évtizedet.
Festői hírneve azonban inkább a Párizsban eltöltött ifjúságának, illetve a Nyolcak avantgárd festő-, vagy inkább művészeti csoportnak köszönhető. Aztán 48-tól végre a Képzőn taníthatott, és talán még az is szerencse, hogy 53-ban meghalt, s nem élte meg az 56-hoz kapcsolódó eseményeket. Közben pedig nem mellesleg megfestette Bartókot, Weiner Leót, Pór Bertalant, Ignotust.
Szóval tévedés ne essék: egy ő a legnagyobbak közül.

A másik család

Orosz István könyvének súlypontjában inkább A követek található, míg a fáraós kép szerepe ugyan fontos, de azért alapvetően inkább kiegészítő. A szerző leginkább a Dinteville családot ábrázoló résszel foglalkozik, illetve a kép esetleges céljával, funkciójával – ám a fáraós kép uralkodói oldaláról viszonylag kevés szó esik, hiszen „A képen ábrázolt tíz férfi közül csak három olyan van, akiről semmit nem tudunk” – írja –, és ezek éppen a fáraó mögött állnak.
Én viszont tudom, ki ez a három fickó.
De hát kik is lehetnének ők mások, mint a másik család?
Ilyen egyszerű ez.

Tarkótól tarkóig

A címlapon — olvasás közben ez nyilvánvalóvá válik — Orosz István ül háttal nekünk. A tarkóját látjuk, mert teljes figyelmével Holbein A követek című képét nézi. Elmélyül benne. Minthogy az anamorfózisok jelentik szakterületét, logikusan jutott el ehhez a képhez, amelynek előterében igencsak torzítva egy hatalmas koponya látható.
A követek mégsem emiatt ismert annyira. (Mint kiderül, valószínűleg eleve későbbi ráfestésről van szó.) Általában a műveltségeszmény kapcsán szokták unos-untalan illusztrációképpen használni: hiszen a két úr közötti polcon megtalálható a klasszikus műveltség minden kelléke a lanttól kezdve egészen az éggömbig. Számomra inkább kicsit unos is már a látványa, ezért aztán sokáig gyűjtöm az erőt, mire nekikezdek az olvasásnak. De végül megannyi kellemes csalódás ér! Minden oldal, minden sor rajongóvá tesz. No, nem A követek rajongója leszek, hanem Orosz Istváné.

Jean-Baptiste Greuze bemutatása

Conan Doyle-nak A félelem völgye című elbeszélésében hangzik el, hogy Moriarty professzor egy rendkívül drága Greuze-festmény birtokosa. Most, hogy a kép utáni nyomozásom eredményét leírtam, méltánytalannak érzem, hogy szegény Jean-Baptiste Greuze-ről lényegében nem is szóltam. Pedig alkotói szempontból is nagyon tanulságos az élete, hiszen ahogy a műben is szerepel: „1750 és 1800 között működött”, azaz a klasszicizmus korában élt - és alkotott volna ennek szellemében bőszen, ha a klasszicizmust az ő számára találták volna ki.

(A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő Greuze-festmény Zichy Jenő hagyatékából származik)

„1865-ben egy Greuze-festmény, a La jeune fille a l'agneau egymillió-kétszázezer frankért, azaz több mint negyvenezer fontért kelt el a Portalis-árverésen.”
(A félelem völgye)

Sherlock Holmes idézi ezt az árverési adatot, hogy rávilágítson MacDonald felügyelőnek arra az egyszerű tényre: egy tiszteletre méltó professzor nem engedhet meg magának hasonló luxust, vagyis Moriarty nem becsületes ember.
Úgy gondoltam, egy ilyen híres festményt igazán könnyű lesz fellelni az interneten - ám csalódnom kellett.

Rippl-Rónai egy alkotása szombaton mindössze 110 ezer forintért kelt el a vaterán!
Mélységesen felháborító.
Miközben éppen arról írtam, hogy procosságból akár milliós költések is elképzelhetők, szembesültem a valósággal. Persze, ez nem a világ, csak a vatera. A szerencsés vásárló (vilmopa) minden bizonnyal továbbértékesítő.

A vatera ha nem is 100 ft-os bolt, azért főleg az 50 ezer alatti értékesítés terepe. Persze az efölötti vásárlásokat eleve nehezebb észrevenni, hiszen abban a régióban csak 1-1 licit érkezik, vagy egy gyors, fix áras értékesítés történik, úgyhogy inkább csak a kikiáltási árak között lehet barangolni.
Nos, megnéztem: 2 milkás az abszolút csúcs.
Hogy mi ilyen ménkű drága? Nem magyar festő, az biztos...

Perlrott Csaba izgalmas festő. Képein a 20. század első évtizedeinek modernista jellegzetességein túl El Greco hatása a legfontosabb. El Grecónak köszönhetően festményei dinamikusak, mozgalmasak. Még egy kőfal is vibrál, szinte él - nem beszélve a természetről. Még a leginkább kubista (jellegű) művén is legalább a struktúrába csempész be egy kígyóvonalat. A végeredmény tehát mindig valami lelkesítő, buzdító. El sem tudom képzelni, hogy ülve nézzek egy Perlrott-képet. Ugrálni kell előtte, s föl-alá járkálni...

Mielőtt még a hamisítók gyöngyszemeinek tárhelyévé válna ez a blogtér, csipegessünk egy kicsit az eredetik között. A vaterán éppen két festmény is kapható Kosztolányi Kann Gyulától. Az alapvetően építésznek készülő művész imádta a festészetet, s hanyagolta az építészetet. Már elmúlt 40, mikor az 1910-es években igazán népszerűvé váltak a falvakat, falusi hangulatú városi részleteket megörökítő, csodás színekben tobzódó festményei.

Ma találtam a vaterán egy szép képet. El tudnám nézegetni a falamon. Ráadásul 1 Ft-ról indul a licit, és még személyesen is át lehet venni. Csak valahogy zavar a jelzése: K. Spányi B.

Kádár Béla igazi korszakos zseni. Milliós tétel. Ha 25 ezerért látod a képét, leesik az állad. Mielőtt kapkodva megvennéd, jó, ha felteszed magadnak a kérdést: Tényleg te vagy a legokosabb a világon?

Egy új irányt szabok a blogomnak, mely idén meglehetősen tartalékon tette meg a kulturális kilométereket. Éppen ezért sem kezdek új blogba - nem hoztam létre olyan jelentős csapásirányt, mely ne tűrne el ilyen tévelygéseket. Nincs értelme két halódó blogot külön működtetni.
Az új szenvedély - ráadásul ki tudja, meddig - a 19-20. századi magyar festészet. Ettől még maradok Könyvolvasó és persze -élvező  emiatt röhejes lenne, mondjuk, Műélvezőre módosítani. Minden marad a régiben, csak lesznek műcsarnok kategóriajellel ellátott bejegyzések.

Nagyjából egy hónapja a legjobb barátom kapott nászajándékba tőlünk egy festményt. Mivel szépet és értékeset akartam választani, ezért belemerültem a témába.
Így kezdődött...
Nincs előképzettség, se szakértői véna, sőt még festői tudás sem. Kifejezetten ügyetlen vagyok. Mindössze szeretem a szépet. Így majd pártatlan leszek, meg néha bizonyára tudálékos. Vagy talán semmi különös...

Kezdődjön!