A vatikáni közéletben, 2021-re visszatekintve, a Ferenc pápa lemondásával kapcsolatos találgatások felerősödése volt az egyik legfontosabb jelenség. Jó ideje nem foglalkozott ezzel senki, ám a nyár folyamán Ferenc pápa komoly műtéten esett át.[i] A kórházi kezelés közben azonnal felmerült a kérdés, vajon küszöbön áll-e a lemondása, és természetesen felerősödtek az utódlással kapcsolatos találgatások is.[ii] Azóta egyre világosabban látszik a válasz: Ferenc pápának esze ágában sincs visszavonulni. Fizikailag kiváló egészségnek örvend, utazásokat vállal, komoly jelentőségű találkozókon vesz részt, és a hosszabb távú terveiről is nyilatkozik.
Cikkemben arra a kérdésre keresek választ, miért tűnhetett megalapozottnak a lemondással kapcsolatos várakozás, illetve azt is körüljárom, miért nem számítok rá mégsem a közeljövőben.

A katolikus egyház életében állandó téma a következő pápa személyének találgatása. Ha rákeresünk az interneten, számtalan nyelven találunk különféle, nagyjából egymást ismétlő listákat az ún. papabile, azaz a pápaságra esélyes bíborosokról. (Például.) Éppen ezért nem látom értelmét, hogy én is megismételjek egy ilyen listát, aminek összeállításához – ahogy majd megmutatom – különösebb háttérinfók sem szükségesek, bennfentesség meg pláne nem. Helyette sokkal hasznosabbnak és érdekesebbnek tartom, hogy ezen listák alapján milyen kép rajzolódik ki pillanatnyilag a következő pápáról. Ez azt is megmutatja, hogy milyennek látjuk a bíborosok testületét, és hogy mit gondolunk az egyház jövőjéről.

Az 1944-ben előrenyomuló szovjet csapatok minden figyelmüket a németek kiszorításának szentelték, így mögöttük, a keleti országrészben légbuborékok szorultak meg az új, szerveződő hatalom réseiben. Ezek a buborékok aztán természetüknél fogva szétpattantak. Addig is azonban igazi csodáknak tűntek. A Vésztői Köztársaság is lenyűgöző: a helyi agilis vezető megszervezi az életet, és aztán nem hajt fejet időben az emelkedő rend nagyjai előtt. Sorsa az elkerülhetetlen bukás.
Történelmi szempontból Vésztő a kommunista berendezkedés karikatúrájaként tekinthető.
Márton László A mi kis köztársaságunk című könyvében ezt a történelmi karikatúrát rajzolja meg nyelvi eszközökkel. A karikatúra azonban már csak olyan, hogy részleteiben elnagyolt, időnként bántóan túlzó, másutt pedig felületes. Keveredik benne a jó megfigyelőkészség a látszólagos nemtörődömséggel; a bravúrokra képes kézügyesség az idegesítő elrajzolásokkal. A karikatúra nem elmélyedésre, nem hosszan tartó élvezet kiváltására született: gyors, tovasuhanó tekintetnek való, hirtelen jövő és már múló kacagás a célja – könyvnyi mérettel szembesülve azonban az olvasóban gyűlik a feszültség, légszomj fogja el, zavara egyre nagyobb, míg végül ráébred, az irodalom kínzószékébe ültették be.

Az illúziók győztek

Sajnálom szegény Herczeg Ferencet. Nem is annyira azért, mert már életében partvonalon kívülre került, hanem inkább azért, mert (heroizálom a dolgot) a próféták sorsa várt rá: sem életében, sem halála után nem értették meg igazán. Fénykorában a lelkesedők sosem azt hallották, amit valójában mondott, utána meg balról söpörte el őt a népakarat.
Az élet kapuja című 1922-es regénye jelenti bizonyos szempontból a pályája csúcspontját. Ha más miatt nem, hát mert erre hivatkozva akartak belőle Nobel-díjas írót kreálni. Némiképp ironikus próbálkozás. A regény leghagyományosabb olvasási módja értelmében: halva született ötlet. (A regény ugyanis a széles közvélemény szerint legfőképpen azt - és csak azt - állítja: tojik ránk a nyugat.) Persze ha sikerült volna, talán Herczeg szavai is értő fülekre találtak volna. Vagy fordítva: ha értették volna őt, talán sikerült volna a Nobelt megszerezni. Vagy meg sem próbálták volna…

A rendszerváltás 25. évfordulóján szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy felnőtt az első generáció, amely számára a kommunizmus pusztán elméleti kérdés. Hozzájuk tulajdonképpen már nyugodtan hozzásorolható mindenki, aki 1970 után született − így én is, hiszen mi a kommunizmus legpuhább részét kaptuk meg: egy kis úttörőséget, Zánkát, legfeljebb kiszes nyári tábort. Vagyis az ötven év alattiak lényegileg már nem ismerhették meg a diktatúrát, a legfiatalabbak pedig még morzsányi felidézendővel sem rendelkeznek. Mára tehát túlsúlyba kerültek azok, akik a diktatúrára csak a történelem részeként tudnak gondolni.
Ugyanakkor ezek a generációk még csak most kezdték feldolgozni a múltat, és ebben nem sok segítséget kaptak az idősebbektől. Sőt! Míg a generációm kommunizmust feldolgozó nagyregényére vártam, éppen ebből a szempontból vált érdekessé két angol nyelvű írónak a Keleti Blokkban játszódó könyve, hiszen számukra az eredendően meglévő távolság miatt adva volt, hogy elméleti problémaként tekintsenek térségünkre.
Joydeep Roy-Battacharya Budapesten játszódó regényében egy társaság tagjainak életét beszéli el, így átfog minden elképzelhető utat; míg a magyar származású David Szalay a Szovjetunió egyik titkosrendőrét választja főhőséül. Érdekes kontrasztként szolgált Bor Ambrus, aki a rendszeren belülről írt meg egy sorsot Az útlevélkép háttérrel című regényben.

Posztmodern történetírás

Ma már az irodalommal kapcsolatban elvárható, hogy a mű főszereplőjét a mindenkori olvasó ne azonosítsa a szerzővel - még akkor sem, ha éppen E/1-es elbeszélőről van szó. Ugyanakkor a történetírás továbbra is a maximális objektivitás elvárásának bilincsében raboskodik. Ezt jól szemlélteti a közelmúltban megjelent Burzum című, egyértelműen posztmodern történetírói munkának tekinthető könyv nehézkes percepciója. Pedig...

A demokrácia megszállottai

A görög válság kapcsán sok mindenről volt szó, csak éppen Görögországról nem. Hallhattuk a legkülönbözőbb EU-n kívüli és belüli vezetők, szakértők, pénzügyi potentátok véleményét, de inkább csak az euróról beszéltek. A közös pénzről. Hogy meddig húzza még... Meg hát megkérdezték, hogy akkor lehet-e most görögbe nyaralni, vagy sem.
No, nem az antik kultúra ismertetésére vágytam, sem a földrajzi viszonyok taglalására. Csak éppen a nyaralhatósági kritérium értékelésénél többre. Főleg politikailag és gazdaságilag. De hát megértem én. Ahogy az endékások a Balcsihoz, úgy mi is Görögországba úgy utaztunk, hogy az emberek, meg általában ami egy országot országgá tesz, csak díszletnek számított. Az ókori műemlékek beférnek két strandolás közé, de a kormányzópárt neve kit érdekel.
Most hirtelen, lelkiismeretileg, mintegy visszamenőleg is, úgy éreztem, illene többet tudni.
És ehhez találtam ezt a zsebméretű könyvet, ami éppen elég bevezetésnek, gyorstalpalónak, és még a stílusa is olyan tiszta, hogy a görög kék ég alatt, a strandon is olvasható.