A rendszerváltás 25. évfordulóján szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy felnőtt az első generáció, amely számára a kommunizmus pusztán elméleti kérdés. Hozzájuk tulajdonképpen már nyugodtan hozzásorolható mindenki, aki 1970 után született − így én is, hiszen mi a kommunizmus legpuhább részét kaptuk meg: egy kis úttörőséget, Zánkát, legfeljebb kiszes nyári tábort. Vagyis az ötven év alattiak lényegileg már nem ismerhették meg a diktatúrát, a legfiatalabbak pedig még morzsányi felidézendővel sem rendelkeznek. Mára tehát túlsúlyba kerültek azok, akik a diktatúrára csak a történelem részeként tudnak gondolni.
Ugyanakkor ezek a generációk még csak most kezdték feldolgozni a múltat, és ebben nem sok segítséget kaptak az idősebbektől. Sőt! Míg a generációm kommunizmust feldolgozó nagyregényére vártam, éppen ebből a szempontból vált érdekessé két angol nyelvű írónak a Keleti Blokkban játszódó könyve, hiszen számukra az eredendően meglévő távolság miatt adva volt, hogy elméleti problémaként tekintsenek térségünkre.
Joydeep Roy-Battacharya Budapesten játszódó regényében egy társaság tagjainak életét beszéli el, így átfog minden elképzelhető utat; míg a magyar származású David Szalay a Szovjetunió egyik titkosrendőrét választja főhőséül. Érdekes kontrasztként szolgált Bor Ambrus, aki a rendszeren belülről írt meg egy sorsot Az útlevélkép háttérrel című regényben.

Egy regény szempontjából a legkézenfekvőbb választás regényes életsorsok felvázolása. JRB is ezzel kezdi a könyvét:

„Vannak drámai és veszedelmes történetek a másképp gondolkodásról. Éjszakázás sötét utcákon, lerázott üldözők. Börtönben töltött hónapok. Szökések a határon át. Földalatti szervezkedések. Nyilvános tiltakozások. Száműzetés.” 15. oldal

Ezzel szinte elhatárolódik a regényességtől, de azért teljesen nem sikerül neki. Főszereplőinek sorsa drámai és kellően regénybe illő. Lázadókról van szó, akik értelmiségi kört működtetnek szamizdat kiadásokkal, előadásokkal, tehát ha az utcára nem is viszik az ügyüket, mégiscsak nyíltan szemben állnak a rendszerrel, aminek meg is van a következménye. A klubot elfojtja az államgépezet, a sorsok összetörnek.
Szalay könyvében ezek a sorsok az állambiztonság ügynökének szemszögéből kerülnek elénk, de ugyanaz vár mindenkire. És itt sem merül fel a külföldre menekülés gondolata. Hiszen a disszidens érdektelenné válik, lekerül a mezőről. Szinte vicces a Bor regényében felbukkanó nőalak átalakulása. Amikor megismerjük, hihetetlenül kemény, a legnagyobb lázadó archetípusa, teljes mértékben olyan, mint JRB központi figurája. Amikor nyugati létezőként kerül elő, már a lehető legszürkébb egyéniség. Éli a jóléti társadalomban az intellektualitást és mindennemű egyéb lényegi problémát nélkülöző életét. Hiába tartja meg éleslátó, erős személyiségét, mégis súlytalannak tűnik. Mintha éppen az innen nézve fontosnak, áhítottnak tűnő valami hiányozna az életéből.
A két külföldi írót elsősorban az foglalkoztatja, hogy az országon, a rendszeren belül az erkölcsi kihívással miképpen küzdenek meg az átlagpolgárok − csak éppen a polgáraik nem lettek annyira átlagosak. De ez érthető, elméleti konstrukcióként minden modellben kitüntetett pontokat szokás vizsgálni. A rendszer egyenruhás kiszolgálója nyilván kitüntetett pont. Az értelmiségi szervezkedő csoport tagjai szintén: noha nem kiemelkedő személyiségek, ám átlagosnak sem mondhatók. Bor Ambrus átlagos szereplőjétől éppen az különbözteti meg őket, hogy velük megtörtént valami, hogy nekik egyenesen feltették a kérdést, és arra valamiféle egyenes választ adtak. Tehát paradox módon éppen Bor főszereplője marad intellektuális síkon, az ő számára marad meg elméleti kérdésnek, feltételes módnak az éles helyzet. Ő az, aki végül csak magának tesz fel kérdéseket, míg a külföldi szerzők műveiben megtörténik a konfrontáció.
A JRB-nél szereplő író éppen hasonló karaktereket örökít meg, melyért meg is kapja, hogy „társadalmi válságban fényűzés a magánéletről írni”. András azzal védi meg életművét, hogy nem lehet csak a „másképp gondolkodás hangzatos kiáltványai”-t lobogtatni, a hétköznapi élet élhetetlenségének bemutatása szintén a rendszer csődjéről tesz bizonyságot. Vagyis a konfrontáció a legátlagosabb ember életében is ott van.
A konfrontáció minden fajtáját megtaláljuk JRB könyvében, mivel ez egy átfogóbb, sokszereplős mű. Éppen emiatt kell sokat emlegetnem, noha irodalmi szempontból a másik két mű jóval kiérleltebb, kidolgozottabb. JRB sokat markol, hihetetlenül bőbeszédű, semmi nem marad kimondatlanul, de azért a lényeget nem veszíti el, és nem is rossz a könyv, csak éppen nem jellemző rá a koncentráltság.

Az egyenruhás figura is meglehetősen sok közhellyel magyarázgatja a tetteit, de mégis egészében hiteles és értelmezhető, tehát emberileg is megérthető személyiség. A kiegyensúlyozott, megbízható, az irányítást és a mindenkori elveket elfogadó beosztottat nem kísérti a rákérdezés, a megkérdőjelezés lidérce. Testvére, a forradalmár viszont öngyilkos lesz, de addig is az eszmékkel van elfoglalva, nem pedig azzal, hogy mit esznek a beteg szülei. A gyakorlatiasság  tehát kimondatja, hogy önmagunk feláldozása sosem csupán önmagunk feláldozása.
Szalay KGB-se mégis mennyivel érdekesebb, és nem csak azért, mert távlatokban tekinti önmagát. Szegedy Andor is 1994-ből tekint vissza a 70-es évekre, de önértékelése problémátlan, erősen opportunista, a világot adottnak tekinti, és nem különösebben értelmezgeti. Szalaynál a tiszt, Alekszandr 48-ban részt vesz valaki tönkretételében, akit aztán 60-ban rehabilitálnak, s ezzel párhuzamosan Alekszandr háttérbe szorul (és ez még a szerencsés változat, hiszen leginkább golyóra számíthatott). Alekszandr azonban hívő, aki tisztában van a rendszer működésével, hibáival, de hisz a tökéletlenségi szint fokozatos csökkenésében. Ő nem a parancs miatt tesz meg etikátlan, elítélhető dolgokat, nem is hirtelen jött, irracionális gondolatok, érzelmek hajtják, tehát nem személyes ügyei vannak, hanem mert máshogy nem megy, márpedig egyszerűen „fel kell számolni azokat az elemeket, amelyek ellentétesek” a kommunizmussal. Ebből a szempontból senki nem ártatlan, tehát mindenki büntethető, de éppen emiatt marad mégis emberileg egyszersmind mindenki ártatlan is a pofon mindkét oldalán. Érdekes, hogy ő már úgy tekint a saját jelenére, ahogy a többség csak utólag, a rendszer teljes bukása után képes: tökéletlen, átmeneti időszakként néz rá, melyben mások a szabályok, de nyilvánvalóan ideiglenesek is.
Tulajdonképpen a mából visszatekintve éppen ez az ijesztő és tanulságos: a rosszak között a lélek- és motivációvizsgálat során vagy hívőket találunk (azaz nagyon jókat), vagy semlegeseket − de semmiképpen nem gonoszokat. Ha a diktatúra mindenkori kiszolgálóit vesszük, a másokat véresre verő pufajkást, a haláltábort őrző nácit, a tetteik ugyan maguk után vonják a büntetést, de a lényük alakulása megértést követel. Nem kaphatnak kizárólagos felmentést, semmiképpen, de az ítéletet a saját magunk érdekében az elvekre, a rendszerre kell kimondanunk.
Merthogy nincsen jó válasz. A szembeszálló emberi alaptulajdonságaiban csupán a parabola egy magaslati pontja a pozitív oldalon, a rossz oldalon állók tükörképe. De a jó ugyanúgy hívő vagy egy hívő vezetését elfogadó, egyszerű figura. Ez nem az ő értékét csökkenti vagy relativizálja, hanem arra mutat rá, hogy ebben a vonatkoztatási rendszerben nincsen nyerő pont.

Írói, elemzői szempontból a nagyon belül lévő (Bor Ambrus) és a nagyon kívül lévők (a két angol) ott érnek össze, és éppen abban különböznek a túlélőktől, a félig érintettektől, hogy nem ítélkeznek. Nem egyénekben gondolkoznak, hanem intellektuálisan: elvekben. Mert „a bűnös, aki él” mérce éppen annyira igaz, mint az esendőség, kiszolgáltatottság mindenkit felmentő elve.
Az ő távolságtartásuk elvben ránk is jellemző lehetne, de az előző generációk szempontjai túl erősek. Mert velünk élnek, egyénként, míg a rendszer elbukott, már nincs itt. Nyilvánvaló, hogy aki életét veszítette, azt hősként kell emlegetni. De annak is nyilvánvalónak kell lennie, hogy még az ő életüket vizsgálva sem találjuk meg a tökéletességet, pláne nem az életben maradók esetében. A disszidálónak a helytállást vágják a szeme közé, a belesimulónak a kiállást, a megtörtnek a soha meg nem alkuvást. És ez nem helyes. A melldöngetők és tojásdobálok véleményét figyelmen kívül kell hagyni. Az talán még elfogadható, hogy az átlagost nem ítéljük el. Még talán addig is el lehet jutni, hogy a legyűrt, meghajlított, beszervezett elemek sajnálattal teli szimpátiánkat elnyerik. De már ők is a gonoszok közé soroltatnak sokak szemében, hát még a hatalom szolgái.
Intellektuálisan nincs szükség egyedi ítéletekre. Az igazságszolgáltatás az egyént sújtja, és talán mára ez az egyedi, törvényi szintű igazságszolgáltatás le is zárult. Számunkra egyértelműnek kell lennie, hogy a diktatúrát, a rendszert kell elítélnünk. Nagy szó, de csakis akkor tudjuk megőrizni a jelent, hogy ne csússzon át ismét egy olyan térbe, ahol szintén nem lehetségesek egyedileg jó válaszok.

Így 25 év után legalább annyival tartoznánk a múltnak, hogy meghallgatjuk a még élőket, hogy biztosítjuk nekik az őszinteségükhöz szükséges nyugalmat. Hogy aki ütött és akit ütöttek, ne címkék mögött bukkanjon fel, hanem nyílt színen. Tudom, hogy ez lehetetlen, tudom, hogy nem csak a múltat, de a szereplőket is perspektívába torzítjuk, ám a gyónás súlyosabb dolog minden ítélet elszenvedésénél, és a gyónások elmaradásáért csak magunkat hibáztathatjuk.
A Lawrence Thornton Imagining Argentina (Álmaimban Argentína) című novellájából készült film soraival zárok: „Nekünk is azt mondták, sosem szabad visszanéznünk. Igaz, történtek igazságtalanságok, és követtek el hibákat is, de ha visszatekintünk, sosem csillapodhat a fájdalom, sosem gyógyulhatnak be a sebeink. [...] De mégis muszáj visszatekintenünk. Szent kötelességünk visszanézni.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.