A Tár című film megnézése után

Ugye téged sem zavar,
ha a sárkány időnként
elvisz egy fiatal lányt.
Úgy évente legfeljebb egyet.
Néha kettőt.
De háromnál biztosan nem többet.
Viszont olyan is van, hogy két-három évig nem kell neki újabb.
Nem, dehogy. Nem eszi meg őket.
Ugyan!

A 19. századi versek olvasgatása közben akadtam Francis Thompsonra. Ugyan már a 19. század második felében élt, de igazi romantikus életrajzot tudhat magáénak. Még nem volt 30, amikor már komoly ópiumfüggőként London utcáin élt, és innen halászta össze a kulturális értelmiséghez tartozó Meynell család. Ebben a családban volt nyolc gyerek, és valami furcsa hálaként ezekhez a gyerekekhez verseket is írt a jóember.
Furcsa vers ez, igazi weird helyzet. De ezt csak utólag olvasgattam össze hozzá. Az agyam azért akadt meg ezen a versen, mert egészen fura szavak kerültek bele, fura képek sorakoznak benne, és megragadott a maga darabosságával. Annyira plasztikusnak éreztem az egészet. Érzékeltem, ahogy egy már nehézkes, darabos férfi próbálja kifejezni magát. (Igen, Caspar David Friedrich jeges tengere jutott eszembe.) Szinte kísértett, hogy egy ilyen nehézkes verset hozzak össze.

Larkin This be the verse-nek fordítása után logikus volt Robert Louis Stevenson Requiemjéhez fordulni, ugyanis általános nézet,* hogy Larkin ebből a versből emelte ki egy részletet saját magának címül. Úgyhogy a tét végül is az első fordítás befejezése volt: a címként szolgáló sorhoz kellett a verset felépítenem - azzal a boldog tudattal, hogy legalább a Requiem magyarul is megállja helyét.

Nem játszanám a nagy szakértőt sem az angol nyelvű irodalom terén, sem a versfordítások terén. Előbbi valahogy soha nem érdekelt igazán. Pontosabban, minden más sokkal jobban érdekelt, és a választásoknál mindig az angol nyelvűek sorolódtak hátrébb. Ami pedig a verstant illeti, a '90-es években a romjaiban veszteglő ELTE-n nem igazán tanultam meg többet a gimnáziumi alapoknál. Mégis az elmúlt napokban azon kaptam magam, hogy próbálom a jambikus verselés rejtelmeit felfejteni, hogy ezt a Larkin-verset szépen átültethessem magyarra.
Íme az első verzió az eredetivel együtt: 

Nem én voltam az első, aki nekifogott ennek a versnek. Elkezdtem tanulmányozni, ki mire jutott. Ehhez a csodás Babelmatrix egyből hét fordítást is kínált.

– kötetekről kötetlenül 7. –

Könnyedén mondhatnám, két szögesen ellentétes kötet került a kezembe. Úgy állnak egymással szemben, mint a fekete meg a fehér szín. Csakhogy az egyiket ugyan tényleg a fekete szín határozza meg (31-szer fordul elő a szó a szövegben), a másikon viszont már az első rénézésre is a sárga uralkodik. A fekete-sárga párról meg inkább a méhek-darazsak jutnak eszembe – és ez találó is, ugyanis az a szöges ellentét sem feltétlenül igaz, mivel mindkettőnek a stílusában van valamilyen csúfondáros, évődő, csipkelődő felhang.

A fekete színt Terék Anna Háttal a napnak című kötetéhez társítottam. Nagyon adja magát, hiszen ez egy erős koncepciójú kötet. Az édesapa elgyászolása a központi téma. De nem egy csodás, kedves, agyonszeretett apukáról van szó, akit ideális kapcsolat fűzött a gyermekéhez. Terék Anna nehéz gyermekkort idéz fel, egy édesapa nehéz, alkoholizmusba fulladó életének árnyékában. A traumafeldolgozás tehát többrétű, és felnőttként a beszélő elszámol saját érzelmi diszfunkcionalitásával, párkapcsolati kudarcaival. Nagyon ötletes, ahogy mindez egy párkapcsolati szakítás időkeretében jelenik meg, amelyhez a döntés stílszerűen egy közösen átmúlatott éjszaka folyamán érik meg.

– kötetekről kötetlenül 6. –

Érdekes tapasztalat, hogy verseskötetek olvasásakor nem csak, hogy nem a ráció határozza meg az olvasási élményem, hanem még racionalizálni sem feltétlenül sikerül az olvasási folyamatot. Vagy akár, ha nagy néha felbukkan a ráció, inkább megkérdőjelezi a történéseket, és nemes egyszerűséggel rákérdez: ezt minek is olvasod?

Wirth Imre köteténél ennél jobb példa nincs is erre. Hónapok óta forgatom, kisebb kihagyásokkal olvasgatom, és nem tudok számot adni a ragaszkodásomról. Hogy miért is térek hozzá vissza újra meg újra. De még azt sem tudom megmondani, hogy a versek olvasgatása közben mi történik bennem.

Ahogy mondtam, a ráció szinte lebeszél. Amit elvárnék magamtól versolvasás közben, nem akar megtörténni. Nem tudok rámutatni egy-egy versre, hogy de igaz, de lenyűgöző, ez micsoda megvilágító erejű. Mégis magához bilincselt a kötet. Tudok mondani dolgokat: ahogy elmélázok egy-egy nem értett mondaton, meglepő szószerkezeten; csodálkozom a mélabúval kevert undoron; meghökkenek az érzékenységbe csomagolt durvaságon; a képek ambivalenciájára gondolok néha… De mindez nem magyarázza meg, ami történik velem.

Viszont attól félek, hogy ha bezárom, csak az olvasgatás ténye marad meg. Nem tudom senkinek elmondani, mi volt ez. Hogy jó volt-e, vagy ajánlom-e.

Amit el fogok tudni mesélni, az az, hogy egy IKEA-ágyat szereltem össze, és miközben Marylin Mansont hallgattam, egy-egy fázis között elolvastam egy-egy verset. Már korábban megfogalmazódott bennem, hogy a szövegekben van valami erősen ambivalens, de akkor világosodott meg, hogy a rockzene szövegíróiban van meg ez az ellentétes érzésvilág: a finomságra hajlás és a traumatikus élmények felidézése. A másik gondolatsor, ami szintén beérett itt, hogy egyre jobban zavar egy szokás: verset csak sóhajtozva, pátosszal lehet mondani. Biztos vagyok benne, fogok még én is hagyományosan verset szavalni, itt viszont határozottan éreztem, hogy a motyogás és az üvöltés szélsőségei jobban illenek ezekhez a szövegekhez. Ugyanakkor azt is tudtam, én erre még nem állok készen. Megpróbálhatom, de egyelőre másfelé vezet az út.

Így született meg ez a két feldolgozás, az obszesszív verziók.

Nem mondom azt, hogy élvezzétek. Kapcsoljátok be a biztonsági öveket, és nyugodtan hőköljetek hátra.

Súlyos test rágja (69.o.):

– kötetekről kötetlenül 5. –

Igazából még mindig az események alakítják az olvasásaimat, de azért a vágy össze tud velük dolgozni. Szerettem volna már valami mainstreamebbet olvasni, menőbbet, és a budaörsi könyvtár újdonságos polcán találtam is ilyesmit: Erdős Virág és Krusovszky Dénes kötetét hoztam haza.

– kötetekről kötetlenül 4. –

Nincs ígéret, csak távlatok – ez arra is vonatkozott kötetolvasási kalandom kezdetén, hogy nem kötelezem magam értékelések írására, sem nem írására. Most két csillagozás után ismét nem csillagozok. Merő bizonytalanság az oka. Nem bízom az értetlenkedésemben. Talán kiderül a leírandókból, hogy miért.
Károlyi Csabától olvastam nemrég egy interjúban ezt a mondatot: „Nem biztos, hogy minden tehetséges költőnek húszévesen már kötetet kellene kiadnia.” Kinyílt a bicska a zsebemben, bár KCs óvatosan fogalmazott, és ő aztán tényleg igazán pozitív és támogató szereplője a kulturális életnek, de mégis úgy csengett a fülemben, mintha azt mondta volna, hogy húszévesen nem kellene kötetet kiadnia egy költőnek sem. Mondom, nem ezt mondta, csak a szemtől az agyig kacskaringós az út.

– kötetekről kötetlenül 3. –

Az elmúlt időszakban olvastam két kötetet, és magamat is meglepve végül a Molyra írtam róluk értékeléseket. Nem terveztem, nem is akartam kötetekről értékeléseket írni, pláne csillagozni. De nem csak a tettben, hanem annak kerülésében is érzek valami álságosat. Csapdahelyzet mindenképpen. De aztán a velük való foglalkozás közben mégis markánsabban meg tudtam ragadni őket. Talán egyöntetűbbek és eldönthetőbbek voltak ezek számomra.

– kötetekről kötetlenül 2. –

Villányi kötetét Markóéval együtt vettem elő, de aztán mindkettőbe bele-beleolvasgatva úgy éreztem, nem megy nekem ez a párhuzamos olvasás. Azt tudtam még elképzelni, hogy néhány napos váltogatással, gyakorlatilag mindig csak egyre koncentrálva olvasom a két kötetet, de végül ez sem valósult meg. A könnyebb ellenállás felé haladtam, bevallom. Villányi versei nehezebben felfejthetőknek tűntek, miközben Markóval könnyedén haladtam. Előbbi esetében csábítónak tűnt a visszatéréses forgatókönyv, míg utóbbinál a végigolvasás, a lezárás, az adottságaim keretei között értelmezendő teljes átlátás elérése vonzott.
Nem sokon múlott, hogy Villányi még hátrébb szoruljon. A Merítés-díj zsűrijének ugyanis javasoltam, hogy próbálkozzunk meg a közös olvasás intézményével, és Poós Zoltán könyvét kezdtük el. Kíváncsi voltam rá nagyon is, mert a prózája kimaradt nekem az elmúlt években, miközben ő is ott csücsül a Parlament lépcsőjén az emblematikussá vált Bartis-fotón. 

– kötetekről kötetlenül 1. –

Nem lenne igazságos, az biztos. Meg hogy is adnék akárhány csillagot?* Az életem során kézbe vett kötetek a világszínvonal nevű polcról kerültek a kezembe. És akkor arra még nem is hivatkoztam, hogy egyébként inkább csak verseket olvastam – tehát az életművek legjavát. Az az évi 1-2, talán félig sem olvasott kortárs kötet hogyan jogosítana bármire is fel?
Meg aztán miért is rontanám a kalandot értékelésekkel? Merthogy új kalandba kezdek: kortárs versesköteteket fogok olvasni. Legalábbis ez a terv. Ez a kötet meg az első (menne tovább a mondat: szenvedő alany – de nem engedem (sem a mondatot tovább, sem majd a szenvedést)).
Nem akarnék nagyon előretekinteni. Nincs ígéret, csak távlatok. De a kalandban az is benne van, hogy félbeszakad, hogy eltérül az ember, hogy hazakullog. Meg persze az is, hogy három kanyar és egy kisebb vargabetű után már tapasztalt kalandorként tekint magára. Úgyhogy azt sem tudom, meddig karcolgatok, és ha egyszer majd nem, akkor miért kezdek értékelni. Azt majd akkor és ott fogom tudni – vagy nem tudni.
Nem tehet hát e kötet arról, hogy itt, ebben a kalandban ő az első. Most jelent meg, és a Libri-csoportnál jelent meg – ennyit kellett a véletlennek megtennie. Nagyjából.
Én meg olvasom hol lineárisan, hol ugrálva, időnként meg csak felcsapom itt-ott. Kötetnek nem rövid, és még változatosság is van benne.
Mostanra arra jutottam, hogy megkedveltem Markó Bélát.

Adoniszt, a Párizsban élő arab költőt mi magyarok leginkább onnan ismerhetjük, hogy 2014-ben barátjával és költőtársával, a francia Yves Bonnefoy-jal együtt megkapta a Janus Pannonius Költészeti nagydíjat.
Európai díjainak száma ismét növekedett eggyel, ráadásul egy nagyon értékes és különleges tétellel: az egyik legfontosabb németországi elismeréssel, Osnabrück városának Erich Maria Remarque-békedíjával tüntették ki.
Adonisz (ahhoz képest, hogy Párizsban él) Németországban már tényleg szinte mindent megkapott, amit lehetett: 2001-ben a Goethe Intézet emlékérmét (Goethe-medál); 2011-ben a frankfurti Goethe-díjat, 2013-ban a szintén német díjnak tekinthető Petrarca-díjat.
Logikus következtetés lenne, hogy immár tényleg, de tényleg a Nobel-díj előszobájába került – lehetséges, hogy így van, azonban egyre inkább úgy tűnik, immár a kijárat felé fordított arccal.

Ma már bizonyos vagyok,
hogy van a költészetnek egy fekete lova,
amely elkíséri, ha útra kel.
(Száműzetés, 65. oldal, Varga Mátyás fordítása)

Adonisz szíriai költő. Ma Párizsban él, és az arabon kívül franciául is ír. Angolul Adunis néven hivatkoznak rá.
Azt szokták írni, hogy az irodalmi Nobel-díj legnagyobb esélyesei között tartják 1988 óta számon. Méghozzá azért, mert 1988-ban Artur Lundkvist, a Svéd Akadémia tagja Naguib Mahfúz Nobele kapcsán kottyantotta el, hogy ő Adoniszt támogatta – ez Kjell Espmark könyvében olvasható (187. oldal).

Ejnye no…
Ha Térey nem írja oda a cím alá, novellák, talán rá se döbbenek, hogy a magyar prózahagyomány mennyire az ő keze alá dolgozott. Konkrétan azzal az önsanyargató, überklasszicista stíluseszménnyel, amely mérlegre tesz minden szót, hogy aztán azokat, amelyek könnyűnek találtatnak, kipöckölje. A jó prózát szinte már fájó monotonitással a csupaszságáért, a lényegretörő kíméletlenségéért szokás dicsérni. Ha ennyire hiszünk ebben a csontvázasításban, akkor valakinek már rég fel kellett volna fedeznie, hogy a 19. században felejtett verses forma a közízlést tekintve mennyire adekvát tud(na) lenni.