– kötetekről kötetlenül 5. –

Igazából még mindig az események alakítják az olvasásaimat, de azért a vágy össze tud velük dolgozni. Szerettem volna már valami mainstreamebbet olvasni, menőbbet, és a budaörsi könyvtár újdonságos polcán találtam is ilyesmit: Erdős Virág és Krusovszky Dénes kötetét hoztam haza.

Erdős Virág: Hősöm

A Hősöm kis tüchtig album – bár ez a jelző nem illik rá, mivel egy igazi lepukkant környéknek a nyomorát énekli meg örökíti meg. Bátor ember ez a Virág (vezetéknévként mindig az Erős jön a számra). Nem azért bátor, mert értelmiségiként mert ezen a környéken mozogni. Sőt nem is azért, mert értelmiségiként napjaink Magyarországán mozog, és a hurráoptimizmusba és a Joker-mosolyba állandóan belerondít a valóval. A bátorságot a célzatos líra miatt mondom. Fura dolog ez, de végül is érthető: ha valaki nagyon el akar mondani valamit, a formára kevesebb energiája jut. Az a riport-líra, amit itt Erdős Virág véghez vitt, pedig egyértelműen célzatos: versben jeleníteni meg ezeknek az embereknek az életét. És ha már ilyen szociografikus nyomortükröztetés megy, akkor az egész lehetne patetikus, szájbarágós, hányingerig menően a meghatóságra játszó vagy éppen felületes, és még vagy ezerféleképpen lehetne rosszul csinálni. De Erdős Virág igazából jól csinálja.
Jól indul a kötet. Nagyon erős verssel, ahol talán kilakoltatást vagy fene tudja, milyen lakáselhagyatást látunk. Igazi bibliásan vizionárius a jelenet úgy, hogy csak pár szóval vázolja fel, de nem úszik el a nagy pátoszba, pedig a 3. szakasz tényleg kimondja a tutit, szájbarág, de ahogy zár:
„lőn
este lőn reggel
sajtósok nyomulnak
rendőrök fluoreszkálnak”
A bibliai kifejezésre rátolja a valóst, és a két igén nem lehet eleget méltatlankodni, de egyben mosolyogni is. A fluoreszkálnak zárás egyszerűen nevetségessé teszi a rendőröket, és valahogy helyre rántja az olvasót. Úgy űz gúnyt a hivatalosságból, hogy ezzel tényleg felemeli az emberpárt.
A szafari meg tiszta játék, komolykodás: megint ez a szembeállítása a kívülállók súlytalan létének a bentlévők, a megfigyeltek, áldozatok komoly létezésével.
A kötet nagy része azért nem fogott meg, mert van egy eszköz, ami alapvető végig, és amit nagyon is jól alkalmaz a szerző, csak nekem túl direkt ez így: az idézetesdi, a hallott szövegek beemelése zseniális, tényleg gördül minden, összeáll verssé a sok mondandó, és értődik, simán értődik, talán ez zavar leginkább: hogy botránkozunk is, de a sok sztereotípia megerősödik itt. Tudjuk, hogy a szegények műveletlenek, a megalázottak tekintélytisztelők, az alávetettek vágyai méltatlanok. Sajnálkozunk és ógunk-mógunk.
Tényleg, ott van a Nekik a legjobb, amiben az „átmeneti otthon” kifejezés gyerekszáj-értelmezést kap, és én meg zavarban lennék élőben, hogy most a gyerek is csak játszik velem, vagy tényleg nem tudja, tényleg hisz ebben?
Mi a csúcs?
Van egy kisebb, ami inkább csak szellemesség, de bejött nekem. Okos és találó. Ez a mesterséges intelligencia című, és a fényképezőgépben lévő alapbeállítások ideális világhoz kötődő kategóriaelnevezései (kék, növényzet, tengerpart) szegülnek szembe a valós táj tócsákban rothadó szemetével.
Na jó, az igazi csúcs A kóró és a kismadár.
Részben talán azért, mert ez nem csak egy nyomortelep verse, hanem az egész országé. Egyszerűen tökéletes. Ahogy feltartóztathatatlanul megy előre, és nem hagy ki semmit, mint egy ráolvasás. A végén pedig még a mesevilágot maga alá tapossa, hogy nincs illúzió sem, ami pillanatokra vigaszt adhatna.
Le lehetne söpörni ezt a kötetet, hogy hatásvadász, meg hogy a költő rámegy a nyomorra, mert annak most van kulturális keletje, de az az igazság, hogy kemény munka lehetett ez, és nagyon is őszintének tűnik a küldetéstudata. És mondom, nem lesz giccses, de nem lesz túltolt a nyomorábrázolás sem, viszont nem lebeg el, nagyon is konkrét, nagyon is valós, és ezt versben megcsinálni, tényleg le a kalappal.
Ezt muszáj idemásolnom:

A kóró és a kismadár
A településfejlesztési koncepció nem
fejleszti a településeket a gyermekvédelmi törvény nem
védi a gyerekeket a családsegítő szolgálat nem
segíti a családokat az idősgondozási központ nem
gondozza az időseket az önkormányzat szociális bizottsága nem
határozatképes a népjóléti minisztérium politikai államtitkára nem
nyilatkozik a drogprevenciós segélyvonal nem
kapcsolható az egészségügyi koordinátor
betegszabadságra ment az ifjúságvédelmi ügyintéző
megöregedett az esélyegyenlőségi szakreferens egy
lúzer x
professzor nem tud róla jézus
krisztust nem érdekli orbán
viktor nem normális apám
meghalt isten
nincs és a koró
továbbra sem ringatja a kismadarat.

Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok

Ez az a kötet, amire igazából vártam. Bele vagyok bolondulva. És ez az érzés persze nem az, amire vártam. Az érzés intenzitása, a kötet személyes fontossága megvan, érdemes volt köteteket olvasni. De hogy pont így lett?
A kötet mondataiban foglalt kijelentések, állítások nagyon egyszerűen ábrázolhatók:
A van – pedig B volt a terv.
A terv szót beleírtam, mert ez foglalta össze legjobban ezeket: amire felkészültünk, ami várható volt, ami jónak tűnt, amit még el bírtunk volna viselni, amin dolgoztunk, amit jósoltak, amit ígértek…
Érzelmileg egy teljes összezavarodottság, talajvesztés, tanácstalanság jellemzi tartalmilag a szöveget. De apátiával, bénultsággal mégsem párosul. Persze megjelennek ezek is, de mindig van valami cselekvő attitűd, amely halad tovább, amely nem adja fel, nem hagyja el magát a kiismerhetetlenség dacára sem.
Az összhangnak, a világ és az egyén, és az egyének közötti összhangnak ez a még véletlen sem megvalósuló volta megbabonázott.
Az életemben ez a 2020-as év messze a legszarabb, és még nincs vége. És éppen így érzem magam, így észlelem magam körül a világot, hogy még véletlenül sincs szinkron, még véletlenül sem arra vezetnek az utak, amerre taposni kezdem őket, a hangsúlyok máshova kerülnek, és a választásaim helyessége esetén is valami bizonytalanság, valami lényegtelenség ott marad az időben.
De még mindig minden üzemszerű, minden folytatható, és mindenben benne van a rettegés, hogy mintha már eldőlt volna, és ez csak a nagybetűs rossz felé vezető út egy szakasza, és akár fel is lehetne adni, csak mégsem biztos semmi. Ez sem.
Hát ezek a viszonyok tényleg áttetszőek, és sosem tudnak megszilárdulni, határozott képet ölteni, hanem csak sejtetnek valamit maguk mögött, amiről még az sem dönthető el, hogy vigasztaló vagy inkább végképp elkeserítő.
Mostanában nagyon-nagyon sok Pearl Jamet hallgatok.
Emlékszem, amikor kilencvenkevésben unokabátyám haverja lemásolta nekem a Tent kazettára, és valami egészen elemi erővel hatott rám a zene. Aztán a következő albumok egyre kevésbé tudtak úgy felkavarni, miközben mindet meghallgattam, és így-úgy szerettem, méltányoltam, tiszteltem. Aztán vagy két hónapja újra teljes átfedésbe kerültem a zenéjükkel.
A tétovaságuk, a bizonytalanságuk, az irányok megkérdőjelezése határozott továbblépés kijelölése nélkül, úgy értem, a tévedhetetlenség félretolása ugyanúgy stimmel a lelki- és mentális állapotomra, akár ez a verseskötet. A Molyra egy egész etikát írtam kötetértékelés helyett. Bemásolom ide:

Krusovszky Dénes az én grunge íróm. Tudom, hogy wannabe influenszerek és kultúrkápó-aspiránsok szeretnek betagelni így embereket, alkotásokat, hogy a felcímkézés az ő eredményük és azonosítójuk legyen. A kultúra kis diktátoraiként így fitogtatják erejüket és tájékozottságukat. A helyzet viszont az, hogy az első novelláskötetnél már eszembe jutott a grunge zene, és aztán felejtve ezt, az előző regénynél is beugrott. Nem, másról nem, soha, és csak Krusóról, de róla mindig. Tényleg semelyik másik irodalmi alkotás nem hívja elő bennem ugyanazt az érzést, nem tesz rám ugyanolyan benyomást, csak és kizárólag Krusovszky Déneséi – de az övéi folyamatosan.
Eddig kerültem a kérdést, de most már muszáj megválaszolnom, milyen is a grunge?
A grunge etika lényege a belső erőt megőrző sztoicizmus. A személyes, belső erő megtartása legalább olyan fontos, mint annak korlátozása. A teljes önfeladás következne a világ pusztulásra ítéltségének, a kilátástalan küzdelmeknek a belátásából, ugyanakkor itt van egy etikai parancs a munkálkodásra, a kis dolgok javítására, észrevételére. Mindez azonban nem pusztán az értelem szintjén működik, hanem egy belső mély hit táplálja, amely ugyanakkor mindig tisztában van személyes jellegével, vagyis kifelé soha nem parancsol, ellenben mindig biztat, bátorít.
A gondolkodásmódot áthatja egy naiv biztonságérzet is. A katasztrófa, az összeomlás ugyan elkerülhetetlen, és ez mind kollektív, mind családi, mind személyes, mentális síkon érvényes, ám mindez a horizonton túl van, egyelőre a megbízható érzékelhetőségen kívül. Hogy csak pillanatnyilag vagy az egyéni életen túlnyúlóan, az szinte mindegy. Bekövetkezte biztos, de lényegtelen, így adva meg a lelki felkészültséget a várakozás és a nemtörődömség elegyével.
Éppen emiatt a kiterjedt tudás miatt a grunge mindig visszafogott, a beteljesülés előtt eltompuló. Mind a panteista imádat, mind a dühödt változtatni akarás csupán mintha-állapotban van meg, mert a teljes kiforrásig soha nem jut el. Amikor gazdag és színes, akkor sem harsány. Amikor az egyneműségben visszahúzódó, akkor sem észrevehetetlen.
A markánsabb kifejezés, az egyértelműbb kiállások elvárói így mindig csalódnak, és nem értik azt a hirtelen retrográdnak tűnő mozgást, őszintétlenségnek, felvettnek érzékelhetik, pedig a gondolatvilág ellentétes erőinek a hatása ez, és valójában a grunge a maga pályáján halad. Igen, végtelen sok Pearl Jamet hallgatok mostanában, és a Gigaton szociális és kapcsolati érzékenységét teljesen ugyanilyennek látom.
A grunge tehát soha nem akar vagy nem képes a közösségi számítás szerint 100%-os lenni. 80, legfeljebb 90 százalék fölé kúszva kilépne saját mozgásteréből.---

Kissé félek, hogy többet/mást akarok belelátni versbe, zenébe, mint amit mond. De nem nagyon.
A kötet hátuljára ezt írták ki:
„Az összeomlás előtt kellene megnézni
mindent, csak azt nem tudom,
hogy az összeomlás előtt vagyunk-e még”
És éppen ebből építek ma etikát, hogy tulajdonképpen az összeomlás megtörtént abban az értelemben, hogy a tetteink következményeként mindenképpen eljutunk odáig.
Az előző generációk hite, hogy a tettek másodlagos hatásai, a mellékhatások fokozatosan felszámolhatók, már idejétmúlt. Most evidencia, hogy a tetteink negatív következményekkel járnak, és legfeljebb a tompításukon dolgozhatunk, de nincs megváltás, nincs nyerő megoldás, csak a roncsolás mértéke, intenzitása csökkenthető.
A kötet is tele van a természettel való problematikus viszony megjelenítésével, az emberi uralom illuzorikusságával.
Ez a kötet most teljesen én vagyok.

Viszont a zárás, a Spirál nem hagyott nyugodni. A kötet végén ez a nagyobb kompozíció kicsit más jellegű dolgokat is tartalmaz, vagy talán az, hogy egy emberi ünnep, egy közösségi összejövetel a témája, sokkal személyesebbé, sokkal konkrétabbá válik, bár vannak benne ugyanúgy univerzális részletek, illetve a természettel foglalkozó általánosabb szakaszok.
Készítettem belőle egy felolvasást, ahol minden szakasznak valami más hangot adok. Olyat, hogy ne csak a kiszolgáltatottság legyen a jellemző megszólalás. Pontosabban a kiszolgáltatottság megjelenik a dühben, a debilitásban vagy a nem értésben is, inkább azt mondom, ne az enerváltság legyen az egyetlen megszólaló hang.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.