Különleges számomra a Merítés-díj napokban közzétett 8. szépprózalistája, mivel a húsvéti időszakban meghoztam a döntést: kilépek a zsűriből.
Az évek során lassan sikerült definiálni a zsűriben betöltött szerepemet. Ugyanakkor csak az elmúlt időszakban definiáltam, hogy mi is volt a jelentősége ennek a nyolc évnek az én életemben. Kézenfekvő lenne azt mondani, mindez leginkább az olvasásról szólt. Amikor '14 karácsonyán megszületett bennem az ötlet, akkor az elsődleges motiváció tényleg az volt, hogy árnyaltabb képet szerezhessek a kortárs magyar irodalomról. Az általam egyébként még méretében így is alábecsült évi megjelenéseket egyénileg átláthatatlannak éreztem. Gyakori tapasztalatom volt, hogy a szűkös időkeretemből erre szánt időt utólag megbántam - és ez nem a könyv hibája volt feltétlenül, hanem a rendelkezésre álló infók szűkössége miatt nem tudtam jól választani. Ehhez láttam meg az eszközt a Molyban, és ehhez találtam társakat a molyokban. Nyitott kapukat döngettem, és az első pillanattól minden ment, mint a karikacsapás. Az első díjátadón is elmondtam, mennyire hihetetlennek érzem, hogy év elején arról csetelünk, vajon kik a magyar irodalom klasszisai, év végén meg már velük beszélgetünk. A várakozásaim maximálisan teljesültek, hiszen átlagosan évi 30 könyvet olvastam az adott év megjelenéseiből a tízes listák összeállításáig, és még jó párat azután, meg természetesen nem egyszer pótoltam egy-egy szerző korábbi műveit. Ez rengeteg felfedezéssel járt, örömökkel és az ismereteim elmélyülésével.

Az elhallgatás kultúrája 

Egy fiatal magyar író megírt egy koherens, átgondolt, mindvégig következetes regényt.
Már ezzel kiemelkedik a mezőnyből.
Igen, tudom, ez túlzó kifejezésnek tűnik. Ám a magyar regénytermésben én azt tapasztaltam, hogy a fiatalabbak keze egyszer csak megremeg. Regényt csak egészen kivételes magabiztossággal lehet írni. Vagy legalábbis fókuszált célra tartás kell hozzá. A regénybe beleteendő sok energia abból a hitből tud csak fakadni, hogy a kézirat önmagában lesz értékes. Azaz menthetetlenül emberek elé fog kerülni, és ott meg kell állnia a lábán, ezért érdemes ráfordítani sok-sok időt. Ehelyett nem egy fiatal író beszél az elakadásairól, a máshová kiosztott prioritásokról. Mintha az életükben bármennyire fontosnak is tartanák ugyan az írást, az valahol a teendők listájának 5. helyéig tudna csak előretörni. Oda, ahol az energiákból már csak töredékek jutnak. És ez bizony meglátszik. Egy-egy foldozott, összecsapott, vagy csak kellően át nem gondolt résznél.

Krusovszky Dénes azonban nem csak komolyan hitt a művében, hanem még ezen is túltett: nem családregényt írt, és ezen keresztül mellesleg nem is akarta megérteni az egész 20. századot.
Nagyon gyakori manapság, és persze üdvözlendő is, hogy a szerző a magyar múlttal egy 3-4 generációt és a 20. századot átfogó művön keresztül néz szembe.
Krusovszky ehelyett legfeljebb ha három generációt érint. Azt is inkább csak áttételesen.
Mondhatom, egészében nehéz a művét a magyar magasirodalom térképére helyezni.

Abban a pillanatban, amikor elhangzott, hogy 2017 irodalmi Nobel-díjazottja Kazuo Ishiguro, mindenki megkönnyebbült. Egy író kapta a díjat, nem pedig holmi zenész vagy firkász. A díjazott személye viszont mindenkit meglepett (magát a szerzőt is). S bár a meglepődés óriási volt, a megkönnyebbülés még nagyobb. Nagyon sok, talán vagy száz név szóba került, és a közvélemény megformálta magában az esetleges reakciók csíráit. Ishiguróra nem volt ilyen véleménykezdemény. A megkönnyebbülés ellenállás nélkül söpört végig mindenkin. Aztán ahogy teltek az órák, a meglepődésből kérdések, kételyek sarjadtak elő. Kazuo Ishiguro széles körben ismert szerző. Tehát nem a gyakori Nobel-kérdés bukkant fel: Kit is takar ez a soha nem hallott név? A kérdések magával a díjjal kapcsolatosak voltak: Mit is akar a Svéd Akadémia? Ishiguróval merrefelé tartanak?

A rendszerváltás 25. évfordulóján szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy felnőtt az első generáció, amely számára a kommunizmus pusztán elméleti kérdés. Hozzájuk tulajdonképpen már nyugodtan hozzásorolható mindenki, aki 1970 után született − így én is, hiszen mi a kommunizmus legpuhább részét kaptuk meg: egy kis úttörőséget, Zánkát, legfeljebb kiszes nyári tábort. Vagyis az ötven év alattiak lényegileg már nem ismerhették meg a diktatúrát, a legfiatalabbak pedig még morzsányi felidézendővel sem rendelkeznek. Mára tehát túlsúlyba kerültek azok, akik a diktatúrára csak a történelem részeként tudnak gondolni.
Ugyanakkor ezek a generációk még csak most kezdték feldolgozni a múltat, és ebben nem sok segítséget kaptak az idősebbektől. Sőt! Míg a generációm kommunizmust feldolgozó nagyregényére vártam, éppen ebből a szempontból vált érdekessé két angol nyelvű írónak a Keleti Blokkban játszódó könyve, hiszen számukra az eredendően meglévő távolság miatt adva volt, hogy elméleti problémaként tekintsenek térségünkre.
Joydeep Roy-Battacharya Budapesten játszódó regényében egy társaság tagjainak életét beszéli el, így átfog minden elképzelhető utat; míg a magyar származású David Szalay a Szovjetunió egyik titkosrendőrét választja főhőséül. Érdekes kontrasztként szolgált Bor Ambrus, aki a rendszeren belülről írt meg egy sorsot Az útlevélkép háttérrel című regényben.

Évek óta kisebb rosszérzés fog el, amikor a mindenfelé látható könyves sikerlisták kategóriáira téved a szemem. A kategóriák elnevezései zavarják meg gondolataimat.
Tisztában vagyok vele, hogy sikerlistáink egészében átvették az amerikai gyakorlatot. Az angol megnevezések a következő megkülönböztetést teszik: fiction – nonfiction. Azaz vagy vállaltan kitalált, fiktív szövegvilágba visz bennünket a könyv, vagy nem. Ilyen egyszerűen látják ők a (könyv)világot.
A magyar elnevezések sokkal kifinomultabbak. Nem lefordították a két szót, hanem teljesen másfajta tartalmú megkülönböztetést alkalmaztak: van szépirodalom meg ismeretterjesztés.
Alapvetően jobb is egy ilyen distinkciót meglátni képes kultúrvilágban élni – vagyis csak jó lenne, mivel az elnevezés alatt a tartalom mégsem változott, így az új elnevezésekhez az eredetileg alájuk besorolt témakörök "tükörfordítása" társul.
Hát ez az ellentmondás zavar.

Amikor a hat kiadó műveinek listáját böngésztem és aztán olvastam a könyveket, folyamatosan az járt a fejemben, hogy európai regényeket olvasok – bármit is jelentsen ez.
Az irodalmat két keretrendszerben iktatjuk a fejünkben: nemzeti irodalom és világirodalom. Utóbbihoz a nemzetközi klasszisok tartoznak, a legnagyobb nevek, fesztiválok díszvendégei, vonatkoztatási pontok. A nemzeti meg a saját mozgásterünk, ahol otthon vagyunk, amelyen szinte végtelen számú író mozog, köztük saját klasszisaink, akikről a világ tudomást sem vesz, oly méltatlanul! No meg akár olyanok is, akikről meg nehezen tudjuk felfogni, mit is eszik annyira rajtuk a világ…
A kettő között meg semmi. Vagy kis hazánk, vagy a mindenség…
Pedig van ez az Európa alakú alakuló valami. Ami persze 50, de leginkább 100 éve még talán a világot jelentette. Ma már aligha.

Mivel már fiatalon rám is jellemző volt a sommás és többnyire negatív véleménynyilvánítás, könnyedén megfigyeltem, csupán az életkor alapján válik el a destruktív, extrovertált elutasítás a befelé forduló, ám nem kevésbé mindenre kiterjedő morgástól. Előbbi a (manapság akár a húszas évek végéig is elnyúló) tinédzserkor önmagának helyet csináló attitűdje, utóbbi pedig az élettapasztalatnak álcázott öregkori kiszorulás, eltávolodás következménye. A hazátlan embert író Vonnegut értelemszerűen e második kategóriába tartozik. Legalábbis a megélt 80 év alapján. Szóval tömény morgás a könyv. Mégis...