Különleges számomra a Merítés-díj napokban közzétett 8. szépprózalistája, mivel a húsvéti időszakban meghoztam a döntést: kilépek a zsűriből.
Az évek során lassan sikerült definiálni a zsűriben betöltött szerepemet. Ugyanakkor csak az elmúlt időszakban definiáltam, hogy mi is volt a jelentősége ennek a nyolc évnek az én életemben. Kézenfekvő lenne azt mondani, mindez leginkább az olvasásról szólt. Amikor '14 karácsonyán megszületett bennem az ötlet, akkor az elsődleges motiváció tényleg az volt, hogy árnyaltabb képet szerezhessek a kortárs magyar irodalomról. Az általam egyébként még méretében így is alábecsült évi megjelenéseket egyénileg átláthatatlannak éreztem. Gyakori tapasztalatom volt, hogy a szűkös időkeretemből erre szánt időt utólag megbántam - és ez nem a könyv hibája volt feltétlenül, hanem a rendelkezésre álló infók szűkössége miatt nem tudtam jól választani. Ehhez láttam meg az eszközt a Molyban, és ehhez találtam társakat a molyokban. Nyitott kapukat döngettem, és az első pillanattól minden ment, mint a karikacsapás. Az első díjátadón is elmondtam, mennyire hihetetlennek érzem, hogy év elején arról csetelünk, vajon kik a magyar irodalom klasszisai, év végén meg már velük beszélgetünk. A várakozásaim maximálisan teljesültek, hiszen átlagosan évi 30 könyvet olvastam az adott év megjelenéseiből a tízes listák összeállításáig, és még jó párat azután, meg természetesen nem egyszer pótoltam egy-egy szerző korábbi műveit. Ez rengeteg felfedezéssel járt, örömökkel és az ismereteim elmélyülésével.

Már ott, az első évben megbizonyosodhattam a közösségi bölcsesség erejéről. Egyrészt elkezdtük egymásnak és a szöveges értékeléseinkkel mindenkinek biztosítani az egyre személyre szabottabb választáshoz szükséges infókat, magyarán egyre jobban tudtam, mit várhatok és mit nem várhatok egy adott könyvtől. Másrészt pedig már az első évben olyan művet díjazott a zsűri, amely éppen az én vakfoltomra esett. Závada Pál könyveit jól ismertem, és tudtam, az általa képviselt művészeteszmény egyszerűen kívülesik az én világomon. Én képtelen lettem volna még az életművön belül is megbecsülni a Természetes fény értékét, nem hogy az év megjelenéseivel összemérjem. Bevallom, az elmúlt hét évben egyszer sem sikerült a második fordulóban arra a műre szavaznom, amely az összesített szavazatok alapján az első helyezettünk lett. Persze a rendszerünk olyan, hogy az első helyezett 10 pontot kap, a második 9-et, és így tovább, vagyis összességében inkább az számít, hogy mely műveket tesszük az első három helyre, de még így is csak három olyan győztesünk volt, akit én dobogósnak ítéltem (viszont két közönségdíjast is favorizáltam). Amikor azonban végigtekintek a nyertesek listáján, végtelen elégedettséget érzek ma is, és bár a győztes kiválasztását másodrangúnak tartottam a listáinkhoz képest, mégis messzemenően azonosulok a közösségi döntés végeredményével.
Éppen ez a lényege annak a nagy felismerésnek, amely azonban csak bőven a harmadik évadban történt meg. Ekkorra már további három csoport működött a széppróza mellett, a mi zsűrinken belül pedig minden évadban újabb tagokat toboroztunk. A molyos adatlapon mindenkinél látható, hány tagot figyelünk, hányan figyelnek bennünket. Nem az ismerős szó szerepel itt, és ez nem véletlen. Én viszont azt éreztem, hogy évről évre egyre több az ismerősöm a Molyon belül. Ekkor értettem meg, hogy nekem ez már rég nem az olvasásról szól, vagy nem elsődlegesen arról, hanem a társaságról, a közösségről, az emberi kapcsolatokról.
Ma már persze tudom, mennyire nem a poszt, a pozíció fényében közelítek másokhoz. Nem tudom kevésbé patetikusan mondani: engem elsősorban az ember érdekel. Az elmúlt években rengeteg mindenkit megismerhettem, rengetegen osztották meg velem örömeiket, bánataikat, és követték az én sorsom alakulását is. Ez nem csupán számomra bizonyult jónak, hanem a közösség számára is. Ha valaki elhagyta a zsűrit, még ha tüskék is maradtak benne, nem törve-zúzva távozott. Magamban azt gondolom, azért történt így, mert csak a zsűritagságot adta fel, a megkötött és megerősített emberi kötelékeit nem oldozta el. Az írókkal való kapcsolattartásban is ugyanez látszik. Valahogy mindig is igyekeztem távolabb maradni az íróktól. Biztonságosabbnak éreztem, ha az olvasói státuszomat nem fenyegetik ismeretségek. Nem volt ez egy fenntartható állapot, és a Typotex Kiadóban kiderült, mennyivel könnyebb és jobb minden azokkal, akikhez nem íróként közelítek. Ez inkább ösztönös volt, ám a felismerés után jobban odafigyeltem, hogy lehetőleg így alakuljanak a kapcsolataim. Zsűritagként nem csak beválasztott, nem csak dicsért szerzőkkel kerültem kapcsolatba, hiszen ők évente csak tízen vannak. Azt tapasztaltam, hogy írók, kritikusok, kiadói dolgozók értékelik a kíváncsiságunkat, a tiszteletünket és a nyílt őszinteségünket. Ennek köszönhetően a zsűriben tagságot betöltő írók is a társaink, barátaink tudtak maradni. Nem a megbántásról, nem a hízelgésről szólt mindez. Nem akarom túlidealizálni, de a Merítés-díj közegében élmény volt mindig is létezni.
Miért hagytam hát ott most mindezt nyolc év után?
Nem, nem fáradtam bele. Sőt inkább még mindig tele voltam tervekkel. Olyan tervekkel, amelyeket az elmúlt 1-2 évben már nem tudtam megvalósítani. Sajnos 2022 a búcsúzások éve az életemben. Nem szeretem finomítgatni a tényt, hogy Magyarországon ellehetetlenült a családom élete, és lehetetlenné vált a folytatás. Nem szerencsét próbálni jöttem el, hanem mert otthon már nem működhetett az életem. Bő egy évig külföldről dolgoztam, és minden szál az otthonhoz kötött, de mostantól itt, Írországban kell kitalálnom magamat - és ez roppant energia- és időigényes. Most minden energiámra szükségem van ahhoz, hogy megtaláljam a helyes irányt, hogy megtegyem az újabb és újabb lépéseket, mert egyáltalán nem egyszerű elindulnom itt, és természetesen félek a kudarctól.
Ez a búcsúzások éve az életemben, és a búcsút nem tudom igazán vidámmá hangolni, de közben mégis ujjongok, ha arra a rengeteg csodára gondolok, amit a Merítés-dj eddig adott az olvasóknak. Összezsorul a gyomrom, ha az Aegon sorsára gondolok. Hogy nem akadt egy új szponzor, és a zsűritagok sem tudták megoldani, hogy akár pénz nélkül is, névlegesen, de továbbéljen a díj. Természetesen féltem a Merítés-díjat, de megnyugtató látni, milyen erős közösség áll emögött a kezdeményezés mögött. Nem csak négy kategória működik, de dedikált marketingesek és grafikus tagunk is van. És akkor még nem beszéltem a bennünk, bennetek szunnyadó további lehetőségekről...
Kedves Barátaim, Kedves Zsűritagok és Kedves Olvasók, végtelenül köszönök mindent, és végtelenül bízom bennetek!
Szeretettel,
balagesh / Balázs

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.