Bevezetés a jelenbe

Tari Annamária bátor ember. A jelenről ír. Alapvetően arról, hogy ez a mi globális és technológiai társadalmunk hogyan alakította a lelkünket, a lelki problémáinkat. Teszi mindezt rendkívül higgadtan, kiegyensúlyozottan, mindenfajta tétovaság és bizonytalanság nélkül. Márpedig ehhez különösen nagy bátorság kell.
Mert a jelen nem olyan, mint a múlt vagy a jövő. A múlt és a jövő különbségei időben és térben távolodva egyre inkább elmosódnak. A 20. század elejéről mást gondolnak a nagyszüleink, mint mi, pedig ők sem éltek akkor. A 17. századról viszont már nem csak mi, magyarok, hanem Európában mindannyian nagyon hasonló képpel rendelkezünk generációtól függetlenül. Ugyanakkor egy japán fiatal bizonyára egészen mást gondol róla, de az Australopithecustól már mindannyian egyforma távolságra vagyunk. (Éppen ezért gyakori, hogy a jelen társadalmi helyzet ellenpontjaként nem pár száz évvel ezelőtti, hanem az archaikus társadalomból, a törzsi korszakból vett példákat szoktak említeni.)
A jelent illetően csak különbségekről beszélhetünk. A jelen mindenkinek más és más. Az én jelenem nem olyan, mint a többieké, tehát olyan sem, mint amilyen Tari Annamárié. És így van ezzel mindegyik olvasója. Mindegyikőnk másféleképpen éli meg a saját jelenét, s így eleve vitázva, kérdőjelezve olvashatunk csak egy ilyen könyvet. Ezért kell az írói bátorság.

Lecke az irodalomnak

Vagy: pofon az irodalomnak. És az irodalomelméletnek, az egész irodalomtudománynak, sőt az egész irodalomértésnek: ha csak egy százalék sznobizmus szorult az olvasóba, már esélye sincs befogadni a művet. Ez az irodalom gengszterrepje. Amit az avantgárd, mindenfajta modernizmusok, az egész posztmodern tett, csak előzménye a Szlengblognak. Egy lépéssel a jövő felé! Egy mű, ami csak szalagcímekkel jellemezhető méltón. És a legdurvább, legegyértelműbb címlapszlogen: Ez az, ami odabasz, a többi csak lófasz.