John Boyne: The Elements (Water, Earth, Fire, Air)
Doubleday, 2025
A könyv a szerző honlapján

John Boyne az egyik legszórakoztatóbb író, akit valaha olvastam. Nagy érzékenységgel és közérthető, olvasmányos stílusban dolgoz fel olyan témákat, amelyekről nem csak hogy nem beszélünk eleget, hanem még alig-alig kezdtünk el beszélni róluk. A The Elements című tetralógia középpontjában a szexuális erőszak áll, külön hangsúlyt fektetve a kiskorúak ellen elkövetett szexuális bűncselekményekre.
Ha valaki nem csak átfutotta a fenti bekezdést, akkor meghőkölhet, hogy a szórakoztatóan olvasmányos stílus és a szexuális erőszak témája hogyan fér meg egymással. Megférhet. Már ha valakiben megvan a tehetség ehhez.

John Boyne világhírű író - noha Magyarországon csak A ​csíkos pizsamás fiú szerzőjeként ismert. Ezenkívül további három műve jelent meg: A csíkos pizsamás fiú egy távolabbi folytatása (Amikor összetört a világ), egy további ifjúsági regény (Barnaby Brocket és a szörnyű dolog, ami vele megesett) és az I. világháborúhoz kapcsolódó A gyáva. Erről a további háromról nyugodtan kijelenthető, hogy nem ezeket szokták a rajongói elsőként emlegetni.
A második leghíresebb műve a The Heart's Invisible Furies című monumentális élettörténet, melyben egy meleg ír fiú-férfi élettörténetét meséli el 1945-től kezdve. Ebben ugyanúgy szóba kerülnek a katolikus egyház által elkövetett igazságtalanságok, például a házasságon kívül teherbe esett nők kezelése szoros összefüggésben a papság tagjainak házasságon kívül nemzett gyermekeivel, mint pl. az AIDS-nek a meleg közösséggel való összekapcsolása a ‘80-as és ‘90-es években.
Boyne a hírnevét éppen annak a képességének, szakmai tudásának köszönheti, hogy úgy tud feldolgozni nagyon nehéz vagy kifejezetten szörnyű témákat, hogy nem szívja ki az olvasói életerejét. Miközben a szereplői jóvátehetetlen bűntetteket szenvednek és/vagy követnek el, nem lehet azt mondani, hogy Boyne bármit a valósághoz hűtlenül, túlságosan elkenve ábrázolna, ám mégis ezeknek a tetteknek a leírása megáll azon a határon, amit olvasóként fel lehet dolgozni. Az élettörténetek kibontása sem tagadja el a jóvátehetetlenséget, de a gyógyulás útján való haladásra is ad példákat, amivel megintcsak tesz valamit az olvasási élmény kellemesebbé tételéért. Ugyanez az eredménye annak, hogy könyvei a fordulatosságuk révén szórakoztatónak mondhatók. Mintha a megfelelő érzéstelenítéssel végezné el a felvállalt fájdalmas feladatot. Ennek természetesen megvan az ára: az olvasónak a műben tartásáért, a szórakoztatásért fel kell áldoznia néhány dolgot, amelynek következményeként az elitirodalom kánonának, úgy tűnik, legfeljebb az ifjúsági szerző címke alatt válhat a részévé.

A The Elements tetralógia azonban semmiképpen nem ifjúsági könyv, hanem kifejezetten felnőtt olvasmány. Témájában, nyelvezetében, a felvetett kérdések minőségében nem szab korosztályos határokat magára, noha az olvasmányosság, a szórakoztatás érdekében vállalt meghatározottságok evidensek itt is.
A négyes tagolás a négy elemhez igazodik. Például a Water című kötetben fontos egy vízbefúlás, illetve a kulcsszereplő, mozgatórugó az úszószövetség elnöke (uszodai zaklatások - ismerős terep nekünk), vagy éppen a záró, Air című kötet nagyja egy repülő fedélzetén játszódik, és végsősoron mint jelkép arra utal, ahogy az áldozatok levegőhöz jutnak, fellélegezhetnek.
Maguknak az egyes természeti elemeknek a történettel való összecsengése ugyan átgondolt, de azért nem megy nagyon mélyre. Sokkal fontosabb az összességük. A Fire című részben hangzik el legegyértelműbben a kérdés, hogy a bűnöző mennyiben ura az életének. Hogy “az elemi erők” feltartóztathatatlanok-e, vagy van-e tér a lélekben a felnőtt ember személyes döntései számára.

„a Nővérek nem ismerik fel az okokat, a szenvedésük okait […] Mi a sok miért? És mi a válasz […], a hatalom prése és az emberi természet”
Sándor Iván: Cirkusz, ​mozi, ringlispíl, 14. oldal

Csehov: Három nővér
Színpadra adaptálta: Ciara Elizabeth Smyth
Gaiety Theatre, Dublin, 2025. október 8.
Fotók: Instagram - © Ros Kavanagh

Ez a rendezés már akkor megvett engem, amikor még el sem kezdődött a darab. Éppen csak leültem, és azonnal lenyűgözött a látvány: a szűkre függönyözött színpadot négyzet alakú dobogó töltötte ki a két oldalán sorba rendezett székekkel, hátul egy étkezőasztallal. Úgy teremtették meg a teret, hogy máris érződjék a lehatároltság. Evidens volt, hogy a szereplők könnyedén bemozogják ezt a semmi kis saját színpadot, elérnek a határáig, és nincs mód, hogy kitágítsák. Azt meg persze tudjuk, hogy a végén úgyis Natasáé lesz az egész.
Jól ki volt ez találva, és még azt is lehetővé tette, hogy a szereplők középre perdüljenek, amikor a mondanivalójuk kikívánkozott belőlük. Ránézésre még nem sejtettem, de ez a középre pellengérezés is egyike volt annak a sok eszköznek, amely kiemelte a figurák karikatúraszerűségét – aminek a tragikus sajnálatraméltósággal szembeni elsődlegessé tétele igazából eredeti megközelítés.

De ez mind semmi ahhoz a sokkhoz képest, amit Olga (Breffni Holahan) nyitó megszólalása okozott. Ő a legidősebb nővér, a legkomolyabb is egyben, aki viseli elsőségének felelősségét. Olyan valaki, aki sóhajtva, de valamiféle, legalább külsődleges reményt magára erőltetve szokott megszólalni. Erre itt! Ez az erőltetett önfegyelem neurotikus túlzásban bukott felszínre. A színésznő beharsogta, bevigyorogta, betúlmozogta a jelenetet. Az Olgában jelenlévő méltóság fel sem merülhetett. Szinte sajnáltam, hogy nem körülötte forognak az események.

Ciara Elizabeth Smyth átdolgozása elbizonytalanított, hogy vajon ez a darab még mindig Csehov művének nevezhető-e? De a válasz persze igen, ez alapvetően Csehové, ám egy olyan anyag került a rendező Marc Atkinson Borrull kezébe, amely a megszokottal szemben dinamikus előadást tett lehetővé.