Mivel már fiatalon rám is jellemző volt a sommás és többnyire negatív véleménynyilvánítás, könnyedén megfigyeltem, csupán az életkor alapján válik el a destruktív, extrovertált elutasítás a befelé forduló, ám nem kevésbé mindenre kiterjedő morgástól. Előbbi a (manapság akár a húszas évek végéig is elnyúló) tinédzserkor önmagának helyet csináló attitűdje, utóbbi pedig az élettapasztalatnak álcázott öregkori kiszorulás, eltávolodás következménye. A hazátlan embert író Vonnegut értelemszerűen e második kategóriába tartozik. Legalábbis a megélt 80 év alapján. Szóval tömény morgás a könyv. Mégis...

Mégis - merthogy mi köztesek (legyen, mondjuk, 30 és 60 a két korhatár), pontosabban: éppen mi köztesek imádjuk Vonnegutot. Mi, akik a tinédzser "szar az egész"-szel találkozva (akár mint szülők, akár mint az utca emberei!) teljesen értetlenül és - ami rosszabb - tehetetlenül állunk; az öregek "szar az egész"-ét pedig meg sem halljuk - még ha rokoni szálak okán időnként el is kell viselnünk néha. Éppen mi köztesek imádjuk a morgós Vonnegutot, noha éppen attól a társadalmi berendezkedéstől borzong, amelyet építünk a napi munkahelyi penzumunkkal, hiteleinkkel és családalapításunkkal. És mégis imádjuk a morgását. Pedig ez is csak morgás.
Noha persze nem ugyanolyan morgás.

A morgás tárgya teljesen ugyanaz a közhelyes "szar az egész": a világ a pusztulás felé halad, a politikusok, a vezetőink kapzsik és buták, a gazdagok még gazdagabbak lesznek, a szegények meg le vannak ejtve, az emberek közönyösek, s még azt a kevés boldog pillanatot, ami adatik, azt sem vesszük észre... - szóval mintha a lánglelkű unokaöcsémet (fiatalabb önmagam) vagy a fiatalon még csodált, de közben megöregedett és partvonalra szorult nagybátyámat (később önmagam) hallanám.
Vagyishogy nem.
Mert Vonnegutot nem azért imádjuk, amit mond. Mert itt is az irodalom győz, hiszen az irodalom stílus. Szóválasztás, mondatszerkesztés. Ilyen egyszerű. Márpedig Vonnegut stílusa nem a tapasztalatlan pubié, sem a megkeseredett vállalkozóé. Tud írni, meg tudja fogalmazni azt a sok-sok közös tapasztalatot, amit az emberiség nagy részének élete két szakaszában is alkalma lenne - csak eszköze nincs. És ezért mindenki érti, mindenki magáénak érzi. Ahogy sok képzőművész egyszerűségét nem tűnik nehéznek utánozni, úgy Vonnegut írását sem. De azért beszédes, hogy nem ismerek más embert, akinek sikerült volna mindezt szavakba önteni.
Meg írót sem, noha tán lett volna, akinek talán sikerült volna. Csak éppen valószínűleg egy író sem mer (akar) ilyen mélyre ereszkedni. Vagy éppen ennyire a felszínre menni, ennyire kiszolgáltatni magát. Ennél, a morgásnál mindenki artisztikusabb mondandót keres. De hát komolyan:
Lehet ennél lényegesebbet mondani?
---
Kurt Vonnegut: A hazátlan ember
Szerkesztette: Daniel Simon
Eredeti cím: A Man without a Country
Fordította: Békési József
132 oldal, 2480 Ft
Nyitott Könyvműhely, 2006
ISBN 963-86890-3-X

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.