– kötetekről kötetlenül 2. –

Villányi kötetét Markóéval együtt vettem elő, de aztán mindkettőbe bele-beleolvasgatva úgy éreztem, nem megy nekem ez a párhuzamos olvasás. Azt tudtam még elképzelni, hogy néhány napos váltogatással, gyakorlatilag mindig csak egyre koncentrálva olvasom a két kötetet, de végül ez sem valósult meg. A könnyebb ellenállás felé haladtam, bevallom. Villányi versei nehezebben felfejthetőknek tűntek, miközben Markóval könnyedén haladtam. Előbbi esetében csábítónak tűnt a visszatéréses forgatókönyv, míg utóbbinál a végigolvasás, a lezárás, az adottságaim keretei között értelmezendő teljes átlátás elérése vonzott.
Nem sokon múlott, hogy Villányi még hátrébb szoruljon. A Merítés-díj zsűrijének ugyanis javasoltam, hogy próbálkozzunk meg a közös olvasás intézményével, és Poós Zoltán könyvét kezdtük el. Kíváncsi voltam rá nagyon is, mert a prózája kimaradt nekem az elmúlt években, miközben ő is ott csücsül a Parlament lépcsőjén az emblematikussá vált Bartis-fotón. 

Poós és Villányi kötete sorozattársak, azonos tipográfiával, alakkal. De ez mellékes, a lényeg annyi, hogy Poóssal megvalósulhatott a váltogatás. Mert érdemesnek tűnt vissza-visszatérni hozzá. Meg, gondoltam, legalább így a társaimat is be tudom várni, hiszen evidens módon bennem most csak úgy buzog a kötetolvasási láz.
Markónál a Konyhaszéket csak úgy mellékesen jegyeztem meg, hiszen nem volt jellemző abban a kötetben az olyasmi. A szerénység szó jut eszembe. Amikor a költő megelégszik a pillanattal. A pillanattal, ami azért nem állókép, mert a pillanatnyiságon alig túlnyúlva látjuk a jelenetet. És kiszakítva sincs semmiből, csak kiemelve, így tér- és időbeli határvonalain felsejlik minden, az egyének és tárgyak helyzete, sorsa, élete. A pillanat nem mond el mindent, de olyan nyomokat őriz magában, melyek egyértelműen vezetnek különféle irányokba.
Poósnál egészen sok ilyen vers van. Különösen az Izzó életerő ciklusban. A ciklus címadóját felülmúlva végül a Darálás lett a kedvencem. Záró sora éppen azt írja le, amit mondtam: „Nyomok mindenfelé.” A jelenvalót összerakja egy egésszé. Nem töredékes, hanem egész az a kép, amit elemként közvetít. A részletek pedig a kép részeként egyszerre önmaguk, alkotóelemek, és egyszerre nyomok. Érthető, értelmezhető, jelentős nyomok. Emberi érzelmek, történelmi események, szociális mechanizmusok nyomai. A jelenet teljessége önmagában is lenyűgöz, de azt csak csodálni tudom, ahogy összetéveszthetetlenül egyetlen világhoz rendelődik hozzá. És akkor innentől hasonlóan kiváló versek következnek ebben a részben.
A másik két ciklus azonban nem tetszik. Nagyobbra törnek, és mintha ettől szétszakadnának. A koncentráltságot kérem számon, pedig tán csak az én tájékozódási képességemnek kell még finomodnia. Egyelőre úgy érzem, a sokat ígérő kötetzáró Téglalapban elveszik az út. Vagy hogy A végtelen csodás zárlata („Aki hozzáér a végtelenhez az / minden porszemen osztozik az égiekkel.”) nem következik a versből. Ezekhez fogok visszatérni. Majd. De most Villányi következik.
Villányi, akinek a kötetét úgy veszem újra meg újra kézbe, ahogy azt minden valamirevaló kötettel kellene. Markó után tehát másodszor, és az eredeti érzés markánsabbá válik: játszik velem a szerző. Persze akkor már magával is meg a verseléssel is játszik. De ekkor még nem hiszek a szememnek. Vagy csak az önbizalmamat kell még erősíteni. A nap mint nap ciklus tréfál meg. Szigorúan öt egységből álló versek követik egymást. Rend van mindenütt, és közben sehol sem. Milyen beszédes cím a nyitóversé: bizonytalanná vált. Mit mondjak? Én is azzá váltam. Elég megnézni az igéket: 1. E1. személyű beszélő szólít meg valakit (önmagát?), igék E2-esek; 2. E1. személyű beszélő tárgyilagos kijelentése; 3. E3. személyű ige múlt időben; 4. E3. személyű ige jelen időben; 5. E1. személyű ige múlt időben – igen, mind más, még csak véletlenül sem áll össze a vers.
Mégis van egy megszólalási mód, egy hang, amely megadja az egységesség érzetét. A motívumok, helyzetek is határozottan rajzolnak ki egy figurát, így csábítja az olvasót a gondolat, hogy összekeveredettnek vegye ezt a ciklust, és rendet rakjon benne egymáshoz társítva az összetartozókat. De nem megy. (Csehy Zoltán is játszott ilyesmit.)
Most még kicsit bátortalan vagyok, meg már tervezem, hogy érlelem magamban ezt a két kötetet, és majd visszatérek hozzájuk egy hónap múlva.
--
Talán több is eltelt, mint egy hónap. Június közepén tettem le a két kötetet, és immár közeleg július vége. A véleményem megerősödött közben, és furcsán hatott egymásra ez a két kötet.
Villányi első ciklusához tértem vissza, amelyről már határozottan állítom, hogy ezek az ötösök bizony nagy játékok. Látszatversek. Minthaversek. Van öt olyan költői mondat, amilyenre vágyik az elképzelt költő, amik köré külön-külön épülhetne egy önálló vers is, amik lehetnének kulcsmondatok – de így persze nem azok. Így önállóan, elszigetelődve, látszik rajtuk, micsoda haszontalan klisék, micsoda pózok, micsoda önsajnálatok és micsoda túlzások.
Poós nem jött ki jól ebből a kettős olvasásból. Nem is jöhetett, mert hát azt teszi, amit egy költő: konstruálja a lírai ént. Igyekszik nagy és jelentős és hangsúlyos mondatokat mondani. Kiemelni az aprót, felnagyítani, a világ egészére vonatkozó tipikusként előtárni, mintha a költő nagy titkok tudója lenne. Aztán alaposabb szemlélés után mi marad? Villányit idézem: „a költői szabadság mérhetetlen erejétől / szerelmetessé változik a slampos járás, az üres tekintet.” 
Villányi viszont másfelé lép tovább. A második ciklusban már szabályosan, nagy betűvel szerepelnek a címek: lásd, ezek igazi versek. Egységnyi, megszerkesztett, könnyedén futó, átgondolt szövegek. Létösszegzés a költőtől, aki nem csak költő. Bizony itt végig a nem költő-Én feszül a költő-Énnek. A meddig tart az egyik, mi az összefüggés a kettő között, szétválaszthatók-e, vagy sem. De nincsenek nagy mondások, nem esik szó sziámi ikrekről, sem Dr. Jekyll és Mr. Hyde párosáról. Inkább csak a két öreg barát torzsalkodása ez, vagyis ha már a fenti példákat hoztam, akkor mondjam ki: Jack Lemmon és Walter Matthau hétköznapjait látjuk, ahogy állandóan egymásba csetlenek-botlanak.
Mit is lehet mondani a Villányi-kötet mellé tett Poós-kötetről? Talán csak azon lehetne gondolkodni, hogy mitől válik hitelessé a világ megfejtésére irányuló törekvés? A felhőzős látóhatárra emelt világértelmező tekintetet miért követnénk? Vannak persze meggyőző pillanatok, érdekes gondolatmenetek, csak éppen nem megy hinnem. Miközben ott vannak a tiszta pillanatok az apával. Ezekre többnyire nem vetíti rá égi vagy földi felhők árnyékait, és mentesek minden póztól.
És mégis Poóssal jártam összességében jobban?
Villányi mesteri módon vitte versbe a költői lét kettősségét. Ám közben a mesterkéltség bélyegével jelölte meg, sőt fel is számolta a költőiséget. Ami maradt utána a második ciklusra, érdekes és bravúros, de nem megkapó. Okosabb lettem tőle, és ennyi. Poós azonban akkor, amikor nem keresi, nem erőlteti ezt a költői pózt, hanem mer csupán őszinte és személyes lenni, akkor nem csupán jó, hanem egészen megrendítő is.

„Van-e bátorságunk most a feledéshez?” 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.