– kötetekről kötetlenül 1. –

Nem lenne igazságos, az biztos. Meg hogy is adnék akárhány csillagot?* Az életem során kézbe vett kötetek a világszínvonal nevű polcról kerültek a kezembe. És akkor arra még nem is hivatkoztam, hogy egyébként inkább csak verseket olvastam – tehát az életművek legjavát. Az az évi 1-2, talán félig sem olvasott kortárs kötet hogyan jogosítana bármire is fel?
Meg aztán miért is rontanám a kalandot értékelésekkel? Merthogy új kalandba kezdek: kortárs versesköteteket fogok olvasni. Legalábbis ez a terv. Ez a kötet meg az első (menne tovább a mondat: szenvedő alany – de nem engedem (sem a mondatot tovább, sem majd a szenvedést)).
Nem akarnék nagyon előretekinteni. Nincs ígéret, csak távlatok. De a kalandban az is benne van, hogy félbeszakad, hogy eltérül az ember, hogy hazakullog. Meg persze az is, hogy három kanyar és egy kisebb vargabetű után már tapasztalt kalandorként tekint magára. Úgyhogy azt sem tudom, meddig karcolgatok, és ha egyszer majd nem, akkor miért kezdek értékelni. Azt majd akkor és ott fogom tudni – vagy nem tudni.
Nem tehet hát e kötet arról, hogy itt, ebben a kalandban ő az első. Most jelent meg, és a Libri-csoportnál jelent meg – ennyit kellett a véletlennek megtennie. Nagyjából.
Én meg olvasom hol lineárisan, hol ugrálva, időnként meg csak felcsapom itt-ott. Kötetnek nem rövid, és még változatosság is van benne.
Mostanra arra jutottam, hogy megkedveltem Markó Bélát.

Pontosabban a tiszteletnek egy meghitt változata alakult ki bennem. A generációval idősebb férfiak iránti nem atyai, inkább afféle nagybátyi, osztályfőnöki tisztelet ez. Akihez csak úgy közepesen köt a sors, és aki mégis odafordul hozzám, és egy-egy órára egyenrangú félként tekintve rám, beavat a gondolataiba. A gazdag lelki- és gondolatvilágába. Ez a kisebbségi magyarként, a rendszerváltás utáni csalódottságot magában hordozó, az öregedésre és a halálra felkészülő, feltétlen hívő, ám egyszersmind feltétlen töprengő lélek teljesen feltárja magát. (Mondanám: nem köntörfalaz, nem szépít – de, köntörfalaz is, meg szépít is, csak éppen ez a gondolkodásának a jellemzője.) Mindent igyekszik végigkövetni és mindenkit végigvezetni ezen az úton. Nincsenek kihagyások, soha nem engedi el a kezem, és a tanulságot is levonja. Igen, míg az olvasási, szinte naplóírói gondolatfolytonosság adta kényelem tetszett, ez a prédikációs végső tanulság legtöbbször bosszantott. Értettem én, hogy mire megy ki a játék, és ha nem is pont úgy, de azért hasonlóképpen gondoltam volna a dolgot. Álságos, hogy éppen arra a versre hivatkozom, ami ezt a címében is felvállalja (Karácsonyi példabeszéd). Még elviselném, hogy a gondolatsor végére kiírja, „az Újtestamentum / egy generációváltás pontos leírása” – már ez is summázat, de hogy ez egyszerre kudarc és reménység is, talán elég egyértelmű a szöveg többi részéből.
De hát ezért is emlékeztet engem gyerekkorom idősebb alakjaira, akik nem tévesztették szem elől, hogy gyerekhez beszélnek végtelenül komolyan. Nem engedhették meg ők sem maguknak, hogy valamit ne úgy értsek, ahogy ők értik. Érthetem máshogy is, de annak világosnak kell lennie, hogy ők hogyan értik.
Itt csak sajnáltam ezt a biggyesztett summát, de volt, hogy már viselhetetlennek éreztem azt is, ahogy haladunk felé (Oszlatás). Máskor viszont nagyon jól esett (Egy mondat a szabadságról).
Aztán azt veszem észre, egyre többször lapozok ez utóbbihoz meg a társaihoz. Egyre határozottabban vonzanak ezek a közéleti vonatkozást is tartalmazó versek, a Vaktöltény ciklus. Ez meglep engem. Azzal védem magam, hogy naplóként olvastam az egész kötetet. Ott nem tetszik, ahol csapong az egek felé, és ott tetszik, ahol a földön marad (még a pátoszba forduló Mélységiszony esetében is).
Furcsa, de egy ekkora kötetből, ennyi vers közül egyetlenegy van, ami elsőre megragadt bennem, és bármilyen interjút is olvassak, bármilyen hír jut el hozzám, már ugrik is be a gondolatisága (sajna nem annyira a sorai). Ilyen fogalmak idéződnek meg: belátás, türelem, kompromisszumkészség. Ez a Száz év hiány című vers:

„Ha az egyébként nagy tehetségű
Ady Endre valamivel felelősségteljesebb,
és hogy is mondjam, talán
nem feltétlenül kormánypárti, de
józanabb mégis, akkor nyilvánvalóan
sok mindent másképpen látott volna.
[…]
Egy ilyen Ady Endre
nem kötött volna bele a kanonok-sorba,
mert egyetértett volna az egyházi
méltóságokkal, hogy nehéz időket élünk,
és aki közbenjár Istennél az érdekünkben,
annak ehhez szüksége van
a megfelelő körülményekre.”

(+ még az egyszerű és őszintén megható Konyhaszéket se felejtsem el legalább itt zárójelben megemlíteni)

* A szöveg a Moly.hu közösségi oldalra készült. Ott az olvasási élményt szövegesen és csillagokkal is értékelheti a felhasználó. Ezt általában én is megteszem ott mindig – ezért kivételes tehát, hogy a kötetekkel nem ezt teszem: kiszabadítom magam a molyos kötöttségekből, miközben mégis elmondom, ami a kötetről éppen elmondani gondolok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.