Nem játszanám a nagy szakértőt sem az angol nyelvű irodalom terén, sem a versfordítások terén. Előbbi valahogy soha nem érdekelt igazán. Pontosabban, minden más sokkal jobban érdekelt, és a választásoknál mindig az angol nyelvűek sorolódtak hátrébb. Ami pedig a verstant illeti, a '90-es években a romjaiban veszteglő ELTE-n nem igazán tanultam meg többet a gimnáziumi alapoknál. Mégis az elmúlt napokban azon kaptam magam, hogy próbálom a jambikus verselés rejtelmeit felfejteni, hogy ezt a Larkin-verset szépen átültethessem magyarra.
Íme az első verzió az eredetivel együtt: 

Nem én voltam az első, aki nekifogott ennek a versnek. Elkezdtem tanulmányozni, ki mire jutott. Ehhez a csodás Babelmatrix egyből hét fordítást is kínált.

Szembe kell nézni a ténnyel, hogy Larkin végtelenül szimplán fogalmaz. Nem csak az angol nyelv bosszantó egy szótagúsága miatt. Magától értetődően a legtermészetesebb, legkézenfekvőbb szavakat használja. Amikor ezt az első fordítást készítettem, ezt igyekeztem szem előtt tartani, s talán sikerült is.. Bár nehéz kikerülni a "letűnt ruhás habókosok" típusú szóvirágokat, valahol azt is hiszem, a magyar nyelv hajlamosabb a cifrázásra.  
Éppen emiatt hamar elköteleződtem Imreh András fordítása mellett. Bár Várady Szabolcsé is megkísértett a természetessége miatt, de az egész regisztere igazából eggyel magasabb az eredetinél. 
Igen, az elején muszáj lenne a 'fuck'-ot a kúrás-baszás szavakkal fordítani. Az úgy helyes, úgy sokkal adekvátabb, mint bármi egyéb. Nem védekezem az angol 'fuck' fantáziátlan használatával, egyszerűen kitartottam a szivatásnál. Úgy gondolom, az irodalom általános szintjéből ez is bőven kikandikál és meghökkent.

De a fránya jambust, csak azt tudnám feledni.
A jambus egy egyszerű ti-tá. Négy ti-tá egy sor, és nem gond, ha tá-tá áll időnként. 
Az angolban talán nem is olyan egyszerű ezt felfedezni, és a hangsúlyos szavak, szótagok is számítanak, hogy ne az egész tá-tának tűnjön - de ahogy mondtam, nem vagyok angolos...
Minden fordító megengedi magának, hogy kicsússzon egy-egy nem stimmelő szótagpár - ajjaj, nehéz dolog, hogy ritmus is legyen, keresztrím is, és még örömtelien Larkin-vers maradhasson az alkotás.
Már ha egyáltalán erre tör valaki. 
Örömmel fedeztem fel Orosz István fordítását. Felteszem, ő sem akart nagyon eltávolodni az eredeti Larkin-hangulattól, és talán csak én látom túlzottan is eszköztelennek az eredetit. Orosz István bátorítóan egyénítette a hangot, szinte villoni játékosságba emelve azt. Úgyhogy maradtam annál az elvnél, hogy a fordítás részben az én örömöm szolgálja, az én játékom, az én szavaim. Varró Dani előtt tisztelegve így került a versbe a badar szó. De Istenemre mondom, igyekeztem a jambusokat megtartani, amennyire csak tudtam.
Íme:

Apád, anyád csontig szivat,
Nem is direkt teszik talán.
Beléd tömik hibáikat,
De extra is marad terád.

Ám őket is szivatta rég
A két komoly ruhás badar
Rideg-naívan, ha nem épp
Egymást gyalulták napra nap.

Csak kínokat adunk mi át,
Tengerpartként mélyül folyton
Mihelyt lehet, másszál ki hát,
S nehogy legyen porontyod.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.