– kötetekről kötetlenül 3. –

Az elmúlt időszakban olvastam két kötetet, és magamat is meglepve végül a Molyra írtam róluk értékeléseket. Nem terveztem, nem is akartam kötetekről értékeléseket írni, pláne csillagozni. De nem csak a tettben, hanem annak kerülésében is érzek valami álságosat. Csapdahelyzet mindenképpen. De aztán a velük való foglalkozás közben mégis markánsabban meg tudtam ragadni őket. Talán egyöntetűbbek és eldönthetőbbek voltak ezek számomra.

Menyhárd Alfréd: Az utolsó szó
Válogatott versek
(4/5)

„életem nem tudom szavakra váltani”
Meghatott a könyvben olvasható életrajz. És mélyen elgondolkodtatott. Ennek a költőnek egyetlen kötet adatott, az is jóval a halála után, és az sem egy megtervezett és megvalósított kötet, hanem a versek hagyatéki összerendezése. Arra gondolok, hogy ez az ember nem tudta senkinek, leginkább magának sem azt mondani: költő vagyok – legfeljebb annyit ismerhetett el: verseket írok, néhány meg is jelent már.
A tragikus életút szinte már eposzi tartozéka a költői létnek. A kiteljesedett életmű azonban az utókor szemében egyensúlyt teremt. Ezek mellett a posztumusz egyensúlyi helyzetek mellett nem is látszhatnak e teljesen kibillent életek, ahol az életmű nem születhetett meg. Sőt még egy-egy életszakasz koncepciózus megírására sem volt mód. Versek vannak csak, amik így nem csupán az életműnek, hanem egy-egy jó kötetnek is csak a töredékei.
A fenti sor az Agyvérzés című versből származik, de minden elvetélt életmű mottója lehet.
Az ilyen versek gyűjteménye be nem teljesült ígéret lehet csak. Néhány kiugróan emlékezetes költői kép, pár szinte tökéletes vers egy-egy megdöccenő gondolattal, sorral. A Szabad lépést nagyon szerettem, de az idézetet megszakítottam egy nekem túl didaktikus sornál – és hiába jön utána egy felzaklatóan tökéletes kép, nem írtam ki az egész verset. LINK
A zsenialitás, a hozzáértés számtalan, nagyon is különféle példáját láttam a kötetben. Az Alvó napszámosok az erdő szélén úgy markáns, hogy végig nagyon finom és érzékeny marad, mentes a szocreál elnagyoltságától („elnyúlt testükből az erdő csöndje szivárog.”). Az Ovidius elhagyja Rómát az aere perennius témáját énekli meg, és olyan atmoszférateremtéssel dolgozik, hogy prózaírók megirigyelnék.
Nagy élmény volt ez a kötet, és sok tanulsággal járt az elolvasása.

---

Fábián István: Fölsértett ég
(3,5/5)

Amikor néhány hónapja elhatároztam, hogy kortárs versesköteteket fogok olvasni, a vállalkozás fenntartását a nyitottságom megtartásához kötöttem. Ez nem az értékítélet elhagyását jelenti, hanem az erőfeszítés mindenkori vállalását a túl könnyen jövő elutasítás/elfogadás meghaladására. Mivel az eddigi kötetekben a legtermészetesebb, legegyszerűbb, sallangmentes versek fogtak meg, Fábián István kötete igencsak próbára tett, hiszen éppen az ellenkezőjét nyújtja annak, ami felé hangoltságom aktuálisan terel. A hátsó borítón található jó pár méltatás között Budai Katalin a sötétlő, vad jelzőket használja. Sok volt nekem minden szempontból a szöveg. Belső indulatai és szinte korlát nélküli asszociatív ugrásai előtt gyakorta álltam értetlenül. Nem mindig tudtam, s néha nem is akartam követni. Másrészt viszont magához láncolt az, hogy keserűsége nem enerváltsággal, hanem a már említett vadsággal, életakarással párosul. Sikerült magamat is legyőzve valamennyire megértenem a szövegeket, és néhány verset egészen megkedveltem. Ízelítőként felolvastam ezeket. Két linket is megadok, de mindkettő ugyanaz: 1. Anchor 2. Spotify

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.