Adoniszt, a Párizsban élő arab költőt mi magyarok leginkább onnan ismerhetjük, hogy 2014-ben barátjával és költőtársával, a francia Yves Bonnefoy-jal együtt megkapta a Janus Pannonius Költészeti nagydíjat.
Európai díjainak száma ismét növekedett eggyel, ráadásul egy nagyon értékes és különleges tétellel: az egyik legfontosabb németországi elismeréssel, Osnabrück városának Erich Maria Remarque-békedíjával tüntették ki.
Adonisz (ahhoz képest, hogy Párizsban él) Németországban már tényleg szinte mindent megkapott, amit lehetett: 2001-ben a Goethe Intézet emlékérmét (Goethe-medál); 2011-ben a frankfurti Goethe-díjat, 2013-ban a szintén német díjnak tekinthető Petrarca-díjat.
Logikus következtetés lenne, hogy immár tényleg, de tényleg a Nobel-díj előszobájába került – lehetséges, hogy így van, azonban egyre inkább úgy tűnik, immár a kijárat felé fordított arccal.

Hol van már a korszak, mikor Adoniszt haladó szellemű, nyugati gondolkodásmódú arab értelmiségiként tartották számon?
Persze az is igaz, azóta a szíriai polgárháborúban a szálak olyannyira összegabalyodtak, hogy nem elég csak úgy az arab demokráciára vágyakozni, a nők helyzetéről általánosságokat mondani. Egyáltalán, nem elég elvekről beszélni. Sokkal konkrétabb, határozottabb, ha tetszik: nevesített állásfoglalásokat várnak egy olyan prominens alaktól, mint ő. A hallgatás, az elvek és csakis az elvek ismételgetése egyre inkább gyávaságnak, sőt bűnpártolásnak tűnik sokak szemében.
A dolog persze elég jól túl van spirázva, mert a díj átvételekor Adonisz nagyon is egyértelműen kimondta:
„Egész életemben a diktatúra ellen küzdöttem. Megírtam a levelem Szíria uralkodójának, hogy mondjon le. Mi egyebet tehetnék még?”

Miután tavaly kiderült, hogy ő lesz a díjazott, számtalan értelmiségi a felháborodását fejezte ki.
Még a fordítója, Stefan Weidner fogalmazott a legkörültekintőbben: „Egy irodalmi díj esetében Adonisz tökéletes választás lenne, de nem egy békedíjhoz: ahhoz ő túlságosan konfrontálódó, egyoldalúan ítélő alkat."
A Frankfurti Könyvvásár ’15-ös békedíjasa, Navid Kermani visszautasította a felkérést, hogy ő mondja el a köszöntőbeszédet. Lényegében ő is csatlakozott azokhoz, akik szerint Adonisz mintha nem egészen értené, mi folyik Szíriában, és nem tart kellő távolságot Damaszkusz politikájától, Bassár el-Aszad egyértelmű elutasítása helyett egyformán ítéli meg a küzdőfeleket.

Adonisz valóban nagyon különleges álláspontot vett fel, amelyet könnyű lehurrogni, de nehéz végiggondolni. Kifogásolja, hogy a forradalom alapvetően vallási keretek között forrja ki magát, illetve emlékeztet rá, hogy a lakosság egyharmada menekült el Szíriából, így a két szemben álló fél egyike sem a kívánatos kategóriába tartozik, ezek miatt legfeljebb a kisebb rosszat tudja választani, többek között azzal, hogy kimondja, Asszád ölte meg a lakosok többségét.

A Nobel-díj legnagyobb esélyesei között számon tartott költő fura helyzetbe keveredett az elmúlt évek folyamán. Nem tudott a köz számára elfogadható véleményt megfogalmazni, félmondatai kikezdték renoméját. Választott elnöknek nevezte Assadot; a szíriaiak elvándorlására az 'emigrál' igét használta – többek között ezeket veti a szemére a FAZ-ban a tavaly szintén Goethe-medállal kitüntetett szíriai filozófus és emberjogi aktivista Sadiq al-Azm.

Bár a Svéd Akadémia mindig elhatárolódik attól, hogy politikai felhangokkal törődne, az biztos, ha adott esetben Adonisz lenne az idei év díjazottja, elsöprő erejű vita bontakozna ki, és szinte senki nem tudna szívből örülni az arab irodalom régóta várt újabb elismerésének.

Fő forrás: Deutsche Welle

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.