A demokrácia megszállottai

A görög válság kapcsán sok mindenről volt szó, csak éppen Görögországról nem. Hallhattuk a legkülönbözőbb EU-n kívüli és belüli vezetők, szakértők, pénzügyi potentátok véleményét, de inkább csak az euróról beszéltek. A közös pénzről. Hogy meddig húzza még... Meg hát megkérdezték, hogy akkor lehet-e most görögbe nyaralni, vagy sem.
No, nem az antik kultúra ismertetésére vágytam, sem a földrajzi viszonyok taglalására. Csak éppen a nyaralhatósági kritérium értékelésénél többre. Főleg politikailag és gazdaságilag. De hát megértem én. Ahogy az endékások a Balcsihoz, úgy mi is Görögországba úgy utaztunk, hogy az emberek, meg általában ami egy országot országgá tesz, csak díszletnek számított. Az ókori műemlékek beférnek két strandolás közé, de a kormányzópárt neve kit érdekel.
Most hirtelen, lelkiismeretileg, mintegy visszamenőleg is, úgy éreztem, illene többet tudni.
És ehhez találtam ezt a zsebméretű könyvet, ami éppen elég bevezetésnek, gyorstalpalónak, és még a stílusa is olyan tiszta, hogy a görög kék ég alatt, a strandon is olvasható.

Persze nem ámítok senkit: a politikatörténet az politikatörténet. Nem regény például, de még csak nem is anekdotagyűjtemény. Szóval aki nem kíváncsi a száraz tényekre, azt kevéssé hatja meg, hogy ezek ebben az esetben finom lekvárral vannak fogyaszthatóvá ragasztva.
Ebből következően a legszórakoztatóbb rész az előszó, melyben a szerző rávilágít, hogyan lehet valakinek teljesen őszintén és működőképesen két hazája. Olyannyira, hogy mindkét helyen szavazati joggal is rendelkezik, tehát még csak véletlenül sem lehet elfogulatlan kívülállónak tekinteni. Ugyanakkor ez a kettőség, amely benne persze egy, éppen arra jó, hogy a görögök és magyarok közé a megfelelő helyre s a megfelelő szavakból verje a hidat.
Félreértés ne essék, az előszó nem egy politikai beszéd. Még csak tanító célzat sincs benne. Egyszerűen egy őszinte vallomás. Ráadásul két-három jellegzetes szituációval világít rá a sokszor meglepő különbségekre - mert nem ott vannak, ahol várnánk (pl. a görögök még mindig irigylik a mi kaotikus egészségügyünket!).
Innen nézve kár, hogy a könyv többi részében a tárgyilagosság az egyeduralkodó. Persze, mint politikatörténet éppen ez az erénye is egyben.

A másik pedig a logikus szerkezet.
A 20. század sehol nem volt éppen eseménytelen. Ha külföldi ismerősöknek én is belekezdek a magyar viszonyok taglalásába, hamar elvesztik a fonalat. De nincs is ezen mit csodálkozni.
Hogy a problémával még jobban azonosulni tudjak, kiválóan segítette a háttérben a nyaralás idei fő kelléke, a focivébé. Átéreztem a focihoz nem hajló családtagjaim elveszettségét, amikor jobb híján igyekeztek bekapcsolódni: adva volt 22 számukra teljesen ismeretlen figura, plusz cserék, esetleges cserék, szövetségi kapitányok, ráadásnak a selejtezőben érintett többi csapat játékoskerete, s háttérnek még a lemaradtak, kihagyottak, meg ha úgy hozza, az egész futballtörténelem - záporoznak a legkülönfélébb idegenséggel hangzó nevek. Az 50. oldal környékére engem is maga alá temetett a sok görög név, s vigaszul csak Asterix római kalandjára tudtam gondolni, amikor állandóan Asterixusnak szólítják. Itt is Asterixosz volt már egy idő után mindenki.

Ugyanakkor, ahogy említettem, zsebkönyvről van szó, s így a nyaralás minden napján van egy lustább húsz perc, amikor újra neki lehet futni egy már letudott fejezetnek. S ahogy szokja az ember a péknek és a kedvenc pincéreknek a nevét, úgy lesz egyre otthonosabb a lapokon is. A végén már arra is rájöttem, hogy bizony, az egyik fickó tényleg nem akar lekopni a történelem lapjairól, s nem csak nekem tűnik ugyanolyannak a vissza-visszatérő név, hanem ténylegesen ugyanarról a személyről van szó. Szinte biztos vagyok benne, hogy Európa ténylegesen demokratikusan megválasztott vezetői között Eleftheriosz Venizelosz a rekorder: nincs még egy politikus, akinek ennyiszer sikerült törvényesen választásokat nyernie.
Ehhez persze jókor, jó helyen kellett születnie. Abban az országban, mely, úgy tűnik, olyannyira büszke arra, hogy a demokrácia bölcsőjének tekinthetjük, hogy büszkesége némi megszállottságban csúcsosodik ki: a görögök imádják a demokráciát gyakorolni, s ha kell, ha nem, újra és újra választanak. Valószínűleg a 20. század legtöbb választását Görögország mondhatja magáénak - már csak le kell ellenőriznem.

Említettem már a logikus felépítést, de most újra kiemelem. A szerző felvázolja a könyv elején a görög politika fő erővonalait, majd azok történelmi kialakulását mutatja be, azaz gyakorlatilag megmagyarázza őket történelmileg, tehát egyszerre beszél a múltról és a jelenről, hogy a végén szépen elvezessen a mához (2004), azaz az olimpia utáni büszke országhoz, melynek kapcsán a "bezzeg" is gyakran elhangozhat.
Bár könnyű visszafelé igazolni valakit, de a rendszer jellegének, a politikai erőviszonyok és szereplők öröklődő állandóságának leírásából mintha kihangozna, hogy sérülékeny ez az állam. Hogy apró elemeiben működik, de egészében mintha mégsem. Nem tudom, hogy ez a féltés bele van-e írva a szövegbe, vagy csak én olvasom ki, mindenesetre a záró részben a jelennel párhuzamban a 60-as évek kemény küzdelmei állnak, melyek a könyvben sokat emlegetett, de nem nagyon elemzett hétéves katonai diktatúrának ágyaztak meg. A párhuzam azért adja magát, mert a 60-as évek politikai vezetőinek a maiak nem csak rokonaik, hanem még a keresztnevük is megegyezik.
És ez a legjobb illusztráció arra, hogy az adatainak tükrében Magyarországhoz hasonlóan vagy még inkább vízfejű országban (a fővárosban a teljes lakosság közel harmada él!) mégis mennyire működik a regionalizmus. Azaz mintha még mindig az egyes poliszok küldöttei csak állomásoznának Athénban...

Látszik tehát, hogy az adatokon keresztül mennyi minden világlik meg e könyvből. S a könyvnek mindenképpen előnyére válik, hogy nem csak adatol, hanem nagyon is magyaráz, megértet.

Viszont van még egy tanulság:
Az észt, belga vagy éppen horvát történelem egésze ugyanilyen fehér folt a számomra, s a bennük szereplő nevek csak özönével férhetők hozzá, csepegtetve semmiképpen. Ez hihetetlenül ijesztő, és olyannyira szégyenteljes, hogy még csak pozitív fordulatot sem tudok megfogadni magamban. De legalább egy apró lépést tettem. Legalább odafordultam a görögökhöz, hiszen a tengerparton nem fekszik közülük egy sem.

+ Egy újabb kiadvány FN-tól, ezúttal szerkesztve:
Politika Csodaországban
http://www.ujmandatum.hu/
-----
Fokasz Nikosz: Istenek nélkül
152 oldal, ár nélkül (1890 Ft)
Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004
ISBN 963-19-4490-5

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.