Egy moly életének díszletei között

Időnként olvasás közben elfog a szégyenérzet. No nem azért, mert csak úgy sorjázik a műveltséganyag, én meg nem győzöm a fejem kapkodni, s néha azt sem érzem, eltaláltak - hát legyen, azért a másik az író, s nem én, mert ő a műveltebb. Nem dolgom nekem mindent felismerni, s pláne nem ilyen idézetgazdagnak lenni. A szégyen akkor fog el, ha nem igazán találom a fonalat. Ha beleszédülök az oldalak egymásutánjába, s nem sejtem, mivégre ez az egész. Sőt a szédülettől már a sorok is értelmüket veszítik. Ezután már csak egy fokozat van: s a Loana királynő esetében eljutottam idáig.

Eco nagy játékos, s szépíróként ritkaságszámba megy. A kollégái, a hasonszőrűek értekezéseket publikálnak, s legfeljebb lazításképpen esszét. Regényt meg max álnéven - s akkor már sci-fit, vagy valami sértően könnyedet. De Ecónak más elképzelései vannak. A tudását, az értekezéseit regényekbe csomagolja. Rafinált.
Most is lehetett egy fixa ideája. Talán azt vette a fejébe, hogy meg kellene írni azt a szöveganyagot, amiben élünk. Mindazt, ami hat ránk, ami körülvesz - de úgy, hogy éppen magunkat, a főhőst vesszük ki. Vajon mi marad akkor?
A regényességhez megtalálta az amnéziát: egy amnéziás a személyes, egyedi élményeit veszítette el, de mindent tud, amit a többiek tudnak. Elmeséli az ismert történeteket, a regények cselekményét, de az olvasásra nem emlékszik. Hogy hol, mikor, milyen körülmények között, milyen lelkiállapotban olvasta a művet, milyen szerepe volt annak az életében.
Az első rész lényege ez. Egy idősebb (hatvan körüli) férfi szembesül az amnéziával - meg azzal, hogy idézetekkel van tele a feje. Antikvárius (volt), igazi könyvember, körbevéve az írott szóval, meg mindazzal, ami nyomtatott. Így az első részben a felnőtt, már megszűrt, jelenleg mindenki által elfogadott irodalom van jelen: Dante, a szimbolisták, az első helyen persze Proust. Már itt világos az az irodalomelméleti trivialitás, hogy a szöveg önmagában jelentéstelen. Jelentését az olvasásban (az életben) nyeri el: s így minden olvasásnál (különböző mértékben, ám mégis egyértelműen) más és más ez a jelentés. És most nincs jelentés, csak a szövegek vannak.
Azért már egy kis csalás is van egyből. Hiszen a regényben értelemszerűen csak bizonyos idézetek vannak. Egy nagyjából átlagos olasz úr részletei - mindenképpen megfejtendő: miért éppen azok?

A második rész a gyermekkor feltérképezése. Szerencsére mint valami zárvány, áll a vidéki ház, ahol dobozokban megvan minden. Csak ki kell nyitogatni, s a szellemek már repdesnek is vissza az agyba. S tán a szívbe is - ezzel a reménnyel vág neki a főszereplő a vidéki túrának.

Véletlenül éppen úgy alakult, hogy nem sokkal az olvasás előtt két hétre én is a szüleimnél rekedtem, s vicces volt előszedni Delfin könyveket, Conant, Charlie Chant és Tarzant. A pár megmaradt képregényt... Na meg a vállalhatatlan lemezeimet (te jó ég, Soltész Rezső!).
Így kicsit élményszerűbben tudtam olvasni a könyvnek ezt a gerincét, ezt a mindenképpen jelentős részét. Ám mivel sem hatvanas nem vagyok, sem olasz, a megidézett szöveg- és képvilág nem mozdított meg bennem semmit. Nem láttam még a Casablancát sem, a többiről meg nem is hallottam, s az olasz slágereket sem ismerhettem - a többség nem tudja átrágni magát e részen. Bizony, nagyon kevesen hisznek még e könyvben, ha belevesznek az olasz dalokba, az ifjúnáci vagy éppen keresztényi erkölcsnevelő szövegekbe, a honosított amerikai képregényhősök lajstromába, és mindabba, ami a padlásról, az emlékezet tárgyházából előkerül.
A szégyenérzet ekkor már elég erősen dolgozott bennem, mert ugyan én élveztem a stílust, s mint írtam, éppen frissítettem előtte gyermekkorom olvasmányait, tehát egész jól behelyettesítgettem, ám féltem, nem tudom meg, mire halmozza itt fel ezt a sok-sok mindent. Elismerem, élvezetet önmagában ez a rész nem nyújt. Csipegetni tán lehet belőle, de akkor meg mire számított Eco? Nem gondolhatta, hogy csak korabéli olaszok olvassák őt...

Ilyenkor mindig a Varázshegy jut eszembe és Picasso. Thomas Mann kedvéért az ember átgyötri magát az eszmefuttatásokon, Picasso kedvéért az ember átgondolja, hogy minek az emberi testre az a sok szöglet - másnak nem tesszük meg ezt a szívességet. Ha más ír ilyet, az reménytelenül unalmas, az nem regény, ha más fest ilyet, az meg egyenesen nem művészet.
Szóval megbíztam Ecóban, hogy majd csak összeáll. De azért sajnáltam, hogy ezt nem lehet csak úgy élvezni.
Mert ez nem regény, ez leltározás. A II. világháború mindennapi anyagának a leltára: könyvek, lemezek, újságok végtelen kötegei kerülnek elő. Valaki arról beszél, hogy azokban az években ezt és ezt hallgattuk, ezt és ezt olvastuk - de arról hallgat, hogy közben apa mit csinált, hogy közben ő maga mire gondolt. Hallgat, mert nincsenek személyes emlékek, csak a díszlet van meg, s miután mindenki hazament, leltárt készít a kellékes.

A harmadik rész címe minden bizonnyal egy ógörög kulturális utalás, amit nem értek. (Szégyen.) De az olasz források szerint a visszatért emlékekre utal. Bizony (cselekményre utalok!), a második rész végén megismétlődik a mű kezdete előtti sokk, és faramuci fordulat történik főhősünk életében: kómába esik, a halál előtti állapotban van, ám emlékeit visszanyerte. A leltározott anyag újra kiteljesedik, a múlt vázán megjelenik a hús. Immár mindent tud, amit valaha is akart tudni, de a világa magára zárult - bár ez talán nem probléma a mű szempontjából, hiszen egy magányos kutatómunka dokumentumregénye a mű, s a megfejtés csak az egyén életén belül, az ő számára fontos.

Mielőtt a szégyen maximumáról beszélnék, elárulom, hogy a sokk fizikailag egy Shakespeare-kiadáshoz kötődik. Még mindig bízom benne, hogy ez valami kulcs. Hogy van egy mű, amire Eco utal, s amitől jóval többé válik a Loana királynő. Merthogy a harmadik rész végére bennem is letisztult minden, s tűnhetett volna a szégyen - csak hát jött a kérdés: sok hűhó ennyiért?

Egy beavatástörténet a harmadik rész: az ifjú felnő - egyrészt katonai cselekmény kulcsszereplője lesz, másrészt nem szólít meg egy lányt, mikor elérkezik a lehetőség pillanata. Vagyis van egy utolsó gyermeki pillanat, amikor nekitámaszkodik a felnőttség két kapufájának: a halálnak és a szerelemnek. És visszaretten. Minden készen áll, hogy megszólítsa a lányt, de végül a hallgatás mellett dönt, mert akkor nem kell az illúziónak szembesülnie a valósággal. Lélekben tehát ő is markolja és püföli a bádogdobot, s csak testben nő. Éli az életét, de könyv- és szövegfalak mögött, vagy a könyv metaforájával: szövegködben.

Ennyi hát a könyv? Egy be nem teljesedett, megrekedt élet története?
S mivel bennem e kérdésekkel véget ért az olvasás, eltölt a szégyen: az a bizonytalanság ül meg engem, hogy belenéztem a könyv alefjébe, és mindent láttam - és az nem volt sok. A rafinált bűvész levette kézfejéről a fekete selyemkendőt, s a kis fehér galamb elrepült...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.