Ha valakiről Piszkos Fred jót mond, hát, akkor valami nem stimmel. Mert ez a velejéig romlott, megátalkodott vénember csak kavarja. Persze mi, Rejtő Jenő jól tájékozott olvasói tudjuk, a zord külső mögött bizony érzékeny lélek rejtőzik. No de aki benne van, az nem tud semmit, mert a tudással szinte egyenrangú biztonsággal hiszi, az öreg megintcsak kavarja.
Az irodalmi Nobel-díjról döntő bizottság megítélése egy az egyben a Piszkos Fredé: a döntések nagy része polémiához vezet, sértődést okoz, politikai indíttatású hátsó szándékot sejtet, és akár még pusztán irodalmi szempontok alapján is megkérdőjeleződik. Vagy ha mindez mégsem történik meg, s még a díjazott is fáin személy, akkor meg már rutinbólvalami mást kezd ki a közvélemény: akár az indoklást támadják, hisz nem azért jó, aki jó, mint amiért a Svéd Akadémia dicséri; akár a kitüntetés megkésettségét emlegetik.
Piszkos Fred lelkét Rejtő mutatta meg, az irdalmi Nobel-díjak magyarázatát pedig Kjell Espmarktól kapjuk meg, aki a Svéd Akadémia tagja, és azon belül is a Nobelkommitté, azaz a rengeteg javaslat szűrésével, véleményezésével foglalkozó Nobel-díj Bizottság tagja.

A döntésekkel kapcsolatos minden információ idegenek számára 50 évig nem hozzáférhető. Kjell Espmark számára azonbane szövegek ismerete munkaköri kötelezettség, illetve egy részüknek eleve ő a szerzője, az ajánlások az ő kezén mennek keresztül, tehát a könyv elsődleges értéke éppen az, hogy szerzőnk nem csupán a tűz közeléből beszél, hanem
maga a tűz. Vigyáznia is kell, nehogy megégesse magát (lassan marveli figurát alkotok a képzavarommal). Vagyis nem idézhet a belső iratokból, nem mondhat neveket, pláne nem beszélhet az egyes évek veszteseiről. Ellenben a díjazott méltatása árulkodó, az Akadémia tagjai is szeretnek nyilatkozni és publikálni, s akkor már a nyilvános szövegekből
könnyű úgy idézni, hogy a belső anyagokkal legyenek összhangban. Ráadásul míg egy átlagos elemző mindig csak következtet, és feltételezésekig juthat csak el, Espmark az igazság birtokában van. Csupán saját titoktartási kötelezettségére kell odafigyelnie. Állításai megkérdőjelezhetetlenek. Feladata csak annyi, hogy az azokhoz felhozott illusztráció a nyilvános anyagból származzon.

 

Az első dolga a legáltalánosabb, a díj elnevezéséből származó félreértés eloszlatása. Az irodalmi Nobel-díj ugyanisnem kizárólagosan, sőt talán nem is elsődlegesen irodalmi díj!
Nobel hagyatékában azt az utasítást adja, hogy a díjazottnak "ideális szemlélettel" kell rendelkeznie.Általánosságban szólva is az emberiség szolgálata legalább olyan fontos szempont, mint az írói (és nem isfeltétlenül szépírói) kvalitás.
A díj száz évének története tulajdonképpen az "ideális" szó értelmezésének története.
Az emberek alkotta, tehát állandóan változó bizottság szemléletében több elmozdulás is történt az értelmezés ésegyáltalán az ízlésvilág tekintetében, e szerint a kritikák nagyon méltatlanul veszik egy kalap alá az összes díjazást.
Espmark korszakonként, nagyon világosan halad előre. Nagyon frappáns és mindent eláruló címkékkel jellemzi ezeknek az egészen jól körülhatárolható időszakoknak az uralkodó döntési szempontját. Pl.: nagylelkű humanizmus, nagy újítók, ismeretlen mesterek stb.
Világossá válik, hogy milyen problémákat mérlegeltek a díjazók, milyen szempontokat vettek figyelembe, illetve hogy miképpen vállalták döntéseik súlyát. Évről évre komoly vitákat folytattak egymással, s ezek mégsem válhattak parttalanná, hiszen az Akadémiának (majdnem) minden évben döntenie kell. Így vagy úgy kompromisszumot kellett találni minden évben.
Nagyon érdekes figyelni a döntési mechanizmust. Mindig van egy hangadó, egy vezető személyiség, akinek az akarata korszakalkotó. Ha nem is minden évben az ő pártfogoltja győz, de az aktuális szellemiség kialakításában döntő szerepe van. Történelmileg nézve pedig azt is fontos tudni, hogy a díjpolitika hullámzik, így az egykor érvényes szempontok nem tűnnek el, hanem háttérbe szorulnak csak, és a lelkiismeretes döntnökök újra és újra átgondolják, már csak az elődök iránti tiszteletből is, hogy tényleg helyes volt-e háttérbe szorítani az adott szempontot.
A döntnökök ráadásul tisztában vannak a díj súlyával. Tudják, kézfogásuknak  következménye van. Így merül fel az is, hogy érdemes-e egy már mindent learatott embert elismerni, egy legyen neki Nobele is típusú ítélettel előállni, vagy inkább helyzetbe kell hozni másokat, néhányakat, utat nyitni előttük, lehetőséget adni nekik - amivel vagy élnek, vagy nem.
Azt hiszem, igazából ezek a viták a legérdekesebbek, nem pedig a konkrét magyarázatok, érthető mentegetőzések, hogy XY azért maradt ki, mert életében senki nem ismerte, vagy másik XY pedig utolsó harminc évében nem csinált semmit,az első korszakát meg mindenki értékeli Nobel nélkül is. Vagy hogy valaki ígéretesnek látszott, de hamar érdektelenné vált, s egy kezdődő, félkész életművel kapcsolatban csak lehet tévedni is...

Hogy aztán meggyőzött-e?
Nem, határozottan nem. Én mindig szeretném, ha a legkiválóbbak kapnák csak meg a díjat, s „az egyszerű olvasó” szempontja soha nem jutna érvényre. Ugyanakkor egyetlen dologról meggyőzött a könyv: ezek a svédek igenis komolyanveszik a munkájukat, és nagyon alapos döntéseket hoznak.
A másik megfigyelésem, ami csak sejthető a könyvből, a döntési mechanizmus kiismerhetetlensége, vagy konkrétabban ademokrácia kritikája. A bedobott névnek többséget kell szereznie. Akár évek szívós agitálása is lehet egy-egygyőztes mögött. Ugyanakkor kérdéses, a többség, még egy elit körben is, mennyire kifinomult, mennyire képeselőretekinteni. Ne legyenek illúzióink. Ez a fajta döntési mechanizmus a tutizásnak kedvez. Mindig előnyben lesznek a második generáció képviselői, a kiteljesítők, a szorgalmat és alkotásvágyat problémamentesebben kezelők, s hátrányban lesznek a nehéz lelkek, a problematikus újítók. Viszont be kell látni, rajtuk nem lehet segíteni, ellenben az utókor számára sem kell könyvnyi magyarázatokba bonyolódni kiválóságuk bizonyítására.

PS1:
Figyelmeztetés! A szöveg nyomokban méltatásokat tartalmaz, ezért aki érzékeny az ünnepi beszédek regiszterére s a bőven hulló jelzős szerkezetek irritálják, mérje fel tűrőképességének határait.

PS2:
Magyar szempontból nem tartalmaz túl sok mindent a könyv. Tormay Cécile neve hangzik el, a század elős felének, főleg a két világháború közötti nemzeti lélekerősítésnek az írója. De csak úgy, hogy magyar nyelvűként ő az egyetlen fontolóra vett jelölt, ami nem nagy hír, mert az első ötven év jelölései hozzáférhetők a Bizottság honlapján, s látható, ő az egyetlen magyar, aki eljutott a szavazati pozícióba, a többiek csak magyar ajánlások voltak (és ráadásul szörnyen szegényes a névsor).
A második korszak anyagai meg nem szellőztethetők, így csak annyi derül ki, hogy mintha megfontoltak volna egy Weöres-Illyés kettős díjat. És még Gordimer művészeténél Lukács Györgyöt emlegetik. Tekintve, hogy az eredetit Espmark 2001-ben írta, így Kertész éppen kimaradt. De az esettanulmány nélkül is érthetőbbé válik a döntés.