Változások az irodalmi Nobel-bizottság életében 

Nagy vihart kavart, amikor március 24-én a Svéd Akadémia a honlapján hivatalos közleményben állt ki Salman Rushdie mellett, akit még 1989-ben ítélt halálra Irán vallási vezetője, Khomeini ajatollah.
Az amúgy nem túl gyakori angol nyelvű hírek között megjelent állásfoglalás tényleg nagy visszhangot váltott ki, és sokan találgatták, hogy miért éppen most jutott el arra a pontra a tagság, hogy ezt a lépést megtegye.
Az irodalmi Nobel-díjról döntő társaságnak általánosságban sem szokása ez a kifelé kommunikálás, s hogy most éppen a Rushdie-ügyben nyilvánultak meg, az azért is jelentős, mert az Akadémia közelmúltjában egyértelműen ez okozta a legsúlyosabb krízist.
1989-ben már felmerül a Rushdie melletti nyílt kiállás gondolata, de ezt a tagság akkor leszavazta. Ez annyira súlyosan érintett több tagot is, hogy bár a tagságról nem lehetséges lemondani, a közös munkától visszavonultak.
Azóta olyan sok minden nem hangzott el ezzel kapcsolatban, ezért aztán a szenzációs szalagcímek megfogalmazására (és a képmutatásra) hajlamos sajtó úgy kommentálta a gesztust, hogy 27 éves késéssel érkezett meg.

(szept. 2-höz, meg 6-hoz is)

Erős jellemre vall (vagy éppenséggel kifejezetten gyengére, tehát akkor mégiscsak erősre: erősen gyengére), ha valaki felvételről, ismétlésben tud meccset nézni. Ezen eszmélkedem (hogy miért gondolom ezt; meg mire is vall).
Pénteken ér el hozzám a tavalyi magyar–románról kórházi tévéelégtelenség következtében lemondó sóhaj.
Pénteken ér el hozzám a kórházi tévéelégtelenség következtében tavaly felszakadt sóhaj: nem lesz nézve a magyar–román.
(A két mondat nem oder, hanem und, mert egy mondatba nem fér bele a lemondó és a felszakadt. Vagy nem tetszik, ahogy. Meg az első se tetszik. A második is csak így, másodikként.)

Itt kedden lesz az éppeni meccs, amire készülök. (A készülésnek sok oka van, de főleg: a nyár (az Eb-részvétel!) után ez az első őszi esemény.)
Az európai vb-selejtezők vasárnap kezdődnek, és szép mennyiséget ad a tévé is, ezért a péntekben már tervként ott van a tényleges foglalkozás lehetősége (hogy a munkahét után már nem csak gondolat, hanem akkor utánanézés, ki ki ellen, és mostanság ki hogyan). Így nem ér meglepetésként, hogy már reggel megcsap a készülődés előszele. Ez az előszél lett a(z olvastam) sóhaj. (Ez persze így meglepetés. Kellemes. A folytkövből ez kiderül.)

Szeretem az ilyesmit (összecsengéseket). Hogy ő is, én is. No persze meccs van elég, még a válogatott is gyakrabban játszik annál, hogy túl különleges véletlennek találtasson egy… (akkor már) ilyesmi.

A szeptember 12-i fogadási szorzók áttekintése

Az irodalmi Nobel-díj 2016-os kihirdetése előtt egy hónappal érdemes ránézni az esélyek egyetlen leképezési felületére: a fogadási listákra. A legmérvadóbbnak én is a brit Ladbrokest* tartom (átfogó és szépen skálázott). Ennek a pillanatnyi állását tekintem át, aztán majd úgy 10 naponként követem az esetleges változásokat.

(aug. 12-höz)

A megértés pillanata = amikor a tudott dolog, a már sokszor hallott, látott, tehát ami olyan, mintha tudnám, ergo érteném is,* megmutatja az igazságát (meg hogy eddig mégsem volt igazán értve).
* (Bár hogy a tudásból az értés is következnék, azt inkább csak a mintha árnyékában merném ily biztosan állítani.) [Azért van csillag, mert ott nagyon nem bírtam elviselni a mondatban. Vagy a mondat nem bírta nagyon elviselni magában. Azért van csillag, mert kikívánkozott: belőlem is, a mondatból is.]

Eredetileg csak annyit készültem lejegyezni, hogy EP az elmúlt hónapban tulajdonképpen csak az olimpiát hagyta ki. A többi (migránsok és merényletek összekapcsolása) haladt tovább a maga jól kiszámítható útján.
Az olimpia kapcsán EP-nek azt viszont mindenképpen (!) észre kellett volna vennie, hogy az olimpikonjaink nem boldog emberek (ki az errefelé?) (vonatkoztatási pont: ő az (volt?)). Pedig már ennek a megnevezésnek: olimpikon, boldoggá kellene tenni őket. Én egy olimpikon vagyok – derék kiegyenesít, arcvonások összerendeződnek.
Ehhez képest megy a problémázás, az önelemzés, a homlokráncolás. Még talán elfogadom, hogy a formaidőzítéssel gond volt, vagyis hogy van egy kis rendszerszintű probléma, de hogy kiáll négy erős srác a partra, legjobb időket hoztak, magyar váltórekordot javítottak, és beállnak a flagellánsok közé. Bűnösök vagyunk…

MTI Fotó: Kovács Tamás

A Kertész Imre halála kapcsán írott áttekintő, összegző megemlékezések visszatérő fordulata, hogy ennek a nagy írónak bizony nem volt közönsége, csak magának írt.* A magyar közeghez fűződő problémás viszonyának, valamint az itthoni, nem is ok nélkül feltételezett zsidóellenességnek a felemlegetése pedig egyértelműsíti „a hazájában senki sem lehet próféta” közhelyet:
Kertész Imrét Magyarországon nem értékelték.

Tennivaló van: és ez nem csupán a honfiúi védekezésről szól. Még csak nem is az ellentámadásról – noha az fog belőle kisülni. Nem elhanyagolható reflexek ezek sem (sőt talán ezek indítottak útnak), de ami szentesít, az Kertész Imre álláspontjának a megtisztítása.

Ismerjük már a 2015-ös művek Aegon-listáját (sőt a győztest is), miközben a friss Merítés-lista is gőzerővel készül. Most van talán az utolsó pillanat, amikor a 2014-es listákat érdemben tudjuk összevetni, elemezni, ugyanis éppen most értünk el ahhoz a kegyelmi időszakhoz, amikor annyira már eltávolodtunk a vizsgált évtől, hogy a lényegtelen részletek ne zavarják az érzékelésünket, ugyanakkor olyan messzeségbe sem jutottunk, ahonnan már minden összemosódik. Lássuk tehát: Aegon-lista vs. Merítés-lista

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak ugyan van honlapja, de elsősorban a kiállítóknak szól, és kevésbé az olvasóknak. Bár 2016-ban már a 23.-ra kerül sor, büszkeségük mégsem mutatkozik meg a nagy hagyományok adatolásában és listázásában. A hagyományok közül a legfontosabb a Budapest Nagydíj, melyet igazán illusztris névsor kapott meg. Minthogy a neten ezek csupán szétszórt hírekben találhatók meg, beszkenneltem a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) hivatalos szóróanyagának vonatkozó oldalát, mely alapján korábban a molyos és a wikipédiás listát is én hoztam létre.

A kép a tovább gombra kattintva látható.

A mikormennyi
− azaz az egyszerre élt legtöbb irodalmi Nobel-díjas száma

Az adatista nobeles kotnyeleskedésem tulajdonképpen az itt következő bejegyzésre irányult.
Az alapérdeklődés persze megvolt, és először arra voltam kíváncsi, hogy hányan is élnek most az irodalmi Nobel-díjasok közül, ami felvetette azt a kérdést, hogy a 18 sok-e, vagy éppen kevés.
Mivel ez egy kissé időigényes, ezért közben egyéb utakra indultam, melyek során eljátszogattam az adatokkal, és áttekintettem a legfiatalabb és legkorosabb díjnyerteseket, aztán hogy kik hunytak el legfiatalabban, illetve kik érték meg a legmagasabb kort; sőt még azzal is foglalkoztam, hogy kik voltak az aktuálisan élő legrégebbi díjazottak, az általam protodíjazottnak kereszteltek.
És most végre kiderül a mikormennyi!!!

„Ha majd hazamegyek, gondoltam, így, ezzel az egyszerű, ezzel a magától értetődő szóhasználattal, még csak meg sem állva közben, mint akit semmi más, csupán ezt a mindennél természetesebb tényt követő kérdések érdekelhetnek csupán: ha majd hazamegyek tehát, ennek mindenesetre végét vetem, békének kell lennie – így döntöttem.”
Részlet a Sorstalanságból

"Kertész received the Nobel Prize in Literature in 2002. With great modesty, he remarked that he had written for himself, and did not have an audience. Today, we owe him a great debt, and are thankful that his work was published. Imre Kertész will always have an audience."
EU, Juncker 

"Sorstalanság (translated into English as Fateless, 1992 and Fatelessness, 2004), his most famous work for which he won the Nobel Prize, was written over thirteen years, between 1960 and 1973, and has its roots in writings penned between 1955 and 1960. However, success for Mr. Kertész as an author and literary translator only came in the late Eighties and the the transition to democracy in Hungary. A resident of Berlin for several years, he returned to live in Hungary not long ago."
HUNGARY today

A Nobel-díj hivatalos oldalának címlapja

Shakespeare-rel kell kezdenem (és talán vele is fejezem be): nála nagyszerűbben és egyszersmind fogyaszthatóbban senki nem tudta a kisszerűséget ábrázolni. Azonban adja magát a kérdés, ha a szabályozó gombokat középre állítjuk, akkor nem csúszik-e minden automatikusan közepesre? Következésképp: középszerű emberekről talán lehetetlen nem középszerű művet írni. Ennek elkerüléséhez legalábbis csalni kellene, és éppen azt játszani el, amit Térey kifejezetten nem akar: hogy még ezekben a körökben is néha, nagy ritkán megeshet valami nem középszerű.
Akármerre fordítom a fejem, az irodalom széles világában mindenütt olyan műveket látok, melyekben ha a szereplők nem különlegesek, akkor a történés, a körülmények állnak össze egyedien. Vagy Térey is ezt akarta, csak nem sikerült kidolgoznia? Hiszen lehet, hogy elégségesnek gondolta a nagy hideget, hogy majd ettől beindulnak a dolgok – a belső erők mégis úgy hozták, hogy behorpadt az egész? Alig hiszem. Elvégre a címadással jelezte, ez nem a világvége. Jó, jó, jégkorszak, de csak a legkisebb. Szinte említésre sem méltó. És ez nagy baj, hiszen mégiscsak 600 oldalról van szó szemben az említésre se méltó állapottal...

Újabb Nobel-statisztikák

Szegény irodalmi Nobel-díjasok – ahogy már írtam is – aligha rendelkeznek más ténylegesen összemérhető adattal a stabil évszámaikon kívül. Ugyanakkor némileg meglepő módon mindig csak azt nézik, a Nobel-díj átadásának évében ki hány éves volt. Hogy úgy egyébként hány évet éltek a Földön, no meg hogy hány évet éltek Nobel-díjasként, nem nagyon merül fel. Pedig legalább ez utóbbinak tényleg van értelme, hiszen a díjat értelmezhetjük a világtól érkező legfontosabb és legnagyobb megerősítő gesztusként, így fontos, hogy ezt követően mennyi idő adatik a felvértezett szerzőnek pályája kiteljesítésére.

A statisztika a sport területén létjogosultsággal rendelkezik, hiszen a sportolók sportolói teljesítményét mérik ezek a számok.
Az irodalmi Nobel-díjasok legjellemzőbb számai életük három sarokdátuma: a születés, a halál – a kettő között pedig a Nobel-díj átvételének éve. Ha valaki az irodalmároknak ezeket az adatait bújja, amelyeknek aztán vajmi kevés közük van a szakmai teljesítményükhöz, igazán könnyedén elismerheti: egyszerűen szereti nézegetni az évszámokból kirajzolódó mintázatokat. Mert azért ez-az kirajzolódik – például hogy ki hány évesen kapta meg a díjat: az átlag (ahogy itt látszik is) 65 életév fölötti.
Ja, és még az is megnyugtató, hogy mindezt maga a Svéd Akadémia is nyilvántartja: nagyon is alaposan.

Adoniszt, a Párizsban élő arab költőt mi magyarok leginkább onnan ismerhetjük, hogy 2014-ben barátjával és költőtársával, a francia Yves Bonnefoy-jal együtt megkapta a Janus Pannonius Költészeti nagydíjat.
Európai díjainak száma ismét növekedett eggyel, ráadásul egy nagyon értékes és különleges tétellel: az egyik legfontosabb németországi elismeréssel, Osnabrück városának Erich Maria Remarque-békedíjával tüntették ki.
Adonisz (ahhoz képest, hogy Párizsban él) Németországban már tényleg szinte mindent megkapott, amit lehetett: 2001-ben a Goethe Intézet emlékérmét (Goethe-medál); 2011-ben a frankfurti Goethe-díjat, 2013-ban a szintén német díjnak tekinthető Petrarca-díjat.
Logikus következtetés lenne, hogy immár tényleg, de tényleg a Nobel-díj előszobájába került – lehetséges, hogy így van, azonban egyre inkább úgy tűnik, immár a kijárat felé fordított arccal.

Minden testületben, közösségben vannak olyan tagok, akikre csak örök bútordarabként hivatkoznak. Nem feltétlenül a legbefolyásosabbakról van szó, még csak nem is feltétlenül a legidősebbekről, hanem azokról, akik a legrégebb óta tartoznak az adott körhöz. Többnyire a proto- előtaggal díszítik őket, mely elsőségükre, ősiségükre utal. Így alkottam meg a protodíjazott kifejezést az irodalmi Nobel-díj kapcsán.
Írtam már róla, hogy a díjat odaítélő Svéd Akadémia 18 tagú, és hogy a világrend apró jeleként éppen 18 élő Nobel-díjas van. Az alább következő szövegből kiderül, hogy Wole Soyinka, 1986 díjazottja éppen a 18. protodíjazott az irodalmi Nobel-díj történetében. 

A 18 az irodalmi Nobel-díj kapcsán különleges jelentőséggel bír: mindenki tudja, hogy a díjat odaítélő Svéd Akadémia 18 tagú.

Az viszont egészen biztosan nem lehet véletlen, hogy éppen 18 élő irodalmi Nobel-díjas kortársunk van.

Alant következik a névsor, meg aztán hogy ki mióta, ki milyen fiatalon vagy épp öregen, meg egyébként is...

Ma már bizonyos vagyok,
hogy van a költészetnek egy fekete lova,
amely elkíséri, ha útra kel.
(Száműzetés, 65. oldal, Varga Mátyás fordítása)

Adonisz szíriai költő. Ma Párizsban él, és az arabon kívül franciául is ír. Angolul Adunis néven hivatkoznak rá.
Azt szokták írni, hogy az irodalmi Nobel-díj legnagyobb esélyesei között tartják 1988 óta számon. Méghozzá azért, mert 1988-ban Artur Lundkvist, a Svéd Akadémia tagja Naguib Mahfúz Nobele kapcsán kottyantotta el, hogy ő Adoniszt támogatta – ez Kjell Espmark könyvében olvasható (187. oldal).

Néhány órára vagyunk már csak attól, hogy megtudjuk, ki kapja meg idén az irodalmi Nobel-díjat.
Áttekintem a Ladbrokes fogadási ajánlatainak változását.
Ezt a bő egyhetes mozgást kézenfekvő módon összefüggésbe szokták hozni az Akadémián belül folyó hangulatváltozásokkal. Ez persze nem zárható ki teljesen, de arra rá kell mutatnom, hogy egy fogadási iroda a következő szempontok alapján dönt:
– A fogadási igények kielégüljenek = akire szeretnének fogadni, az legyen a listán
– A fogadási kedv növekedjen = elérhető fogadási arányok megváltoztatásával, különleges nevek felvételével 
– A fogadóiroda semmiképpen ne veszítsen = azaz az adott névre érkező túl sok fogadás esetén csökkenteni kell a szorzót)
Vagyis elsősorban a fogadókra figyelnek, és nem a futókra. Amit tehát megfigyelhetünk, az inkább a közhangulat változása – ez persze ugyanaz a kulturális tér, mint amelyben az Akadémia is létezik, ám mégsem egyenlő vele.

A Nobel-díj idei esélyeseivel foglalkozó első két részben az amerikai és európai helyzetet mutattam be. Ebben a harmadik részben a világ egyéb tájaira akartam koncentrálni, de rájöttem, hogy az egész alapvetően az Akadémia szándékainak, szokásainak háttérismeretén alapulna, így először is ezeket kell leírnom.

Az Akadémia nem szolgál igazi konkrétumokkal a saját működési elveiről, inkább csak a mechanizmusaikról. Ez irányú zárkózottságuk érthető: minek is szolgáltatnák ki magukat…
Az elmúlt időszak egyetlen, reflexióra mindig kapható tagja a 18 tagú testület korábbi titkára, Horace Engdahl, aki nem mulasztott el alkalmat, hogy az amerikai irodalom fontosságát cáfolhassa, s eztán rátérhessen Európa primátusára. Utódja, Englund ezek után azzal az ígérettel is kezdte működését, hogy a jövőben igyekeznek csökkenteni a díj eurocentrikusságát. Ezt 2009-ben mondta – noha szívesen beszél a működésükről, azóta sem fogalmazott meg még egy, irányelvként értelmezhető kijelentést.

A 2015-ös irodalmi Nobel-díj kapcsán írott sorozatom második részét a sok szempontból az origóban lévő Európának szentelem.

Ó, az öreg kontinens!
Tavaly francia nyertes volt. Utána az amerikaiak szóvá is tették az Akadémia eurofiliáját… Ha nekik onnan egy egységnek tűnünk, hát ők is nekünk: az Akadémia részéről ezek után emlékeztették őket Munróra, aki ugyan kanadai, de angolul ír…
Persze igazuk van, hiszen míg régebben klasszikus amerikai írók is kaptak Nobelt, egy idő után egyre inkább a betelepült írókra helyeződött a hangsúly, aztán szépen teljes egészében kiestek a pikszisből.
Meg különben is, Svédországból nézve Európa nagyobbnak látszik. Logikus, nem?
Szóval európai győztes lesz, nem igaz?
De mi is a helyzet az európaiakkal?

Engem rendkívüli módon lebilincselnek az irodalmi díjak. Egyszerűen foglalkoztatnak. Október eleje van, tehát ismét érdemes a Nobellel foglalkozni.
Bár a győztest eltalálni nehéz, az esélyesek listája azért viszonylag stabil évek óta. Így a hozzájuk kapcsolódó internetes vélemények is egészen kialakultak.
Tehát amit leírok, nem személyes vélemény, de nem is pontos idézet: a sok elolvasott cikk és hozzászólás üledéke (különösen az önmegcáfoló jellegük miatt tetszenek – bár ez csak egymás mellé állítva, az én összefoglalásomban domborodik ki).
Summázata mindennek a következő (egyben mottóm):

Semmi sem elképzelhetetlen, de egyetlen érv sem elég meggyőző.

Ejnye no…
Ha Térey nem írja oda a cím alá, novellák, talán rá se döbbenek, hogy a magyar prózahagyomány mennyire az ő keze alá dolgozott. Konkrétan azzal az önsanyargató, überklasszicista stíluseszménnyel, amely mérlegre tesz minden szót, hogy aztán azokat, amelyek könnyűnek találtatnak, kipöckölje. A jó prózát szinte már fájó monotonitással a csupaszságáért, a lényegretörő kíméletlenségéért szokás dicsérni. Ha ennyire hiszünk ebben a csontvázasításban, akkor valakinek már rég fel kellett volna fedeznie, hogy a 19. században felejtett verses forma a közízlést tekintve mennyire adekvát tud(na) lenni.

A rendszerváltás 25. évfordulójára vált markánssá egy új generáció, melyet az előtte járóktól, az idősebbektől leginkább a múlthoz fűződő viszony különböztet meg. Nem felbukkanó fiatalokról van tehát szó, nem is egy korosztály beéréséről, hanem arról, hogy ezek a szerzők tekinthetők jelenleg erejükben és közösségileg aktuálisnak, s tulajdonképpen fölöttük már csak az élő klasszikusok vannak. Kőrösi Zoltán és Szívlekvár című regénye ennek a vonulatnak kiváló példája: egy 50 éppen csak elmúlt, minden szempontból ismert szerző az ország egyik, ha nem a legerősebb kiadójánál (Libri) olyan művet publikál, amelyben a 20. század, elsősorban a kommunizmus már nem egy feldolgozhatatlan tapasztalatként jelenik meg.

Az 1944-ben előrenyomuló szovjet csapatok minden figyelmüket a németek kiszorításának szentelték, így mögöttük, a keleti országrészben légbuborékok szorultak meg az új, szerveződő hatalom réseiben. Ezek a buborékok aztán természetüknél fogva szétpattantak. Addig is azonban igazi csodáknak tűntek. A Vésztői Köztársaság is lenyűgöző: a helyi agilis vezető megszervezi az életet, és aztán nem hajt fejet időben az emelkedő rend nagyjai előtt. Sorsa az elkerülhetetlen bukás.
Történelmi szempontból Vésztő a kommunista berendezkedés karikatúrájaként tekinthető.
Márton László A mi kis köztársaságunk című könyvében ezt a történelmi karikatúrát rajzolja meg nyelvi eszközökkel. A karikatúra azonban már csak olyan, hogy részleteiben elnagyolt, időnként bántóan túlzó, másutt pedig felületes. Keveredik benne a jó megfigyelőkészség a látszólagos nemtörődömséggel; a bravúrokra képes kézügyesség az idegesítő elrajzolásokkal. A karikatúra nem elmélyedésre, nem hosszan tartó élvezet kiváltására született: gyors, tovasuhanó tekintetnek való, hirtelen jövő és már múló kacagás a célja – könyvnyi mérettel szembesülve azonban az olvasóban gyűlik a feszültség, légszomj fogja el, zavara egyre nagyobb, míg végül ráébred, az irodalom kínzószékébe ültették be.

„Férfi vagyok, most váltam azzá”

Krusovszky Dénes költőként érdekes dolgokat tud művelni a nyelvvel. Fellazítja a mondatokat, határtalanná szerkeszti őket. A szavak megpuhulnak, lelassulnak, elveszítik élességüket. A Literán is olvasható verse, A sár partjai megmutatja, milyennek is képzelem az ideális Krusovszky-prózát.
Persze, a szerző nem őrült. Irodalmárként is tisztában van a stílus és a befogadás határaival. A belinkelt versben ugyan ad extremum vitte ezeket a jellemzőket, de ha hosszabb próza esetében is ezt követné, éppen szövegvilágának fő jellemzője veszne el: nyelvileg sokkolná az olvasóját, ami, meggyőződésem, ellentétes azzal, ahogyan a témákat megragadja óvatosan kézbe veszi.
A megfelelő mértékben alkalmazott stílusjegyek ugyanis úgy viszonyulnak a tartalomhoz, hogy újra meg újra elterelik a figyelmet a fókuszról.
Bármikor bele lehet futni olyan mondatba, melynek így épül fel a váza: azt azonban – hogy – majd – sőt – amire – hiszen. Egy pedig-milyen-mintha hármasból felépülő mondat meg sem rezzenti a bonyolultságot érzékelő szenzorainkat.
A tekergő, okosan csapongó mondatok egyszerűen nem tetszhetnének egy jól szocializált olvasónak. A jó neveltetéshez hozzátartozik, hogy a prózától is el kell várnunk egy matematizálható vázat, melyet a logika öntisztító ereje tart karban.
Az ember átlagos működése azonban többnyire nem ilyen. És még ha néha ilyen is, megtilthatjuk-e a novellistának a tudat másmilyen állapotához adekvátabb szöveg megalkotását?