Ismerjük már a 2015-ös művek Aegon-listáját (sőt a győztest is), miközben a friss Merítés-lista is gőzerővel készül. Most van talán az utolsó pillanat, amikor a 2014-es listákat érdemben tudjuk összevetni, elemezni, ugyanis éppen most értünk el ahhoz a kegyelmi időszakhoz, amikor annyira már eltávolodtunk a vizsgált évtől, hogy a lényegtelen részletek ne zavarják az érzékelésünket, ugyanakkor olyan messzeségbe sem jutottunk, ahonnan már minden összemosódik. Lássuk tehát: Aegon-lista vs. Merítés-lista

Az Aegon-lista az irodalmi tevékenységek szélesebb spektrumát hivatott magába foglalni, mint a csak fikciós prózára specializálódott, újszülött Merítés-lista, ugyanakkor a 10. díjazott kiválasztására készített Aegon esetében is a próza dominál, így mindösszesen csak egyetlen tétel, Szijj Ferenc kötete esik ki vizsgálódásunk köréből. Abból kell majd a végén valami következtetést levonni, hogy a szembeállított 9, illetve 10 mű mennyiben alkot közös halmazt.

Ha már Szijj Ferenc költeményeivel kezdtem, akkor logikus, hogy az összehasonlítást Térey Jánossal folytassam. Átkelés Budapesten című kötete ugyan a prózától eltérő módon sortöréssel szedett, ám műfaji megjelölésként mégis ez áll a kötetben: novellák. Vitázni hosszasan lehetne, hogy a fikciós szépprózába befér-e, avagy sem, a történelmi hűség kedvéért őszinte leszek: a Merítés-díj megszervezésére nagyjából hat hónap jutott, és ez alatt a hat hónap alatt a zsűritagok közül legfeljebb olyan olvasta a kötetet, aki a többi tétellel összemérve nem gondolta azt versenyképesnek, vagy ha mégis azt gondolta, nem emelt különösebben szót mellette. Azóta érintettük ezt a kérdést, annál is inkább, mivel újabb műve az Aegon-listára újfent felkerült, és immár a 2015-ös Merítés-felhozatalban is versenyképesnek tartottuk – ennek fényében csak megerősítettük, nyilván kissé önmagunkat hátba veregetve, hogy azokat a novellákat nem éreztük annyira fontosnak.

Ebből a Térey-bizonytalanságból nehéz elindulni, s ha még hozzáveszem, hogy a Péterfy-erőtér taszító hatása ellenében kell előrearaszolnom, nem lesz könnyű dolgom.

A kérdéskört ellipszissé növelve: a hiányérzetek másik fókuszpontjában ugyanis a győztesek problematikája áll. Míg a Merítés-közönségdíjas Máglya és a zsűri által díjazott Závada-kötet az Aegon-lista tagja, addig A kitömött barbár nem került rá a Merítés tízes listájára sem. Ezt kellene megmagyarázni.

Részben az egymás közti beszélgetésekre, tanakodásokra, részben a moly.hu oldalon olvasható, nyilvános műértékelésekre támaszkodva a következőkkel tudom megindokolni a kimaradást:

Az első és egyáltalán nem jelenéktelen magyarázat teljesen technikai. Noha én is a könyvkiadás területén dolgozom, és ezért meglehetősen megértő módon közelítek mindenfajta botlás felé, még nem láttam olyan kiadványt, amelynél a jelentőség és a gondozatlanság ilyen egyformán magas értéket mutatott volna. Könnyedén el lehetne ezt bagatellizálni, de nem érdemes. Egyszerűen van az a mennyiségű elütés és mértékű szerkesztetlenség, amikor már az igényes olvasó képtelen a szövegre figyelni.
Sok hívet veszített ezzel, vagy csak éppen annyit, amennyi a Merítés-listára kerüléshez is kellett volna…

A másik szempont nehezebben megfogható, mégis lényegesebb – és lényegibb is. Az értékelésekből azt vélem kiolvasni, hogy a szerző megtalálta a bölcsek kövét, ám az előállított arany messziről is erősen szintetikusnak tűnik. Vagyis: olyan örökbecsű témát talált (kívülállás, kirekesztettség), melybe még a nagyon aktuális felhangokat is sikerült integrálnia (a női emancipáció, a bőrszíntől elvonatkoztatni nem tudás) – a téma felvázolásán, a nagyszerű ötleten mégsem tudott túllépni. Mintha minden mélység, minden intellektualitás az olvasóban nyílna csak meg. Persze ezt az ajtót meg kell tudni mutatni, és aztán ki kell tudni tárni.

Hogy így van-e? Hogy emiatt maradt ki egyik listáról, míg a másikat megnyerhette, nem tudom…

A nehezén túljutottunk, gondolhatnánk – de azért egyszerűbb nem lett a helyzet.

A metszetben lévő többi mű más-más életutat futott be. A Merítés kettős díját elnyerő művekhez hasonlóan az első pillanattól, tehát még az Aegon-lista kihirdetése előtti időktől kétségtelen volt, hogy a viszonylag ismeretlen Kiss Tibor Noé és a nagyon is ismert Szilasi László bekerülnek. Bekerülésük hogyanja azonban a jelzőikből kikövetkeztethető. KTN esetében egészen elképesztő tudatosságot, stílusbiztonságot tapasztalt mindenki. Mintha egy nagy író épp egy kisebb témát dolgozna fel. Szilasinál pedig a meglévő respekt vitte előre a tetszést, amelyet a kisebb, elsősorban a helyzet és a beszédmód összeférhetetlenségét kiemelő kritikák sem akasztottak meg.

Esterházy és Tóth Krisztina bekerülése korántsem volt ilyen egyértelmű. Komoly csatározások, önkritikák és átértékelések, a zsűri tagjainak elszánt és kitartó alapossággal elvégzett elemzése kellett ahhoz, hogy közösségként bátran mögéjük álljunk.

Havasréti József kötetével gazdagabb az Aegon-lista: ez volt az egyetlen mű, amelynek a Merítés-zsűri eleve az Aegon miatt szentelt több figyelmet, ám különösebb vonzást nem bírt gyakorolni. Az elemzésekből az derül ki, mintha mindenki megbecsüléssel közelítene egy nagyívű, több stílust és műfajt egyesíteni kívánó elképzeléshez, de végeredményben mégis kudarcként értékelné.

A Merítés-pluszban négy mű szerepel.

Csabai László szerepelt más művével korábbi Aegon-listán is, mégis eléggé ismeretlen. Rakovszky Zsuzsáról ez nem mondható el: a fordításra és versírásra is kiterjedő életműve minden szempontból elismert és szeretve tisztelt. A Merítés felől nézve bátran mondom: Csabai ügyesebben bánt a zsánerekkel, mint Havasréti. Rakovszky pedig egy érdekes Jókai-modernizációt hajtott végre: a Jókai-regények kevéssé (társ.)kritikus szemléletét kortárs eszközökkel újította meg. Ez a kiegyensúlyozott nagyregény igazi olvasói csemege. Belemerülős, hétköznapokról elfeledkezős.

Háy és Kőrösi igazi közönségkedvencek. Népszerűségükkel, illetve könnyű tollú hozzáállásukkal a zsűri is megküzdött. Háy Jánosnak a 2015-ös novellásköteténél derült ki, hogy az egyes szövegek annyira, de annyira ugyanolyanok, hogy azt már nem lehet őszinte örömmel fogadni. A Napra jutni viszont egy nagyon koherens, nagyon őszinte, tehát minden szempontból hiteles és egész mű, melyet nem véletlenül szeretnek az olvasók.

Kőrösi kötete nem ilyen kisimult: több benne a bravúr, és az orra esés is. Néha modern irodalmár, máskor lapos lektűrszerző. Végeredményben azért mégis csak összeáll a koncepció, összeáll a mű, megmutatkozik a kötetet formáló írói akarat, s mivel mindez egy optimista, kiutat és jövőt látó szemléletmóddal ábrázoltatik, nem csupán elismerést, de tetszést is arat.

A 19 helyből a leosztás 6:7 a külön halmazba kerülő művek javára = a két zsűri hat műben értett egyet, hétben viszont nem jutott egyességre.

A kellemetlen hangulatú következtetések helyett én inkább ezt az egyetlen gondolatot írom le:

A magyar irodalom éves termelése annyira bőséges, hogy még így, a fentiekben megemlített 13 prózai alkotás mellett is tudok legalább öt olyan művet felsorolni, aminek a hiánya nekem kicsit fáj.

Az itt leírt összefoglaló a saját véleményem, a saját meglátásaimat tükrözi, nem pedig a zsűri állásfoglalása. balagesh néven a moly.hu felhasználójaként voltam a Merítés-zsűri tagja. A fent leírtak túlnyomórészt azonban a nyilvánosan is elérhető értékelésekre alapozottak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.