Az illúziók győztek

Sajnálom szegény Herczeg Ferencet. Nem is annyira azért, mert már életében partvonalon kívülre került, hanem inkább azért, mert (heroizálom a dolgot) a próféták sorsa várt rá: sem életében, sem halála után nem értették meg igazán. Fénykorában a lelkesedők sosem azt hallották, amit valójában mondott, utána meg balról söpörte el őt a népakarat.
Az élet kapuja című 1922-es regénye jelenti bizonyos szempontból a pályája csúcspontját. Ha más miatt nem, hát mert erre hivatkozva akartak belőle Nobel-díjas írót kreálni. Némiképp ironikus próbálkozás. A regény leghagyományosabb olvasási módja értelmében: halva született ötlet. (A regény ugyanis a széles közvélemény szerint legfőképpen azt - és csak azt - állítja: tojik ránk a nyugat.) Persze ha sikerült volna, talán Herczeg szavai is értő fülekre találtak volna. Vagy fordítva: ha értették volna őt, talán sikerült volna a Nobelt megszerezni. Vagy meg sem próbálták volna…

A rendszerváltás 25. évfordulóján szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy felnőtt az első generáció, amely számára a kommunizmus pusztán elméleti kérdés. Hozzájuk tulajdonképpen már nyugodtan hozzásorolható mindenki, aki 1970 után született − így én is, hiszen mi a kommunizmus legpuhább részét kaptuk meg: egy kis úttörőséget, Zánkát, legfeljebb kiszes nyári tábort. Vagyis az ötven év alattiak lényegileg már nem ismerhették meg a diktatúrát, a legfiatalabbak pedig még morzsányi felidézendővel sem rendelkeznek. Mára tehát túlsúlyba kerültek azok, akik a diktatúrára csak a történelem részeként tudnak gondolni.
Ugyanakkor ezek a generációk még csak most kezdték feldolgozni a múltat, és ebben nem sok segítséget kaptak az idősebbektől. Sőt! Míg a generációm kommunizmust feldolgozó nagyregényére vártam, éppen ebből a szempontból vált érdekessé két angol nyelvű írónak a Keleti Blokkban játszódó könyve, hiszen számukra az eredendően meglévő távolság miatt adva volt, hogy elméleti problémaként tekintsenek térségünkre.
Joydeep Roy-Battacharya Budapesten játszódó regényében egy társaság tagjainak életét beszéli el, így átfog minden elképzelhető utat; míg a magyar származású David Szalay a Szovjetunió egyik titkosrendőrét választja főhőséül. Érdekes kontrasztként szolgált Bor Ambrus, aki a rendszeren belülről írt meg egy sorsot Az útlevélkép háttérrel című regényben.

Holdkóros létállapot

Az internet előtti korszakban az ember gyereke viszonylag nehezen jutott a maga összeesküvéselmélet-adagjához, ezért kötelezően építette be Nemere István Titkok könyvét, aztán a Tények és talányokat tinikönyvtárába. Akkor ezek az ügyek gyermeki szememnek egyáltalán nem tűntek őrültségnek. Sőt! Olyan valós problémának látszott minden érintett kérdéskör... Olyasminek, ami egy normál felnőttet éppenséggel érintene, ami teljesen egyenrangú az SZKP főtitkárok temetésével vagy éppen az űrhajózási és fegyverkezési kérdésekkel, csak éppen a vasfüggönyön innen eleve nem divat semmire rákérdezni, nem divat kétes helyzetekbe belefolyni, hiszen készen kapott válaszok között élünk. Nálunk nincs se piramis, se jeti, se ufóészlelés. De mégis élt a hit, hogy a nagyvilág nem csak nyugaton rejteget jócskán titkokat, hanem nálunk is, csak éppen a nyugatiaknak adatott meg, hogy bátran és békében vizsgálgathatják, vakargathatják a felszínt, és fedezhetnek fel szabályos mintázatokat a végeredményképpen előállt foltokban.

Évek óta kisebb rosszérzés fog el, amikor a mindenfelé látható könyves sikerlisták kategóriáira téved a szemem. A kategóriák elnevezései zavarják meg gondolataimat.
Tisztában vagyok vele, hogy sikerlistáink egészében átvették az amerikai gyakorlatot. Az angol megnevezések a következő megkülönböztetést teszik: fiction – nonfiction. Azaz vagy vállaltan kitalált, fiktív szövegvilágba visz bennünket a könyv, vagy nem. Ilyen egyszerűen látják ők a (könyv)világot.
A magyar elnevezések sokkal kifinomultabbak. Nem lefordították a két szót, hanem teljesen másfajta tartalmú megkülönböztetést alkalmaztak: van szépirodalom meg ismeretterjesztés.
Alapvetően jobb is egy ilyen distinkciót meglátni képes kultúrvilágban élni – vagyis csak jó lenne, mivel az elnevezés alatt a tartalom mégsem változott, így az új elnevezésekhez az eredetileg alájuk besorolt témakörök "tükörfordítása" társul.
Hát ez az ellentmondás zavar.

Olyan eseménytelen a mi első világbéli életünk. Én például lőfegyvert csak messziről láttam, puskaropogást talán ha valami ünnepélyen hallottam, egyéb harcos dolgokat meg csak nagyszülői elbeszélésekből ismerek. Tartós a béke, hálisten, és a jólétből, a bamba létállapot ködén keresztül, teljesen átélhetetlen minden szörnyűség. A nyomor, a kiszámíthatatlanság, a nincstelenség, a teljes kiszolgáltatottság. A Harmadik Világ nem bontható életekre, csak egy nagy massza az egész. Ramón Chao Ho Shi Minnek tulajdonítva írja: „Tíz halott Európában – tragédia. Ezer halott Ázsiában – hír.” Hír, azaz olvasnivaló. És én olvastam négy könyvet is, pedig hasonló témában egyet se szoktam, és olvasmány maradt mind, katarzis, tragédiaátélés nem a szörnyűség révén, hanem messzemenően attól függetlenül sikerült csak.
Michael Ondaatje kanadai író, de még Srí Lankán (pontosabban Ceylonon) született. Írt egy, a Srí Lanka-i szörnyűségek közepette játszódó regényt: Anil és a csontváz. Vidiadhar Surajprasad Naipaul trinidadi író, de indiai családból származik, és a '70-es évek Argentínájáról írta úti jegyzeteit: Eva Perón visszatér. Ramón Chao európai író, de legalább spanyol (ugyan, dehogy spanyol, olyan nincs is: gallego) származású, az ő útinaplója Kolumbiában készült. A tűz és a jég vonata. A kakukktojást, a negyediket, a magyar regényt a végére hagyom.

Az enyhén félrevezető cím helyett írhattam volna azt is: a szövegértés szent grálja. Az elmúlt időszakot ugyanis azzal töltöttem, hogy megfogalmazzam, mitől is tartok valamit jónak vagy rossznak.
Művészettörténésztől hallottam a következő mondást: Ha megnézel vagy százezer képet, utána tudni fogod, melyik jó és melyik rossz. De ha milliót is nézel meg, akkor sem biztos, hogy el fogod tudni magyarázni, miért. Pontosan így van az olvasással is: elegendő olvasmányélménnyel felvértezve, alig kell beleolvasnunk egy műbe, már meg is tudjuk mondani, jó vagy rossz. És nem, egyáltalán nem kell elolvasni belőle 100 oldalt, vagy akár az egészet, hogy a két szélső döntéshez közelítsük a végeredményt. Maximum ha időben vagy ízlésben távol áll tőlünk a szöveg, akkor előfordulhat, hogy vagy ötven oldalon keresztül ízlelgetjük, de hogy alapvetően milyen, azt már azonnal tudjuk.(Csak zárójelben: mióta Alföldi Róbert nemzetiszínházasdia a végét kezdte járni és még az István, a királyt is megrendezte, mindenki színikritikus lett [én nem]. Szóval az utódja, Vidnyánszky Attila 10 perc alapján leszólta az előadást, amit suttyóságnak éreztem, de aztán megindokolta, és lám, én most ugyanezt írom a saját területemről: „Az üzenete háborított fel. [...] ehhez nem kell látnom az egész előadást. Önnek hány sort kell elolvasnia egy cikkből, hogy megérezze, mi a szerző szándéka, hogy milyen az írás minősége?″]
Magamban arról elmélkedtem, hogy mire fel ez a nagy magabiztosságom? Avagy egyáltalán, mi fontos nekem a könyvekből?

A véletlen elém sodorta Kimura Rei Pillangó a szélben és Oláh Gábor Kötéltánc című könyvét, illetve a német fordításai (aktuálisan: Walser és Lenz) alapján kíváncsi lettem Bor Ambrusra: Morion – ez a hármas szolgált vizsgálódásaim boncteteméül.

Királynő az Égből és a Kőkorszakból

Nagyon uralkodóházi hónap ez a július, és én is különböző úrnőkbe futottam bele, de ezúttal a férfiakon keresztül vezetett az út a nőkig. Haha, rejtélyes vagyok. Az e havi bejegyzésnek a lényege azonban hochmolyságom bizonyítása: ahelyett hogy nyári külföldi túrát tennék, vagy egyáltalán legalább egy koncertre eltolnám magam, inkább a könyveket választom, szinte végtelen sorban.

Abban az élethelyzetben vagyok, hogy a külföldi utazás nem logikus: nem lenne egyszerű a családot felpakolni és kiutaztatni egy idegen és drágább városba, miközben a gyerekeket nem igazából érdekli a városnézés, sőt életkorukból kifolyólag erre lényegében képtelenek, s az a szülő, aki mégis bevállalja ezt, nyíltan emberkínzónak nevezhető. Menni kell vízpartra, hadd legyenek gyerekek, és vinni kell jó pár könyvet.
A virtuális túra Barcelonába vezetett, mert négy Gaudí-könyvet bújtam, és lehetne ez a bejegyzés egy minimalistán megúszott képhalmozás, de inkább könyvtörténetivé kerekítem.

Novellistának lenni nem éppen hálás feladat. Mert a novella kispróza. És akkor folytatódik: kis író, kis élmény, kis jelentőség...
Vagy ami még ennél is rosszabb, az olvasó sokkal, de sokkal nagyobb elvárásokat támaszt a novellával szemben, mint egy regény esetében. Mert regényeket természetszerűleg olvasunk, és max nem jön be, max vacak. De egy novellánál a jó is kevés, a novellának ütnie kell, ott csak a jelentős számít. Az egész világirodalomban számon tartunk vagy tíz novellát – szemben a végtelen számú regénnyel. A többi szürke zónás, felejtős.
Én se vagyok különb. Novellát akkor olvasok, ha nagyon adódik. Regényeket tervezek olvasni, de novelláskötetet elvétve: annak mindig különös oka van.
Június novellás hónapnak jött ki: a maga okaival együtt.
Kezdődött Kende Sándor novelláival: már a fülszöveg is az író (értsd: regényíró) melléktermékeiként aposztrofálja őket.
Aztán kezdő írók novellagyűjteménye jött. És végül, ellenpéldaként, királyvízként, miheztartás végett Salinger.

Nagyon németesre sikeredett ez a hónap!
Kezdtem Martin Walser A hattyús ház című regényével, és befejeztem Siegfried Lenz A példaképével.

Martin Walser sajnos nem menő. Kicsit sem.
Én a Szökőkutat olvastam tőle elsőként, ami elképesztő, igazán kiemelkedő könyv, és ezért nem értettem, hogy is nem borul le mindenki kérdés nélkül a nagysága előtt. Most már legalább tudom, hogy miért. A hattyús ház főszereplője igazi antihős. Regényt írni eleve magányos emberekről kell (A példakép három főszereplője magányos). Maximum közben szabad társra rálelni. Vagy ha van egy társ, akkor legalább gyermektelen legyen, vagy egyéb módon hátrányos helyzetű. Ehhez képest Gottlieb Zürn négygyerekes (lányos!) családapa, kissé bizonytalan vállalkozóként él, de már elég hosszú ideje ahhoz, hogy ne tűnjön mégsem gyökeresen bizonytalannak az egzisztenciája, és még a felesége is szereti. Oké, ő sem regénybe való szerelemmel: nyugodt, békés, de konfliktusoktól azért nem mentes, ámde végső soron biztonságot adó asszonyi szerelemmel.
Tényleg: kit érdekelne ez?
Engem. És engem nagyon.

Azért valljuk be, nincs kellemesebb, mint a tengerparton olvasni.
Persze, tudom, ez a mondat így is tökéletesen hangzana: nincs kellemesebb, mint a tengerparton.
Sőt az olvasás csak degradálja az élményt: süt a nap, a szél belelapoz a könyvbe, homok mindenütt, zsivaj és izzadtság. Nem is olyan jó olvasni a tengerparton. He-he.
Mindenesetre nyaraláskor olyan könyvek kerülnek a kezembe, amik egyébként nem. Két évvel ezelőtt Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa című olvasónaplóját lapozgattam a görög csoda kellős közepén. Isteni volt. Egy napló mindenféle könyvekről, lényegében semmi összefüggés, így aztán teljesen kockázatmentesen lehet beleolvasgatni, félretenni, felkapni újra.
Két éve hevert a polcomon befejezetlenül, és most késztetést éreztem rá, hogy ha minden oldalát nem is tekintem olvasottnak, de lezárjam ezt az ügyet.
Mire is emlékeztem ennyi idő után: az olvasott könyvekre még csak-csak, de hogy melyikről mit írt... Ellenben türkizkéken világított át minden emléken Hornby személye: hogy a sógora, a haverok, a meccsek, az autizmus – vagyis a szociális háló, amin ugrál, tehát az élete, az megmaradt. Meg a világlátása.
Már a zenéken keresztül is elmondott egy csomó mindent arról, hogy ő miképpen él, hogyan hallgat zenét. Szerintem az talán jobban is sikerült ennél, talán jobban átgondolt volt. Végül is zenét szisztematikusabban hallgatunk, mint ahogyan olvasunk. Meg több zene ér minket, mint olvasmányélmény: milyen lenne, ha pl. valami romantikus ponyvát olvasnának fel a szupermarketben az aktuálisan divatos sramlirádió slágerei helyett.
Tehát az élményem hamisítatlan Hornby-élmény volt.
Ezért döbbentem rá, hogy basszus, ilyennek kell lennie egy olvasónaplónak!
És ezért kezdtem bele ebbe az egészbe.
Teljesen biztos vagyok benne, egy csomóan próbálkoztunk az olvasónapló műfajával. És mi sikeredett belőle?
Napló biztosan nem. Az olvasmányok regisztrációja inkább. Datálás, tétova tartalmi zanza, egy kis élménymag...
Hornby viszont leírja, hogy utazott, ettől kapta, azzal ezt beszélte, és közben még meccsen is volt: és milyen jó arc ez a Nick, nem? Laza, nem tekinti magát komoly szépirodalmárnak, hanem csak egy szerencsés pasinak, aki jól és igényesen tud közérthetően szólni, de tényleg semmi szédítő magasság, sem rémisztő mélység (milyen jó, hogy ez a 30Y-sor panellé vált).
Én biztosan zavarosabb leszek nála, de bízom benne, hogy kitartónak bizonyulok, és még emléknek is jó lesz az egész. Hallod, blog.hu? Évtizedekig vagy köteles tárolni a tartalmaimat!!! Különben mi lesz a később jövő nemzedékekkel, nem is beszélve az öregedő blogolók nosztalgiahullámairól.
Amúgy véletlen aktualitást adott a dolognak, hogy Hornby folytatta ezt a rovatát, vagyis a szerkesztőkkel folytatott sok-sok évődés ellenére a kapcsolat tartósnak bizonyult, és éppen 10. szülinapját ünnepli.

Amikor a hat kiadó műveinek listáját böngésztem és aztán olvastam a könyveket, folyamatosan az járt a fejemben, hogy európai regényeket olvasok – bármit is jelentsen ez.
Az irodalmat két keretrendszerben iktatjuk a fejünkben: nemzeti irodalom és világirodalom. Utóbbihoz a nemzetközi klasszisok tartoznak, a legnagyobb nevek, fesztiválok díszvendégei, vonatkoztatási pontok. A nemzeti meg a saját mozgásterünk, ahol otthon vagyunk, amelyen szinte végtelen számú író mozog, köztük saját klasszisaink, akikről a világ tudomást sem vesz, oly méltatlanul! No meg akár olyanok is, akikről meg nehezen tudjuk felfogni, mit is eszik annyira rajtuk a világ…
A kettő között meg semmi. Vagy kis hazánk, vagy a mindenség…
Pedig van ez az Európa alakú alakuló valami. Ami persze 50, de leginkább 100 éve még talán a világot jelentette. Ma már aligha.

Mivel többen kérdeztek Erdő Péter esélyeiről, illetve Ferenc pápa megválasztásáról, úgy gondoltam, bot csinálta szakértőként inkább összefoglalom a gondolataimat.

Volt-e esélye Erdő Péternek?

Volt.
Ugyanakkor az elemzők - nagyon helyesen - őt a legjobb B (esetleg C) megoldásként említették. Vagyis arra lehetett számítani, hogy amennyiben az igazán esélyesek nem kapják meg a 2/3-os többséget, márpedig ez volt talán a legkönnyebben elképzelhető forgatókönyv, egy kompromisszumos megoldás keresése közben nagy valószínűséggel Erdő Péter megválasztása reális esélyként kerülhet majd szóba. Elnézve az esélyesként felsorakoztatott bíborosokat, mindenki egyetértett abban, nincs egyértelmű pápajelölt, ezért elhúzódó konklávéra számíthattunk, melynek folyamán Erdő Péter esélyei fokozatosan nőhettek volna.
Csak éppen mindenki megfeledkezett Jorge Mario Bergoglióról.

Mindig is érdekelt a tudomány impotenciája. Szebben kifejezve: a határai. Hogy mit lehet vele elmondani, s még inkább: mit nem.
A tudományos megnyilvánulás erőteljesen önkorlátozó. Két alapszabálya van:
1. Ami a másé, azt pontos hivatkozással ellátni.
2. Ami saját, azt megfelelő eredményekkel alátámasztani.
Ez a kemény hivatkozási keret lemetsz mindent, ami kicsit is bizonytalan, ami kicsit is billegős.
Elsősorban a kóklerek ellen találták ki, ám ők így is megoldják a feladatot a saját érdekeik szerint, végeredményben tehát inkább csak a nagy szellemeket korlátozza.
Einsteint citálom ide, mint a tudományosság emblémáját: a Nobellel a tarsolyában is meg-megmosolyogták, mikor élete utolsó, nagyobb szakaszában volt mersze újra és újra előállni félkész és bizonytalan teóriáival, hogy aztán kettőt visszalépve rövidesen egy másik, de hasonlóan sérülékeny valamit terjesszen elő. Valamirevaló tudós inkább csöndben firkálgatott volna, de ő volt olyan merész, bátor vagy naiv, hogy higgyen az ötletben - vagyis nem csak a megoldásban! Hitt abban, hogy így vagy úgy spannol másokat az ötlet, irányt mutat nekik. Persze, ő megtehette, hisz egy kisebb rangú tudós hamar rangjavesztetté válna ilyen próbálkozássorozat után, s nem csak hogy nem inspirálna, hanem még kifejezetten el is ijesztené az ekként próbálkozókat.

Roberto Benigni, John Lurie, Tom Waits – külön-külön is sokak rajonganak értük, de azt kevesebben tudják, hogy együtt szerepeltek egy 1986-os filmben, amit az azóta kultrendezőként emlegetett Jim Jarmuschnak köszönhetünk. Nekem személyes kedvencem a Törvénytől sújtva (Down by Law), így igazi borzongás járt át, amikor a hétvégi olvasmányomban egyszercsak felbukkantak: a kis olasz, a tagbaszakadt meg a magas.
Ez a jelenet tényleg jól sikerült, úgyhogy következzen egy részlet Baksa-Soós Attila művéből:

Orosz Istvánról írok egyfolytában, és ki más illene jobban a sorba, mint Berény Róbert, aki egy plakátjával szintén a magyar történelem elemi részévé vált. Fegyverbe! Fegyverbe! – harsogja furcsa szögbe szétfeszülő ajkaival a proletár. A Tanácsköztársaság bukása után azonnal el is kellett hagynia az országot, és Németországban töltött majdnem két évtizedet.
Festői hírneve azonban inkább a Párizsban eltöltött ifjúságának, illetve a Nyolcak avantgárd festő-, vagy inkább művészeti csoportnak köszönhető. Aztán 48-tól végre a Képzőn taníthatott, és talán még az is szerencse, hogy 53-ban meghalt, s nem élte meg az 56-hoz kapcsolódó eseményeket. Közben pedig nem mellesleg megfestette Bartókot, Weiner Leót, Pór Bertalant, Ignotust.
Szóval tévedés ne essék: egy ő a legnagyobbak közül.

A másik család

Orosz István könyvének súlypontjában inkább A követek található, míg a fáraós kép szerepe ugyan fontos, de azért alapvetően inkább kiegészítő. A szerző leginkább a Dinteville családot ábrázoló résszel foglalkozik, illetve a kép esetleges céljával, funkciójával – ám a fáraós kép uralkodói oldaláról viszonylag kevés szó esik, hiszen „A képen ábrázolt tíz férfi közül csak három olyan van, akiről semmit nem tudunk” – írja –, és ezek éppen a fáraó mögött állnak.
Én viszont tudom, ki ez a három fickó.
De hát kik is lehetnének ők mások, mint a másik család?
Ilyen egyszerű ez.

Tarkótól tarkóig

A címlapon — olvasás közben ez nyilvánvalóvá válik — Orosz István ül háttal nekünk. A tarkóját látjuk, mert teljes figyelmével Holbein A követek című képét nézi. Elmélyül benne. Minthogy az anamorfózisok jelentik szakterületét, logikusan jutott el ehhez a képhez, amelynek előterében igencsak torzítva egy hatalmas koponya látható.
A követek mégsem emiatt ismert annyira. (Mint kiderül, valószínűleg eleve későbbi ráfestésről van szó.) Általában a műveltségeszmény kapcsán szokták unos-untalan illusztrációképpen használni: hiszen a két úr közötti polcon megtalálható a klasszikus műveltség minden kelléke a lanttól kezdve egészen az éggömbig. Számomra inkább kicsit unos is már a látványa, ezért aztán sokáig gyűjtöm az erőt, mire nekikezdek az olvasásnak. De végül megannyi kellemes csalódás ér! Minden oldal, minden sor rajongóvá tesz. No, nem A követek rajongója leszek, hanem Orosz Istváné.

Orosz István zseni.
Mindenképpen szerettem volna ezt a legelején kijelenteni. És nem csupán volt egy zseniális ötlete, amire többé-kevésbé fel tudta építeni az életét, hanem ténylegesen, ízig-vérig zseni. Ahogy a klasszikus polihisztorok. Akiknek ugyan van egy működési területük (jelen esetben a grafikusi foglalkozás), ám az alkotás nem csupán szakmai termék, hanem a kultúra egészének csiszolt gyémántja. Sőt! Ha már csiszolás: lencse, mely a kultúra szórt fényét összegyűjtve valami új lángot lobbant.

Egy moly életének díszletei között

Időnként olvasás közben elfog a szégyenérzet. No nem azért, mert csak úgy sorjázik a műveltséganyag, én meg nem győzöm a fejem kapkodni, s néha azt sem érzem, eltaláltak - hát legyen, azért a másik az író, s nem én, mert ő a műveltebb. Nem dolgom nekem mindent felismerni, s pláne nem ilyen idézetgazdagnak lenni. A szégyen akkor fog el, ha nem igazán találom a fonalat. Ha beleszédülök az oldalak egymásutánjába, s nem sejtem, mivégre ez az egész. Sőt a szédülettől már a sorok is értelmüket veszítik. Ezután már csak egy fokozat van: s a Loana királynő esetében eljutottam idáig.

Jean-Baptiste Greuze bemutatása

Conan Doyle-nak A félelem völgye című elbeszélésében hangzik el, hogy Moriarty professzor egy rendkívül drága Greuze-festmény birtokosa. Most, hogy a kép utáni nyomozásom eredményét leírtam, méltánytalannak érzem, hogy szegény Jean-Baptiste Greuze-ről lényegében nem is szóltam. Pedig alkotói szempontból is nagyon tanulságos az élete, hiszen ahogy a műben is szerepel: „1750 és 1800 között működött”, azaz a klasszicizmus korában élt - és alkotott volna ennek szellemében bőszen, ha a klasszicizmust az ő számára találták volna ki.

(A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő Greuze-festmény Zichy Jenő hagyatékából származik)

„1865-ben egy Greuze-festmény, a La jeune fille a l'agneau egymillió-kétszázezer frankért, azaz több mint negyvenezer fontért kelt el a Portalis-árverésen.”
(A félelem völgye)

Sherlock Holmes idézi ezt az árverési adatot, hogy rávilágítson MacDonald felügyelőnek arra az egyszerű tényre: egy tiszteletre méltó professzor nem engedhet meg magának hasonló luxust, vagyis Moriarty nem becsületes ember.
Úgy gondoltam, egy ilyen híres festményt igazán könnyű lesz fellelni az interneten - ám csalódnom kellett.

Ez a bejegyzés a Sherlock Holmes-történetekben megemlített időpontok közül a július–december közé esőket tartalmazza.
(Íme, az 1. rész: január–június)