Királynő az Égből és a Kőkorszakból

Nagyon uralkodóházi hónap ez a július, és én is különböző úrnőkbe futottam bele, de ezúttal a férfiakon keresztül vezetett az út a nőkig. Haha, rejtélyes vagyok. Az e havi bejegyzésnek a lényege azonban hochmolyságom bizonyítása: ahelyett hogy nyári külföldi túrát tennék, vagy egyáltalán legalább egy koncertre eltolnám magam, inkább a könyveket választom, szinte végtelen sorban.

Abban az élethelyzetben vagyok, hogy a külföldi utazás nem logikus: nem lenne egyszerű a családot felpakolni és kiutaztatni egy idegen és drágább városba, miközben a gyerekeket nem igazából érdekli a városnézés, sőt életkorukból kifolyólag erre lényegében képtelenek, s az a szülő, aki mégis bevállalja ezt, nyíltan emberkínzónak nevezhető. Menni kell vízpartra, hadd legyenek gyerekek, és vinni kell jó pár könyvet.
A virtuális túra Barcelonába vezetett, mert négy Gaudí-könyvet bújtam, és lehetne ez a bejegyzés egy minimalistán megúszott képhalmozás, de inkább könyvtörténetivé kerekítem.

Novellistának lenni nem éppen hálás feladat. Mert a novella kispróza. És akkor folytatódik: kis író, kis élmény, kis jelentőség...
Vagy ami még ennél is rosszabb, az olvasó sokkal, de sokkal nagyobb elvárásokat támaszt a novellával szemben, mint egy regény esetében. Mert regényeket természetszerűleg olvasunk, és max nem jön be, max vacak. De egy novellánál a jó is kevés, a novellának ütnie kell, ott csak a jelentős számít. Az egész világirodalomban számon tartunk vagy tíz novellát – szemben a végtelen számú regénnyel. A többi szürke zónás, felejtős.
Én se vagyok különb. Novellát akkor olvasok, ha nagyon adódik. Regényeket tervezek olvasni, de novelláskötetet elvétve: annak mindig különös oka van.
Június novellás hónapnak jött ki: a maga okaival együtt.
Kezdődött Kende Sándor novelláival: már a fülszöveg is az író (értsd: regényíró) melléktermékeiként aposztrofálja őket.
Aztán kezdő írók novellagyűjteménye jött. És végül, ellenpéldaként, királyvízként, miheztartás végett Salinger.

Nagyon németesre sikeredett ez a hónap!
Kezdtem Martin Walser A hattyús ház című regényével, és befejeztem Siegfried Lenz A példaképével.

Martin Walser sajnos nem menő. Kicsit sem.
Én a Szökőkutat olvastam tőle elsőként, ami elképesztő, igazán kiemelkedő könyv, és ezért nem értettem, hogy is nem borul le mindenki kérdés nélkül a nagysága előtt. Most már legalább tudom, hogy miért. A hattyús ház főszereplője igazi antihős. Regényt írni eleve magányos emberekről kell (A példakép három főszereplője magányos). Maximum közben szabad társra rálelni. Vagy ha van egy társ, akkor legalább gyermektelen legyen, vagy egyéb módon hátrányos helyzetű. Ehhez képest Gottlieb Zürn négygyerekes (lányos!) családapa, kissé bizonytalan vállalkozóként él, de már elég hosszú ideje ahhoz, hogy ne tűnjön mégsem gyökeresen bizonytalannak az egzisztenciája, és még a felesége is szereti. Oké, ő sem regénybe való szerelemmel: nyugodt, békés, de konfliktusoktól azért nem mentes, ámde végső soron biztonságot adó asszonyi szerelemmel.
Tényleg: kit érdekelne ez?
Engem. És engem nagyon.

Azért valljuk be, nincs kellemesebb, mint a tengerparton olvasni.
Persze, tudom, ez a mondat így is tökéletesen hangzana: nincs kellemesebb, mint a tengerparton.
Sőt az olvasás csak degradálja az élményt: süt a nap, a szél belelapoz a könyvbe, homok mindenütt, zsivaj és izzadtság. Nem is olyan jó olvasni a tengerparton. He-he.
Mindenesetre nyaraláskor olyan könyvek kerülnek a kezembe, amik egyébként nem. Két évvel ezelőtt Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa című olvasónaplóját lapozgattam a görög csoda kellős közepén. Isteni volt. Egy napló mindenféle könyvekről, lényegében semmi összefüggés, így aztán teljesen kockázatmentesen lehet beleolvasgatni, félretenni, felkapni újra.
Két éve hevert a polcomon befejezetlenül, és most késztetést éreztem rá, hogy ha minden oldalát nem is tekintem olvasottnak, de lezárjam ezt az ügyet.
Mire is emlékeztem ennyi idő után: az olvasott könyvekre még csak-csak, de hogy melyikről mit írt... Ellenben türkizkéken világított át minden emléken Hornby személye: hogy a sógora, a haverok, a meccsek, az autizmus – vagyis a szociális háló, amin ugrál, tehát az élete, az megmaradt. Meg a világlátása.
Már a zenéken keresztül is elmondott egy csomó mindent arról, hogy ő miképpen él, hogyan hallgat zenét. Szerintem az talán jobban is sikerült ennél, talán jobban átgondolt volt. Végül is zenét szisztematikusabban hallgatunk, mint ahogyan olvasunk. Meg több zene ér minket, mint olvasmányélmény: milyen lenne, ha pl. valami romantikus ponyvát olvasnának fel a szupermarketben az aktuálisan divatos sramlirádió slágerei helyett.
Tehát az élményem hamisítatlan Hornby-élmény volt.
Ezért döbbentem rá, hogy basszus, ilyennek kell lennie egy olvasónaplónak!
És ezért kezdtem bele ebbe az egészbe.
Teljesen biztos vagyok benne, egy csomóan próbálkoztunk az olvasónapló műfajával. És mi sikeredett belőle?
Napló biztosan nem. Az olvasmányok regisztrációja inkább. Datálás, tétova tartalmi zanza, egy kis élménymag...
Hornby viszont leírja, hogy utazott, ettől kapta, azzal ezt beszélte, és közben még meccsen is volt: és milyen jó arc ez a Nick, nem? Laza, nem tekinti magát komoly szépirodalmárnak, hanem csak egy szerencsés pasinak, aki jól és igényesen tud közérthetően szólni, de tényleg semmi szédítő magasság, sem rémisztő mélység (milyen jó, hogy ez a 30Y-sor panellé vált).
Én biztosan zavarosabb leszek nála, de bízom benne, hogy kitartónak bizonyulok, és még emléknek is jó lesz az egész. Hallod, blog.hu? Évtizedekig vagy köteles tárolni a tartalmaimat!!! Különben mi lesz a később jövő nemzedékekkel, nem is beszélve az öregedő blogolók nosztalgiahullámairól.
Amúgy véletlen aktualitást adott a dolognak, hogy Hornby folytatta ezt a rovatát, vagyis a szerkesztőkkel folytatott sok-sok évődés ellenére a kapcsolat tartósnak bizonyult, és éppen 10. szülinapját ünnepli.

Amikor a hat kiadó műveinek listáját böngésztem és aztán olvastam a könyveket, folyamatosan az járt a fejemben, hogy európai regényeket olvasok – bármit is jelentsen ez.
Az irodalmat két keretrendszerben iktatjuk a fejünkben: nemzeti irodalom és világirodalom. Utóbbihoz a nemzetközi klasszisok tartoznak, a legnagyobb nevek, fesztiválok díszvendégei, vonatkoztatási pontok. A nemzeti meg a saját mozgásterünk, ahol otthon vagyunk, amelyen szinte végtelen számú író mozog, köztük saját klasszisaink, akikről a világ tudomást sem vesz, oly méltatlanul! No meg akár olyanok is, akikről meg nehezen tudjuk felfogni, mit is eszik annyira rajtuk a világ…
A kettő között meg semmi. Vagy kis hazánk, vagy a mindenség…
Pedig van ez az Európa alakú alakuló valami. Ami persze 50, de leginkább 100 éve még talán a világot jelentette. Ma már aligha.

Mivel többen kérdeztek Erdő Péter esélyeiről, illetve Ferenc pápa megválasztásáról, úgy gondoltam, bot csinálta szakértőként inkább összefoglalom a gondolataimat.

Volt-e esélye Erdő Péternek?

Volt.
Ugyanakkor az elemzők - nagyon helyesen - őt a legjobb B (esetleg C) megoldásként említették. Vagyis arra lehetett számítani, hogy amennyiben az igazán esélyesek nem kapják meg a 2/3-os többséget, márpedig ez volt talán a legkönnyebben elképzelhető forgatókönyv, egy kompromisszumos megoldás keresése közben nagy valószínűséggel Erdő Péter megválasztása reális esélyként kerülhet majd szóba. Elnézve az esélyesként felsorakoztatott bíborosokat, mindenki egyetértett abban, nincs egyértelmű pápajelölt, ezért elhúzódó konklávéra számíthattunk, melynek folyamán Erdő Péter esélyei fokozatosan nőhettek volna.
Csak éppen mindenki megfeledkezett Jorge Mario Bergoglióról.

Mindig is érdekelt a tudomány impotenciája. Szebben kifejezve: a határai. Hogy mit lehet vele elmondani, s még inkább: mit nem.
A tudományos megnyilvánulás erőteljesen önkorlátozó. Két alapszabálya van:
1. Ami a másé, azt pontos hivatkozással ellátni.
2. Ami saját, azt megfelelő eredményekkel alátámasztani.
Ez a kemény hivatkozási keret lemetsz mindent, ami kicsit is bizonytalan, ami kicsit is billegős.
Elsősorban a kóklerek ellen találták ki, ám ők így is megoldják a feladatot a saját érdekeik szerint, végeredményben tehát inkább csak a nagy szellemeket korlátozza.
Einsteint citálom ide, mint a tudományosság emblémáját: a Nobellel a tarsolyában is meg-megmosolyogták, mikor élete utolsó, nagyobb szakaszában volt mersze újra és újra előállni félkész és bizonytalan teóriáival, hogy aztán kettőt visszalépve rövidesen egy másik, de hasonlóan sérülékeny valamit terjesszen elő. Valamirevaló tudós inkább csöndben firkálgatott volna, de ő volt olyan merész, bátor vagy naiv, hogy higgyen az ötletben - vagyis nem csak a megoldásban! Hitt abban, hogy így vagy úgy spannol másokat az ötlet, irányt mutat nekik. Persze, ő megtehette, hisz egy kisebb rangú tudós hamar rangjavesztetté válna ilyen próbálkozássorozat után, s nem csak hogy nem inspirálna, hanem még kifejezetten el is ijesztené az ekként próbálkozókat.

Roberto Benigni, John Lurie, Tom Waits – külön-külön is sokak rajonganak értük, de azt kevesebben tudják, hogy együtt szerepeltek egy 1986-os filmben, amit az azóta kultrendezőként emlegetett Jim Jarmuschnak köszönhetünk. Nekem személyes kedvencem a Törvénytől sújtva (Down by Law), így igazi borzongás járt át, amikor a hétvégi olvasmányomban egyszercsak felbukkantak: a kis olasz, a tagbaszakadt meg a magas.
Ez a jelenet tényleg jól sikerült, úgyhogy következzen egy részlet Baksa-Soós Attila művéből:

Orosz Istvánról írok egyfolytában, és ki más illene jobban a sorba, mint Berény Róbert, aki egy plakátjával szintén a magyar történelem elemi részévé vált. Fegyverbe! Fegyverbe! – harsogja furcsa szögbe szétfeszülő ajkaival a proletár. A Tanácsköztársaság bukása után azonnal el is kellett hagynia az országot, és Németországban töltött majdnem két évtizedet.
Festői hírneve azonban inkább a Párizsban eltöltött ifjúságának, illetve a Nyolcak avantgárd festő-, vagy inkább művészeti csoportnak köszönhető. Aztán 48-tól végre a Képzőn taníthatott, és talán még az is szerencse, hogy 53-ban meghalt, s nem élte meg az 56-hoz kapcsolódó eseményeket. Közben pedig nem mellesleg megfestette Bartókot, Weiner Leót, Pór Bertalant, Ignotust.
Szóval tévedés ne essék: egy ő a legnagyobbak közül.

A másik család

Orosz István könyvének súlypontjában inkább A követek található, míg a fáraós kép szerepe ugyan fontos, de azért alapvetően inkább kiegészítő. A szerző leginkább a Dinteville családot ábrázoló résszel foglalkozik, illetve a kép esetleges céljával, funkciójával – ám a fáraós kép uralkodói oldaláról viszonylag kevés szó esik, hiszen „A képen ábrázolt tíz férfi közül csak három olyan van, akiről semmit nem tudunk” – írja –, és ezek éppen a fáraó mögött állnak.
Én viszont tudom, ki ez a három fickó.
De hát kik is lehetnének ők mások, mint a másik család?
Ilyen egyszerű ez.

Tarkótól tarkóig

A címlapon — olvasás közben ez nyilvánvalóvá válik — Orosz István ül háttal nekünk. A tarkóját látjuk, mert teljes figyelmével Holbein A követek című képét nézi. Elmélyül benne. Minthogy az anamorfózisok jelentik szakterületét, logikusan jutott el ehhez a képhez, amelynek előterében igencsak torzítva egy hatalmas koponya látható.
A követek mégsem emiatt ismert annyira. (Mint kiderül, valószínűleg eleve későbbi ráfestésről van szó.) Általában a műveltségeszmény kapcsán szokták unos-untalan illusztrációképpen használni: hiszen a két úr közötti polcon megtalálható a klasszikus műveltség minden kelléke a lanttól kezdve egészen az éggömbig. Számomra inkább kicsit unos is már a látványa, ezért aztán sokáig gyűjtöm az erőt, mire nekikezdek az olvasásnak. De végül megannyi kellemes csalódás ér! Minden oldal, minden sor rajongóvá tesz. No, nem A követek rajongója leszek, hanem Orosz Istváné.

Orosz István zseni.
Mindenképpen szerettem volna ezt a legelején kijelenteni. És nem csupán volt egy zseniális ötlete, amire többé-kevésbé fel tudta építeni az életét, hanem ténylegesen, ízig-vérig zseni. Ahogy a klasszikus polihisztorok. Akiknek ugyan van egy működési területük (jelen esetben a grafikusi foglalkozás), ám az alkotás nem csupán szakmai termék, hanem a kultúra egészének csiszolt gyémántja. Sőt! Ha már csiszolás: lencse, mely a kultúra szórt fényét összegyűjtve valami új lángot lobbant.

Egy moly életének díszletei között

Időnként olvasás közben elfog a szégyenérzet. No nem azért, mert csak úgy sorjázik a műveltséganyag, én meg nem győzöm a fejem kapkodni, s néha azt sem érzem, eltaláltak - hát legyen, azért a másik az író, s nem én, mert ő a műveltebb. Nem dolgom nekem mindent felismerni, s pláne nem ilyen idézetgazdagnak lenni. A szégyen akkor fog el, ha nem igazán találom a fonalat. Ha beleszédülök az oldalak egymásutánjába, s nem sejtem, mivégre ez az egész. Sőt a szédülettől már a sorok is értelmüket veszítik. Ezután már csak egy fokozat van: s a Loana királynő esetében eljutottam idáig.

Jean-Baptiste Greuze bemutatása

Conan Doyle-nak A félelem völgye című elbeszélésében hangzik el, hogy Moriarty professzor egy rendkívül drága Greuze-festmény birtokosa. Most, hogy a kép utáni nyomozásom eredményét leírtam, méltánytalannak érzem, hogy szegény Jean-Baptiste Greuze-ről lényegében nem is szóltam. Pedig alkotói szempontból is nagyon tanulságos az élete, hiszen ahogy a műben is szerepel: „1750 és 1800 között működött”, azaz a klasszicizmus korában élt - és alkotott volna ennek szellemében bőszen, ha a klasszicizmust az ő számára találták volna ki.

(A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő Greuze-festmény Zichy Jenő hagyatékából származik)

„1865-ben egy Greuze-festmény, a La jeune fille a l'agneau egymillió-kétszázezer frankért, azaz több mint negyvenezer fontért kelt el a Portalis-árverésen.”
(A félelem völgye)

Sherlock Holmes idézi ezt az árverési adatot, hogy rávilágítson MacDonald felügyelőnek arra az egyszerű tényre: egy tiszteletre méltó professzor nem engedhet meg magának hasonló luxust, vagyis Moriarty nem becsületes ember.
Úgy gondoltam, egy ilyen híres festményt igazán könnyű lesz fellelni az interneten - ám csalódnom kellett.

Ez a bejegyzés a Sherlock Holmes-történetekben megemlített időpontok közül a július–december közé esőket tartalmazza.
(Íme, az 1. rész: január–június)

Ez a bejegyzés a moly.hu közösségnek köszönhető. Egy kihíváson vettem részt, melyen újraolvastam a sok Sherlock Holmes-történetet. Mivel már sokadszorra tettem, az érdekességet azzal növeltem, hogy kiirkáltam a szövegben megemlített dátumokat (hónap- és/vagy napmegjelölés).
Mivel sok történetben véleményes az időpontok datálása, felhasználtam egy nagyon átgondolt rajongói lap következtetéseit is. Ezeket a dátumkiegészítéseket zárójelbe tettem.

Posztmodern történetírás

Ma már az irodalommal kapcsolatban elvárható, hogy a mű főszereplőjét a mindenkori olvasó ne azonosítsa a szerzővel - még akkor sem, ha éppen E/1-es elbeszélőről van szó. Ugyanakkor a történetírás továbbra is a maximális objektivitás elvárásának bilincsében raboskodik. Ezt jól szemlélteti a közelmúltban megjelent Burzum című, egyértelműen posztmodern történetírói munkának tekinthető könyv nehézkes percepciója. Pedig...

Mivel már fiatalon rám is jellemző volt a sommás és többnyire negatív véleménynyilvánítás, könnyedén megfigyeltem, csupán az életkor alapján válik el a destruktív, extrovertált elutasítás a befelé forduló, ám nem kevésbé mindenre kiterjedő morgástól. Előbbi a (manapság akár a húszas évek végéig is elnyúló) tinédzserkor önmagának helyet csináló attitűdje, utóbbi pedig az élettapasztalatnak álcázott öregkori kiszorulás, eltávolodás következménye. A hazátlan embert író Vonnegut értelemszerűen e második kategóriába tartozik. Legalábbis a megélt 80 év alapján. Szóval tömény morgás a könyv. Mégis...

Rippl-Rónai egy alkotása szombaton mindössze 110 ezer forintért kelt el a vaterán!
Mélységesen felháborító.
Miközben éppen arról írtam, hogy procosságból akár milliós költések is elképzelhetők, szembesültem a valósággal. Persze, ez nem a világ, csak a vatera. A szerencsés vásárló (vilmopa) minden bizonnyal továbbértékesítő.

A vatera ha nem is 100 ft-os bolt, azért főleg az 50 ezer alatti értékesítés terepe. Persze az efölötti vásárlásokat eleve nehezebb észrevenni, hiszen abban a régióban csak 1-1 licit érkezik, vagy egy gyors, fix áras értékesítés történik, úgyhogy inkább csak a kikiáltási árak között lehet barangolni.
Nos, megnéztem: 2 milkás az abszolút csúcs.
Hogy mi ilyen ménkű drága? Nem magyar festő, az biztos...

Perlrott Csaba izgalmas festő. Képein a 20. század első évtizedeinek modernista jellegzetességein túl El Greco hatása a legfontosabb. El Grecónak köszönhetően festményei dinamikusak, mozgalmasak. Még egy kőfal is vibrál, szinte él - nem beszélve a természetről. Még a leginkább kubista (jellegű) művén is legalább a struktúrába csempész be egy kígyóvonalat. A végeredmény tehát mindig valami lelkesítő, buzdító. El sem tudom képzelni, hogy ülve nézzek egy Perlrott-képet. Ugrálni kell előtte, s föl-alá járkálni...