Holdkóros létállapot

Az internet előtti korszakban az ember gyereke viszonylag nehezen jutott a maga összeesküvéselmélet-adagjához, ezért kötelezően építette be Nemere István Titkok könyvét, aztán a Tények és talányokat tinikönyvtárába. Akkor ezek az ügyek gyermeki szememnek egyáltalán nem tűntek őrültségnek. Sőt! Olyan valós problémának látszott minden érintett kérdéskör... Olyasminek, ami egy normál felnőttet éppenséggel érintene, ami teljesen egyenrangú az SZKP főtitkárok temetésével vagy éppen az űrhajózási és fegyverkezési kérdésekkel, csak éppen a vasfüggönyön innen eleve nem divat semmire rákérdezni, nem divat kétes helyzetekbe belefolyni, hiszen készen kapott válaszok között élünk. Nálunk nincs se piramis, se jeti, se ufóészlelés. De mégis élt a hit, hogy a nagyvilág nem csak nyugaton rejteget jócskán titkokat, hanem nálunk is, csak éppen a nyugatiaknak adatott meg, hogy bátran és békében vizsgálgathatják, vakargathatják a felszínt, és fedezhetnek fel szabályos mintázatokat a végeredményképpen előállt foltokban.

Bármilyen furcsa, az irodalmi ízlésünkre is rányomta ez a helyzet a bélyegét. Nálunk még mindig a (negatív) utópia a non plus ultra. A primitívebb Orwell vagy a rejtelmesebb Kafka kell nekünk. Mindenesetre valami egyértelmű modell. Pontosítok: ami egyértelműen modell. A valóság allegorikus megjelenítése. Ami nem állítja magáról, hogy ez a valóság, hanem csak annyit, ilyen a valóság. És lehetőleg nagyon pontosan körvonalazza ezt az ilyenséget: a megfeleltetések egyértelműek, a párhuzamosok az elme végtelenjében könnyedén találkoznak.

Csak egy diktatúrán kívüli szellem a maga nyugodt töprengésében juthat el arra a következtetésre, hogy a (diktatúrából nézve vágyottan elérhetetlen) nyugodt töprengés nem lehet a világ természetes állapota. Ráadásul a valóság megismerhetősége merőben korlátozott. A diktatúra ugyanakkor egyértelmű mindenki, nem csak az elnyomottak számára. Tapasztalati tény. Így ehhez a tapasztalathoz (vagy tapasztalatnak vett elképzeléshez) képest minden, ami nem diktatúra, az nem húsba vágó, nem térdre kényszerítő, nyíltan egyáltalán meg nem mutatkozó erő. Vagyis csakis a nem diktatúrában élő, szabad ember töprenghet el ezen a meg nem mutatkozón. Hogy ha a világban béke van (márpedig a kis medencénkben még langyos a víz, akárhogy is állnak a pártmutatók, de állnak), tehát ha éppen béke van, és éppen nem a disztópiát éljük meg, hanem a valóságot éljük meg, amikor tehát szabadok vagyunk, akkor megvakargathatjuk a felszínt, hogy alatta az értelmet keressük. Az akaratot. A titkot.

„A mögöttes tartalomra kell figyelni, de arra nagyon.” (134.o.)

Cavazzoni főhőse pontosan ez a teljesen szabad szellem, ez a semmivel nem terhelt, szinte már naiv, de mindenképpen maximálisan nyitott lélek, aki elindul, hogy a jelenségek titkát felfedje, és aki előtt senki nem szégyelli bevallani az egyébként elfojtott, bizonytalan tapasztalait, vagy éppen a nagyon is bizonyosakat, amelyek a szokványostól eltérnek. A szereplők tehát nem feltétlenül őrültek, nem klinikai esetek, csak éppen habókosok, félnótások, lököttek, szédültek - de annak is csak néha tűnnek, időnként, kicsit. Éppen Savini jelenlétében, általa.

Savini eposzi kalandjai során ezekkel az emberekkel beszélget, az ő titkaikat hallgatja végig, és veszi végtelenül komolyan. Tudományos alapossággal gyűjti a beszámolókat, és vázol fel belőlük elméletet. Eljárása révén teljes mértékben a a térkép fehér foltjaiban lakók közé tévedt antropológus mintaképeként működik. Bár maga nem vesz részt a bennszülöttek törzsi szokásaiban, nem érti a rítusaikat, még a területükre sem léphet, de figyel és szorgalmasan illeszti össze a tapasztalatokat.

Ebből kibontakozik egy „másvilágnak”, egy a miénkkel párhuzamos világnak a létezése, amelyben különböző lények zsibonganak, akár saját szórakoztatásukra, akár az emberek gyötrése érdekében. Savini függetleníti értékítéletét a saját érzékelése által emelt és egyedüliként megismerhető falaktól, és szavahihető adatszolgáltatóknak tartja alanyait, akik bejáratosak ebbe a másvilágba.

A megismerési kaland azáltal lép szintet és kap határozottabb fazont, hogy Savini a prefektus mellé szegődik, és ezáltal létrejön egy klasszikus mester-tanítvány helyzet. Ennek előképe végtelen, s volt olyan befogadó, aki a jézusi vonalat látta meg. Engem mégis inkább a Robinson-Péntek párhuzam kerülgetett, a számos különbözőség ellenére is.

A történetet itt eleve a tanítvány meséli, tehát a Pénteknek megfeleltethető Savini, aki alapvetően egy közülünk, a mi alacsonyabbrendű, szkeptikus civilizációnk tagja, és ennek a civilizációnak a tudományos, antropológusi módszereivel dolgozik. A mester, a prefektus származik az őslakók közül, és most közénk van vetve, itt ért partot, de visszavágyik a helyére, az égi prefektúrába. A képletet persze bonyolítja, hogy a prefektus a világi civilizáció képviselője is egyben, aki rendet kíván teremteni az elvadultságban, és a fehér foltokat a birodalomhoz szeretné csatolni. Mindenesetre termékeny a mester-tanítvány viszony egyes jelentősebb állomásaival is összevetni ezt a művet.

A prefektus működése két lépesben egy határozott irányba mutat. Végcélként ott van az ő tanítványának, Savininek a mentorálása, aki a kellő kiképzés után fel tudja majd térképezni az „égi prefektúrát”. Ehhez a megteendő első lépés ez a bizonyos felkészítés, amely lényegében az alternatív történelem címkével jelezhető, és az aztékoktól kezdve Garibaldin keresztül sok mindenkit érint.

„Így haladtunk előre, napról napra, ő a történelemleckéivel, én pedig a felfedezéseimmel és a rendszerezéseimmel. Lassacskán kezdett formát önteni az, amit ő az égi prefektúrájának nevezett.” (154.o.)

„Először is megtanultam, miként lehet kevés részletből összerakni egy világot meg annak lakóit, pont úgy, ahogy egyetlen csont alapján is le lehet rajzolni egy egész brontoszauruszt”. (146.o.)

A főszereplők flúgossága miatt nehéz a szokásos olvasói azonosulás attitűdjét létrehozni. Könnyen megeshet, hogy az olvasó csak szórakoztatónak találja a karaktereket, érdekesnek a történelem kiforgatott epizódjait, ám ez csupán (ahogy a műben mondanák) a díszlet. De az azonosulás nehézsége abból az említett tényből is származik, hogy nem hagyományos utópiáról van szó. Nem a diktatúra leképezését tartjuk kézben, amely teljesen tiszta képletet kínálna, amelybe kényelmesen behelyettesíthetnénk magunkat. Cavazzoni utópiája sokkal mélyebbre fúrja magát az olvasóban. Nem bírom ki, hogy ne nevezzem magasabb szintűnek, vagy alapvetőbb kérdéseket feltevőnek ezt a műtípust. Nem véletlen, hogy Savini végül már azt sem tudja, hogy ő tulajdonképpen kicsoda. A megkérdőjelezésben eljut a lehető legtovább. És ez így is van rendjén, hiszen az olvasónak sem kell azonosulnia senkivel, mindössze az egyetlen és örök és alapvető kérdést kell hallania a mű minden oldalán: Akkor most mi is ennek az egésznek az értelme? Éppen ezt értette meg konzseniálisan a műből filmet készítő Fellini, ahogy a borítón olvasható megállapítása is mutatja: “ha az egésznek még sincs értelme, akkor csak az élet abszurditása marad.”                                                                                                                                                 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.