Olyan eseménytelen a mi első világbéli életünk. Én például lőfegyvert csak messziről láttam, puskaropogást talán ha valami ünnepélyen hallottam, egyéb harcos dolgokat meg csak nagyszülői elbeszélésekből ismerek. Tartós a béke, hálisten, és a jólétből, a bamba létállapot ködén keresztül, teljesen átélhetetlen minden szörnyűség. A nyomor, a kiszámíthatatlanság, a nincstelenség, a teljes kiszolgáltatottság. A Harmadik Világ nem bontható életekre, csak egy nagy massza az egész. Ramón Chao Ho Shi Minnek tulajdonítva írja: „Tíz halott Európában – tragédia. Ezer halott Ázsiában – hír.” Hír, azaz olvasnivaló. És én olvastam négy könyvet is, pedig hasonló témában egyet se szoktam, és olvasmány maradt mind, katarzis, tragédiaátélés nem a szörnyűség révén, hanem messzemenően attól függetlenül sikerült csak.
Michael Ondaatje kanadai író, de még Srí Lankán (pontosabban Ceylonon) született. Írt egy, a Srí Lanka-i szörnyűségek közepette játszódó regényt: Anil és a csontváz. Vidiadhar Surajprasad Naipaul trinidadi író, de indiai családból származik, és a '70-es évek Argentínájáról írta úti jegyzeteit: Eva Perón visszatér. Ramón Chao európai író, de legalább spanyol (ugyan, dehogy spanyol, olyan nincs is: gallego) származású, az ő útinaplója Kolumbiában készült. A tűz és a jég vonata. A kakukktojást, a negyediket, a magyar regényt a végére hagyom.

Naipault Borges miatt kezdtem olvasni. Borgesről írt okosakat. Hogy van ez a fura öreg muki egy hatalmas zavaros ország közepén, és valahogy ő maga is zavaros. Már ha nem az univerzális dolgait nézzük, hanem a lokálisakat. Még Naipaul azt is megereszti, hogy Borges Nobele ezen a furiságon ment el. Mármint az univerzális furiságon, mintha angolul ő csak Conan Doyle-szerűség lenne. Szóba sem kerül, hogy a jobboldaliság volt az ok. Hogy Európából nézve Borges szerepvállalása, politikai szimpátiája érthetetlen, legjobb esetben is szűklátókörű butaság. Naipaul magyarázza az országot és Borgest. Meg Uruguayt. Még okosakat is ír a demokráciáról, a diktatúráról, de egészében több ebben a könyvben a harag, az értetlenség, mint a kíváncsi nyitottság. Naipaul teljes mértékben a gyarmattartó angol, a civilizált tudósító pozíciójából beszél, ami talán őt is meglepné. Azóta eltelt negyven év, a kép változott, Latin-Amerika elképzelhetetlen mértékben normalizálódott (ez nem azt jelenti, hogy biztonságos hellyé vált), nem tudom, Naipaul mit szólna ma a művéhez, mit szólna a helyhez. Aligha tévedek, hogy továbbra is a civilizált bolyongó beszélne belőle. Egyetlen dolog miatt bocsátható ez meg neki, ugyanis ő a nagy kritikus: az egész sárgolyóról így beszél, az emberiség a szemében ilyen. És ez dühíti, mert az adottságok jobbak, ehelyett...

Ondaatje regénye kalandos sztori. Egyre inkább azt gondolom, hogy szerencséje volt csak Az angol beteggel. Az Anil és a csontváz ugyanis erősen határeset. Izgalmas, fordulatos nyomozás egy szörnyű országban – ez a kerettörténet. De nem lesz ebből magával ragadó ponyvaregény, mert Ondaatje küzd. Küzd a nyelvvel, a jellemekkel, a helyzetekkel, az ábrázolással. Minden olyan töredezett benne, amilyen csak lehet. Nincsen benne semmi gördülékenység. Ez persze szépen harmonizálna a törött életekkel, a törött értékekkel, a törött országgal. Szép is lenne, csak éppen a regény tartalmában mégsem lép túl ezen a szinten. Megmarad egy kollázstechnikával megalapozott dokumentumvázlatnak, ami fölé rátolul a regényvázlat. Lehetne védekezni, és azt mondani, ez direkt ilyen, nem szabad, hogy az olvasó beleélje magát, tisztában kell lennie azzal, ez a történet nem kulisszák között, hanem a valóságban játszódik. És a többi. Csak éppen mindig, minden felől nézve határesetnek fog tűnni: ponyvának bonyolult, választékos, túlságosan szándékoltan töredezett, magasirodalomnak nem eléggé összecsiszolt, dokumentumnak túl színpadias, és filmnek – nos, filmnek el tudnám képzelni. Bár nem lenne elég izgalmas, sem pörgős. De persze Az angol beteg sem volt az a maga majd' három órájával, aztán mégis élveztem.

Ramón Chao könyve legalább nem akar több lenni, mint ami: útinapló. „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” Így kezdődik a Száz év magány. Azt a bizonyos jeget Melchiades cigányai vitték Macondóba. A '90-es évek elején francia fiatalok elhatározták, hogy el kéne vinni azt a jeget Macondóba. Kolumbiában abban az időben nem mentek személyvonatok, így a nagy ötlet úgy szólt, hogy össze kell állítani egy cirkuszi szerelvényt, melynek vagonjain lesznek hagyományos artisták, de lesznek tudományos megalapozottságú látványosságok is. Meg persze zene, amit a Mano Negra szolgáltat. Ennek az együttesnek a frontembere Manu Chao, akinek a papája a párizsi latin értelmiség központi figurája, Ramón Chao.
Ez a könyv legalább nem tűzi ki a szándékolt keserűséget, a szörnyűségek sulykolását. De persze nem akar vidámságot hazudni sem. Egyszerűen derűvel szemléli saját magát egy nyomorgó ország közepén, amelyre azért az európai ember teljesen érthető félénk viszolygásával tekint. A végeredmény egy élvezhető szöveg, egy átélhető kaland, és a két korábbi könyvvel ellentétben az országban élőkről is majdnem kirajzolódik valami. A ködben megjelenik néhány éles körvonal. És azért ez is valami.

A kakukk a végén szólalt meg. Bor Ambrus Világfutók könyve a háború végén, az azt követő első években játszódik, vagyis az utolsó olyan korszakban, amikor Európa megtapasztalta a teljes elbizonytalanodást, a minden egyénre kiható kiszámíthatatlanságot. Semmi, ami később jött (beleértve a kommunizmust), nem járt ezzel a minden részletre kiterjedő bizonytalansággal, ezzel a harmadik világbeli nincs hova futni érzéssel.
A regényben a kitépett sorsok visszarendeződése zajlik. A kivándorlás, visszatérés ambivalenciája tényleg aktuálissá  teszi a könyvet. A háborús előtörténetet leszámítva a jelen generáció beszélgetései, érzései nagyjából hasonlóak. A problematika tényleg húsba vág. Elismerem, a legjobb barátom, aki soha nem is készült elfele, a napokban a cége karmai között nyugatabbra tette székhelyét. Ősz van, és amint az avart hordja a szél, úgy mászkált az a generáció, meg az enyém is összevissza. Ki el, ki vissza. Nem annyira a személyes döntés, mint a szerencse határozta ezt meg. Tehát itt sem a fapapucsban csoszogó csontváz-menet, a német katonaszökevény kivégzése fogott meg, hanem az otthontalansággal való szembesülés, a helykeresés vállalása, vagy éppen annak elhárítása szívott be teljesen:

Akár marad az ember, akár megy, szóval, hazamegy, a jövő mindenképpen homályos.
Valami alapvető ellentmondás kétségtelenül van a hazamenetelben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.