Az enyhén félrevezető cím helyett írhattam volna azt is: a szövegértés szent grálja. Az elmúlt időszakot ugyanis azzal töltöttem, hogy megfogalmazzam, mitől is tartok valamit jónak vagy rossznak.
Művészettörténésztől hallottam a következő mondást: Ha megnézel vagy százezer képet, utána tudni fogod, melyik jó és melyik rossz. De ha milliót is nézel meg, akkor sem biztos, hogy el fogod tudni magyarázni, miért. Pontosan így van az olvasással is: elegendő olvasmányélménnyel felvértezve, alig kell beleolvasnunk egy műbe, már meg is tudjuk mondani, jó vagy rossz. És nem, egyáltalán nem kell elolvasni belőle 100 oldalt, vagy akár az egészet, hogy a két szélső döntéshez közelítsük a végeredményt. Maximum ha időben vagy ízlésben távol áll tőlünk a szöveg, akkor előfordulhat, hogy vagy ötven oldalon keresztül ízlelgetjük, de hogy alapvetően milyen, azt már azonnal tudjuk.(Csak zárójelben: mióta Alföldi Róbert nemzetiszínházasdia a végét kezdte járni és még az István, a királyt is megrendezte, mindenki színikritikus lett [én nem]. Szóval az utódja, Vidnyánszky Attila 10 perc alapján leszólta az előadást, amit suttyóságnak éreztem, de aztán megindokolta, és lám, én most ugyanezt írom a saját területemről: „Az üzenete háborított fel. [...] ehhez nem kell látnom az egész előadást. Önnek hány sort kell elolvasnia egy cikkből, hogy megérezze, mi a szerző szándéka, hogy milyen az írás minősége?″]
Magamban arról elmélkedtem, hogy mire fel ez a nagy magabiztosságom? Avagy egyáltalán, mi fontos nekem a könyvekből?

A véletlen elém sodorta Kimura Rei Pillangó a szélben és Oláh Gábor Kötéltánc című könyvét, illetve a német fordításai (aktuálisan: Walser és Lenz) alapján kíváncsi lettem Bor Ambrusra: Morion – ez a hármas szolgált vizsgálódásaim boncteteméül.

A Pillangó a szélben a rukkolán 62 ember vágya, és csak 3 lezárt csere van, amiből egy az enyém, vagyis a többség még ragaszkodik is hozzá, nem olyan elolvasom, eldobom bestseller ez. Ugyanakkor pedig nagyon rossz könyv.
Nem volt nehéz nyakon csípni, és ez az egyszerű, szélsőséges esetekkel így van (jó/rossz), maximum a mértéken lehet gondolkodni. Alapvetően a fogalmazás, a stílus volt rendkívül szürke és együgyű. Mivel sokan szeretik az ilyesmi könyveket, ezért fontos tisztán látni azt, hogy nem a minél bonyolultabb megfogalmazás a megcélozandó az írópalánták számára, de még csak az egyszerűség sem jelent rosszat (sőt). Tehát a szóválasztás és megfogalmazásmód önmagában még nem nyitja meg a süllyesztő ajtaját. Itt azonban az egyszerű kis mondatocskákból nem áll össze egy normális jelenet. Valami hihetetlen gyaloggalopp kezdődik, és mivel az alap egy élettörténet, a satnya mondatpálcikákból épített vázat ez összerogyasztja. Akik szeretik az ilyesmit, bizonyára azért élvezik, mert könnyű felfogni a mondatok értelmét, könnyű végigrohanni a művön, és egy kicsit szipogni, méltatlankodni a sors kegyetlenségén, és még talán azért is, mert a megélt és kalandos sors (a valóság) összetartja a könyvet. De meggyőződésem, hogy nem csak az élet és a nyelv bonyolultabb úgy nagy általánosságban, hanem még (jóindulatú vagyok) a törzsközönség élete és nyelvezete is bonyolultabb, komplexebb.

Oláh Gábor valaki (filmes, van nagyon népszerű könyve is: Holnap más leszek), és egy valakivel nehezebb elbírni, mert elhomályosíthatja a művet, de azért az alak mögé néztem, és csak a Gumikötélre koncentráltam.
Eddigre már biztosan tudtam, hogy a szavaknál és a mondatoknál nekem nincs fontosabb.
Oláh Gábor szavaival és mondataival nem voltam teljesen elégedett, de ez már az a kategória, amikor a nagy jó világ kisebb jó világokra hasad, és csak kevésben vagyunk otthonosak. Gerlóczy Márton stílusát idézte meg bennem (vagy csak a tartalom kapcsolódik?), ami azért is jó OG számára, mert van közöttük vagy két generáció különbség, és a Gumikötél főhősének így sikerült nyelvileg hozni azt a világot, amihez hozzátartozik az otthontalanság életérzése.
Amikor egy mű a stílusával elkezd magához kötni, akkor kezdek a jelenetekre figyelni, illetve a jelenetekből felépülő sztorira: és éppen itt akadtam fenn. A főhős élete suhanó jelenetekből áll, melyek a droghasználat és a monotonitás miatt elmosódottak, de mégis: ezek a jelenetek hiányosak, skiccnek is gyengék, és az egész sztori olyan rohanásban van, hogy utolérje önmagát, ami már elviselhetetlen. Egy regénynél is nagyon fontos, hogy az adott jelenet ugyanúgy ki legyen dolgozva, mint az egész koncepció (a jellemek, a motivációk). Márpedig itt nincsen – pedig a regény nem rövid: éppen ez az a helyzet, mikor az író nem tud szelektálni, mikor nem érzi az arányokat megfelelően. Ettől függetlenül a nyelvezete, a koncepciója jó, és a kidolgozás sem teljesen rossz, csak éppen így elnagyolt maradt. Mondhatnám, most kellene hazamenni és újraírni.
Ugyan nem olvastam Coelhot, de többször is nyilatkozta, hogy ő mindig túlírja a sztorit, és utána meghúzza, hogy világos szerkezetű legyen és ne maradjon túl sok jelenet – akármi sül is ki belőle, elvnek jó.
És még egy hasonszőrű: Ken Follett nyilatkozta Lévai Balázsnak, hogy egyszer csak rájött, minden jelenetet megfelelő részletességgel kell kidolgozni, így nagyon odafigyel, hogy ne rohanjon figyelmetlenül keresztül a kulisszák között.
Nem véletlenül említek általam meg nem ismert, de népszerű szerzőket, mert azt érzem, Oláh Gáborban megvan az erő a népszerűséghez, sőt még az intellektuális szikrát is bele tudná rejteni a műbe, de rá kellene szoknia az önostorozásra, ami felettébb nehéz lehet. Azt hiszem, boldogabb országokban ezért fizetik meg a szerkesztőket, hogy keményen foghassák a szerzőt.

Ebből a gondolatmenetből következhetne valami olyasmi, hogy a jó könyv szerintem legalább 1000 oldalas, és nagyjából a mondatok száma is ennyi. Megnyugtatok mindenkit: nem így van. A jó stilisztikai alapra bármit fel lehet építeni. Hogy aztán a népszerűség kit talál meg, az más kérdés.
Például Bor Ambrus nyúlfarknyi regénye (félve írom le a regény szót az esetében) igencsak töredékes. A Morion mondatai azonban csillogó ékkövek. Nem túlzás az állításom: olyan aprólékosan kidolgozott mondatokból áll, hogy semmi fölösleg nincs bennük, rajtuk. Elsőre nehéz is megérteni az ilyen kondenzált szöveget. Én most már lassan két hónapja olvasgatom, és imádom minden szavát, ám amikor olvastam, akkor egy kicsit bosszantott, hogy nem tudok lendületet venni, nem tudok belefeledkezni, nem tudom vitetni magam a szöveggel. Ha ilyesmire vágyok, nem regény után nyúlok, ez a líra feladata: a megállítás, a megtorpant test elgondolkodtatása. Ráadásul itt nem lehet beszélni történetről, pedig az alapja abszolút történeti. Mondhatni, csak történelmi igazság van a műben. De talán a regény nem kíván sztorimesélő regény lenni, nem kíván elmondani egy kerek történetet, hanem kidolgoz néhány jelenetet, amik egész jól összeillenek, és valami (arcképek, történelemszilánkok, tanulságok) kibontakozik belőle.
Bor Ambrus nagyon tudta, mit művel. Még azt is hiszem, azzal is tisztában volt, hogy a művét nem övezheti babérkoszorú. Mert a széles közönség számára felfoghatatlan, a véleményformáló értelmiség meg restebb ennél... Úgyhogy Kimura Rei rajongói megnyugodhatnak, mi, az igazán kifinomultak is szeretjük, ha a regényben kényelembe helyezhetjük magunkat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.