Királynő az Égből és a Kőkorszakból

Nagyon uralkodóházi hónap ez a július, és én is különböző úrnőkbe futottam bele, de ezúttal a férfiakon keresztül vezetett az út a nőkig. Haha, rejtélyes vagyok. Az e havi bejegyzésnek a lényege azonban hochmolyságom bizonyítása: ahelyett hogy nyári külföldi túrát tennék, vagy egyáltalán legalább egy koncertre eltolnám magam, inkább a könyveket választom, szinte végtelen sorban.

Abban az élethelyzetben vagyok, hogy a külföldi utazás nem logikus: nem lenne egyszerű a családot felpakolni és kiutaztatni egy idegen és drágább városba, miközben a gyerekeket nem igazából érdekli a városnézés, sőt életkorukból kifolyólag erre lényegében képtelenek, s az a szülő, aki mégis bevállalja ezt, nyíltan emberkínzónak nevezhető. Menni kell vízpartra, hadd legyenek gyerekek, és vinni kell jó pár könyvet.
A virtuális túra Barcelonába vezetett, mert négy Gaudí-könyvet bújtam, és lehetne ez a bejegyzés egy minimalistán megúszott képhalmozás, de inkább könyvtörténetivé kerekítem.

Moravánszky Ákos építészeti szakkönyve az 1980-as évek elejének terméke. A kötet egy sorozat tagja, mely az építészet nagyjait mutatja be rövid, de szakszerű szöveggel, és fekete-fehér, de mégis kellő áttekintést nyújtó képanyaggal. Ennek a tökéletes ellenpárja a Rainer Zerbst által készített album, mely magyarul a 90-es években mászott fel minden magyar értelmiségi könyvespolcára.
És megint a nagy változásnál, 89-nél vagyunk: a megkésett fekete-fehér sorozatnál, meg a berobbanó nyugati kultúrözönnél (amibe persze szemét is vegyült, hogy szép lassan megváltozzon az arány). És mégis: bármennyire átfogó és szakszerű Zerbst szövege, már az is látszik rajta, hogy a nagyközönségnek írt, míg a rendszerváltás előtti magyar szerző a művelt nagyközönségnek írt. Zerbst könnyedebb, befogadhatóbb, sokszor levegősen közhelyes – és persze album mivolta miatt vették akkor is, ma is. Nekem akkor is Moravánszky szövege a kedvesebb: lényeges mondatokat ír csak le, soha nem válik követhetetlenné, és nagyon pontos, tájékozott.
A másik érdekesség: míg egy vallásos építésznek a státuszáért a magyar szerző még harcol, Zerbstnél már az elismert, megkérdőjelezhetetlen sztár lép elő.
És mégis-mégis: az internet által generált jelenből visszanézve albumként jelentéktelen mind a két mű: a képanyag egy olyan csodáról, mint Gaudí földi működése, korlátlan mennyiségben és monitoron csodálatos színekben és részletgazdagságban elérhető. Gaudí sírját egyik kötetben sem találtam, pedig hát valahogy illett volna beletenni, de a neten azonnal van közeli és egészen furcsa szögből készített is (talán egy angyal készítette?).
Vagyis a ma olvasója ismét olvasó: lexikonbejegyzésnyi tudást talál a neten, fotót garmadával, de igazi tudást (még) nem: Zerbstet olvasni nem felvillanyozó, de az egész életműről részletes képet lehet kapni; Moravánszky Ákosé csak az alapokat mutatja be, de azokat mélyfúrással.
Akkor milyen ma egy Gaudí-könyv?
Valami olyasmi, mint a katalán Armand Puig i Tárrech kötete.
Vannak benne fotók is természetesen, szépek is, jók is, lehet belőlük képet kapni a Sagrada Família aktuális állapotáról, ám lényegében azért szerepelnek a kötetben, mert a könyv illusztrációi: vagyis azért vannak ott, hogy ne kelljen a könyvet félretéve barangolni a neten, hanem elemi szinten benne legyen a műben, aztán ha más nézőpont, más részlet érdekel, akkor lehet menni a netre.
De a szöveg a lényeg: és nem felületes ismeretterjesztő szinten, mert arra meg ott van megintcsak a net.
A katalán szerző igazi bedekkert írt. Ő volt az, akinek a művét olvasva elemi vágyat éreztem, hogy a könyvvel a kezemben beköltözzek a Sagrada Famíliába, és kőről kőre kövessem a mestert (no meg a könyv sorait szóról szóra). A gazdag jelképrendszer az olvasás távlatából is kibomlik, érthetővé válik.
Amikor Santiago de Compostelában voltam, ott sikerült ezt a csodát átélnem: egy hasonlóan alapos könyvvel jártam többször körbe a templomot, és ma éppen Jakab napja van, az előző este pedig szörnyű vonatbaleset történt a város határában. A gyászról szól ez a búcsúnap. Ámen.

Azért a hónap folyamán Spanyolországban történt jó dolog is: a barcelonai vizes vébén a műugrók ilyen háttér előtt trükközhettek, és akkor a magyar sikerekről még nem is beszéltünk.

Gaudíról is született egy misztikus krimi, amit a sógornőm (most először használom e szót!) a barcelonai kirándulásukon olvasott – én meg az ő györöki nyaralójukban. :)
A Gaudí-kulcs is katalán mű, s ezen is ugyanaz érezhető, mint Armand Puig i Tárrech művében: a katalánok piedesztálra emelik Gaudít. Mindegy, hogy katolikus szentként vagy valami mítoszi hősként, de megy a nemzeti (katalán!) hősgyártás. Nekünk is rá kéne kapcsolni, hogy Széchenyit vagy Csontváryt vagy bárki mást exportképessé tegyük.
A regény amúgy nem nagy szám. A Da Vinci-kód felfuttatta ezt a misztikus, összeesküvősen történelemmagyarázó műfajt, de Dan Brown amcsi, ez a két szerző meg az európai kultúrával terheli az olvasót: a történetmesélésbe nem szervesül a tudás, és az ember komplett lexikonszócikkeket olvas, amelyeknek sokszor tényleg nincs jelentőségük. Ebből a szempontból egyébként olyan, mint A Da Vinci-kód filmes változata: ott is azt éreztem, hogy ezt a rendkívül sűrű kulturális örökséget nem sikerült összegyúrni a sztorival, a kettő folyton elválik egymástól, hiába is próbálják ezerrel összerázni őket. Na, Dan Brown valójában ezért volt király.
Persze, inkább ilyet olvasson a jónép, mert ragad rájuk legalább egy csomó tudás, még ha zavaró is, hogy egy ilyen könyvben a tények 99%-a igaz, de éppen az önkényes összefűzésük, meg az 1%-nyi kötőanyag kétségessé teszi az alapul szolgáló 99%-ot is. Tényleg, ezt olvasva már Barcelona léte is akár fikciónak tűnhet...

A kőkorszak királynői, azaz a Queens Of The Stone Age éppen a 36. szülinapomon voltak szívesek Sopronban koncertezni. Ha még azt is hozzáveszem, hogy minden szempontot figyelembe véve ez volt a nyár legjelentősebb koncertje, akkor már teljesen érthetetlen a távolmaradásom...
(Csak zárójelben: a Szigeten európai = brit csapatok lesznek, sokuk már visszajáró vendég, aztán megfordulnak még nálunk számosan az újraéledők közösségéből, a nosztalgiacsapatokról nem is beszélve. A QOTSA-koncertnél nincs jelentősebb a nyáron.)
Öregségi kórt azért nem vizionálok magamról: idén voltam már Slash koncertjén, és szeptemberben készülök Manu Chaóra – két nagy koncert már szinte luxus is egy évre.
De azért mégis elolvastam a QOTSA-életrajzot. Tudom, hogy sokan nem szeretik ezt a műfajt. Egy rövid érvelés: az élet a legjobb történetíró – szép nagy közhely, de igaz. Ehhez már csak azt kell hozzátenni, hogy még kell egy jó lejegyző is, hiszen a könyvet már nem az élet írja. (Követhető?) De még így sem állunk olyan rosszul, hiszen ha azt vesszük, hogy tengernyi kitalált történetnél rossz a stílus is, a történet is, akkor egy életrajznál még mindig legalább az utóbbinál nem lehet gond – mert vissza az axiómához: az élet a legjobb történetíró. (Gyorsan meg is cáfolom: Ez nem igaz, a Messi-életrajzot sokan azzal húzták, hogy Messinek nincs is története. Ő focizik, és kész.)
Ami engem illet, mindig sikerül valami banális dolgot megértenem ezekből a könyvekből. Banálisat, ami azt jelenti, hogy már korábban is tudtam, nem is gondoltam úgy rá mint megértendőre, de olvasás közben elmélyül ez az érzés, a tudás ismeretté válik. Ezúttal az aktuális banalitás lényege a zenei bandák szétválása volt.
Törvényszerű, hogy klasszikus felállások mennek szét, vagy esetleg nagy törések után illesztődik újra össze az együttes. Szoktuk mondani, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, márpedig egy igazán jó bandához egy dudás kevés. De azért azt is szoktuk gondolni, hogy az anyjuk valagát nem férnek meg, mikor csak zenélnek, és mindenki őket irigyli...
Ez a könyv elég jól kibontja ennek a szakítósdinak a lélektanát. Most ebből egy keveset megpróbálok visszaadni, de úgy már ismét nem lesz elég hiteles és elmélyült, vagyis valszeg visszahozom a banalitás szintjére a dolgot. Azért belevágok, miközben azt tanácsolom, tessék elolvasni.
A Kyuss egy elég merev valami volt, a tagok keményen fogták egymást és magukat is. Nagyon határozott elképzeléssel rendelkeztek a stílusról, a hangzásról, az egész létezésükről, és a végletekig ragaszkodtak az elveikhez: például bármennyire is szerették volna, Kyussként még a Metallica tagjainak sem engedték meg, hogy a közös turné folyamán a színpadon velük együtt dzsemmeljenek. Ez az élmény nagyon fontos volt Josh Homme-nak, aki elengedte ezt a merevséget, és a QOTSA-t kinevezte a saját központú konglomerátumának, amelyben minden és mindenki mozog, bizonyos mértékig még ő is. Hogy ne kelljen turnébuszban sínylődve folyamatosan elviselni a másikat, hogy ne mindig ugyanazzal a taggal kelljen egyeztetned a feladatok eloszlását, hogy ne alakuljon ki a szemrehányásokkal terhelt múlt, és a többi. Az emberek még az előtt elmennek (vagy vannak küldve), hogy ez a terheltség kialakulna – így aztán nyitva áll előttük a kapu a visszatéréshez.
Most aztán fel lehet tenni a kérdést, hogy mi a természetesebb: a zenészi promiszkuitás vagy a fix együttesek?
A válasz egyszerű, de az élet bonyolultabb. A zenészek többnyire az egyik út mellett köteleződnek el, és csak 10%-nyi a tűréshatár a másik területen való kalandozáshoz. Ebből következik, hogy mennyire különleges az, ha valaki a saját vonzáskörét nevezi ki együttesnek, és ebben a fix mozgástérben valósítja meg a promiszkuitást.
Na, erre jöttem rá eközben az életrajz közben. Nagy igazság, mi?
A koncert meg király volt, mindenki megmondta. De a könyv is, meg a Balaton is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.