Novellistának lenni nem éppen hálás feladat. Mert a novella kispróza. És akkor folytatódik: kis író, kis élmény, kis jelentőség...
Vagy ami még ennél is rosszabb, az olvasó sokkal, de sokkal nagyobb elvárásokat támaszt a novellával szemben, mint egy regény esetében. Mert regényeket természetszerűleg olvasunk, és max nem jön be, max vacak. De egy novellánál a jó is kevés, a novellának ütnie kell, ott csak a jelentős számít. Az egész világirodalomban számon tartunk vagy tíz novellát – szemben a végtelen számú regénnyel. A többi szürke zónás, felejtős.
Én se vagyok különb. Novellát akkor olvasok, ha nagyon adódik. Regényeket tervezek olvasni, de novelláskötetet elvétve: annak mindig különös oka van.
Június novellás hónapnak jött ki: a maga okaival együtt.
Kezdődött Kende Sándor novelláival: már a fülszöveg is az író (értsd: regényíró) melléktermékeiként aposztrofálja őket.
Aztán kezdő írók novellagyűjteménye jött. És végül, ellenpéldaként, királyvízként, miheztartás végett Salinger.

Kende Sándor emléktáblája két sarokra van tőlünk Budaörsön. Lokálpatrióta érzelmek vezettek hát az életmű megismerésére, és nem is bántam meg. A Lilith fiai teljesen meglepett a letisztultságával, mellette pedig a könyvkiadói tapasztalatairól írott visszaemlékezése, a Sorsom a könyv – ha más nem, a szakmabeliség miatt – nagy hatással volt rám. A Szajna lányát ezen kaland lezárásának szántam.
Mivel tényleg az egész életművet átfogja, ezért aztán némiképpen lábjegyzet a regényekhez jellege van. A nagy merítés miatt stilárisan sokszínű a kötet. Az életmű lehullott morzsái...
A baj az, hogy az elolvasott regényekre is alig emlékszem, így a novellásköteteknél kialakítottam a magam hármasszabályát, azaz legalább három novellát tartalmi szinten is be kell vésnem az agyamba, különben nem volt értelme az egésznek (már a szokásos kikapcsolódáson kívül).
Kende nagyon jó a karakterek megformálásában: nagyon erős kisembereket talál ki. A címadó novellában egy öreg koldus vízi hullát talál, ám teljesen hidegen hagyott a lány háttértörténete, pedig az is szép művészsztori: a címszerepbe beugró színésznő számot vet a sorssal, belátja, hiába is volt jó, a főszerepet többet nem kapja meg, ezért boldogan a folyóba veti magát. Az öreg ezt a (földöntúli) boldogságot látja az arcán, és emiatt évtizedek magánya utána érzelmileg is belevonódik egy emberi életbe. Az öreg is művésszé válik: csodás agyagmaszkot formál: de hiába jön elő a művészet, nekem mégis az öreg alakja vésődött be. Vén bolond a folyóparti kalyibájában.
A háborús sztorikban is a figurák az erősek: az egymás ellentétei Bors testvérek, a lovakhoz tökéletesen, az emberekhez már kevésbé értő Bodnár őrmester a Katonalovakban – karakteres, emlékezetbe vésődő emberek.
Leginkább azonban az 56-os történet fogott meg, a Kajdi Tibor levele. Bizonytalan vagyok, mert könnyen előfordulhat, csak a történelmi tudásom (hiánya) miatt fogott meg. Annyira nyíltan fogalmazza meg, hogy egy fazon kiment Párizsba, disszidált, és itthonról irigylik, őt meg marja a lelkiismeret, hogy a haza meg a becsület helyett, a szembeszállás helyett tehetetlenül ott maradt anyja és szerelme mellett. Szóval hogy erről ő így, ilyen nyíltsággal írt, és egy ilyen karaktert ábrázolt. És van szerepe a helyi értéknek, hogy ki mikor írja meg a dolgot. Mai írásként már tucat lenne, de az idő és a hely kiemeli.
A kötet második felét az Olasz arcképvázlatok adják. Ezek tökéletesek: de hát az előbbiek után ez evidens, markánsan felskicceli az arcokat. A legfontosabb, tehát a művészi értéken túl kultúrtörténeti értékkel is rendező arckép Umberto Albinié: József Attila rajongójáé, aki olaszra fordította a verseit, és még persze másokét is.
Kiváló újságírói stílus Kendéé. Pontos, hangulatos, könnyen követhető és egyáltalán nem fárasztó.

És ezzel már itt is vagyok a kezdő novellisták témakörénél.
Nem nagy felismerés, de most fogalmaztam meg azt az evidenciát, hogy a legtöbb embert a történetmesélés vágya vezeti. Vagyis van egy sztori, amit a nyelvvel megküzdve próbál elmesélni. Ha az író nem ütközik túl nagy nyelvi akadályba, akkor már érvényesülhet is a sztori. A legtöbb jó író, így pl. Kende Sándor is nagyjából ezen az útvonalon mozog: a sztorit próbálja élvezetesen előadni.
Van egy másik megközelítés ugyanis: amikor a stílusért küzd az író. Mikor van egy elképzelése a kifejezésmódról, egy olyanról, ami alapvetően eltér a hagyományos mondatfűzéstől, egy olyanról, amire nem lehet azt mondani, hogy a köznyelvi megfogalmazás legmagasabb szintje, hanem egy attól eltérő.
Ez persze nem jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más. Hemingway úgy mesél, mint az emberek általában, csak jobban, profibban csinálja; Borges meg úgy mesél, ahogy más nem tenné soha. És aztán erről hosszasan lehet beszélgetni, hogy ki melyik és miért és tényleg...
Ebben a kötetben (tehát tényleg nem meglepő módon) a történetmesélés dominált. Ami nagyon jó, hogy vagy 7-8 kifejezetten jó mesélőt találtam.
Hat fotó közül lehetett választani, és az alapján, ahhoz kapcsolódva novellát írni. A fotók századelejiek voltak, így aztán a legtöbbnek azért valahogy volt egy avíttas hangulata. Olyan szépiás. Ettől fennforgott még a modorosság veszélye is. Két ügyes írót is találtam, akik ezt a kosztümös hangulatot nagyon jól tudták nyomatni. Azt érzem, hogy ennek van manapság keletje. Azért ami a német meg a brazil sorozatokban a gazdag népség élete, az nálunk még mindig inkább múltba vágyás. Úgyhogy Bánhegyi Gáborra és Szilágyi P. Katalinra simán rá lehetne bízni valami ilyesmit.
A másik megállapításom, ami még nem visz közelebb a kedvenceimhez, az, hogy nem is olyan nehéz a más vállára állni. Volt Szinbád és volt Zsuzsanna és a vének is. Mindkettő jobb, mint az átlag. Mindkettő élvezetes. De mindkettőről gondoltam azt, hogy ezt már valaki jobban csinálta. Más irányban, más módon, de mégis jobban. Szóval egy hagyományhoz való csatlakozásban éppen a figura megalkotásának a csodája vész el, miközben megmarad az a veszély, hogy az író a nagyobb író árnyékában marad: kétélű a játék.
Disznóság, tudom, de én a fiatal íróktól azt várom el (szépiás képek ide vagy oda), hogy meg tudják ragadni a fiatalságukat, és így legyenek hitelesek.
Sz.-Nagy Eszter Online-ja levett a lábamról. Kaptam egy frankó leírást a mai lájkolós menedzserről, aki még a saját feleségének a fotóját sem ismeri meg. De legalább következetes, és tetszik neki. :) Ez volt a legmaibb sztori.
Volt még szintén egy mai, noha nem technikailag, technológiailag, de életritmusában, világlátásában legalábbis mindenképpen: Tóth Annától A pillanat, amikor nem voltam ott. Klasszikus szakítós, önmegtalálós dolog. Van benne életérzés rendesen.
Még három novellát mindenképpen ki kell emelnem:
1) Prokop Gábor: A hugi – A jó öreg abortusz. Azt hiszem, ezzel a témával is csak melléfogni lehet. Igazi banánhéj. De PG jól egyensúlyozik. Nem esik túlzásba, és ezért fájdalmas marad és megható. Működik.
2) Hajdu Tamás: Péntek – Fent Kendéről írtam, hogy mennyire jó újságírós. Minden magazinban vannak ezek az életképek, vagy arcok, helyek típusú rovatok. Ez egy ilyen. Egy átlagos fazon lecsúszása kis helytörténettel körbevéve. Gyors és hatékony ábrázolás, igazi újságírószem. Talán annál még mélyebbre látó is.
3) Rózsa Kata: Az asztalon hagyott kisasszony – Novellaverseny volt ez, aminek lett első helyezettje. És teljes mértékben egyet tudok érteni a zsűrivel. Az a helyzet, hogy Rózsa Kata akkora fejszébe vágja a fejszéjét, amekkorához éppenséggel megvan az ereje. Nem akar átfogni egy egész sorsot, egy élettörténetet. Kiválaszt egy helyzetet, egy jó helyet, és a sorsból is meg a helytörténetből is csak annyit hoz be, amennyi éppen oda kell. Aztán mivel kisvárosi kocsmáról van szó, még Hrabalhoz is hasonlítanám (hallom is, ahogy Für Anikó olvassa) – szóval megmondom, a többi novellát én nem hasonlítottam senkihez. Katáé írói teljesítményt tekintve kiemelkedő.
De hát ha a fene fenét eszik is, minden irodalmi finomság, stílusbeli eltaláltság, megfogalmazásbeli rafináltság esetleges hiányának a dacára, akkor is Kálmán Mari: Boldognak lenni című írását élveztem a legjobban. Jha, kérem, ez talált el engem. Nem tudom, hogy ő a már ismert szerző-e, mindenesetre annak tűnik.
Nem kertelek, legalább itt leírom, tőlem is szerepel két írás, az első publikációk. És persze én az vagyok, aki kitalált magának egy bonyolult, néha nehezen követhető kifejezési módot, és még baromira messze van a megvalósítástól.

Jaj, kedves Salinger úr, maga nem gonosz ember, de közelebb kerültem a gonoszhoz, miközben a novellákat olvastam. No, nem azért, mert a történetek a gonoszról szólnak. (Egyébként arról szólnak. Nem feltétlenül kell ilyen szóval aposztrofálni, de akkor is.) Egyszerűen azért, mert az első soroktól egyértelmű volt: a sok kezdő írónál és Kende Sándornál és még egy rakás (nagy rakás) írónál is sokkal, de sokkal jobb író van előttem.
A gonoszhoz nem azért kerültem közel, mert ezért a tehetségért eladtam volna a lelkemet. Nem, hanem mert nagyon gonoszakat gondolok az ilyen írókról.
Salinger ugyanis megvalósítja azt az űberklasszicista, űberergonomikus stílusideált, amit ugyan minden íróiskolában sulykolni akarnak, de a legtöbb író (különösen beleértve majdnem az egész magyar irodalmat) nem és nem és nem akar maximálisan és következetesen, tehát űber módon megvalósítani.
Kimért, pontos, éles, határozott, tömör, sallangmentes, lényegretörő, markáns, emblematikus.
Azaz ne esztetizálj, ne halmozz jelzőket, ne csapongj, ne kerülgesd a forró kását, ne sejtess, ne ködösíts, ne misztifikálj, és pláne ne használj nagy szavakat.
Vagyis pont azt ne tedd, amiért megéri írni. Amiért megéri művészkedni. Kedves Salinger, magának volt pofája csak annyit humorizálni, amennyit az olvasója megért, csak annyi különlegességet belecsempészni, amennyitől az olvasója nem riad vissza, és leginkább, azaz végső soron: csak annyit megírni, amennyit feltétlenül muszáj, úgy értem, amennyit már nem lehet végképp visszaparancsolni belülre, akármi van is ott.
És ez nagy disznóság. Nem véletlen, hogy Nick Hornby csak ennyit írt erről:
„A Kilenc történet lényegében egytől egyig remekmű.″

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.