„a Nővérek nem ismerik fel az okokat, a szenvedésük okait […] Mi a sok miért? És mi a válasz […], a hatalom prése és az emberi természet”
Sándor Iván: Cirkusz, ​mozi, ringlispíl, 14. oldal

Csehov: Három nővér
Színpadra adaptálta: Ciara Elizabeth Smyth
Gaiety Theatre, Dublin, 2025. október 8.
Fotók: Instagram - © Ros Kavanagh

Ez a rendezés már akkor megvett engem, amikor még el sem kezdődött a darab. Éppen csak leültem, és azonnal lenyűgözött a látvány: a szűkre függönyözött színpadot négyzet alakú dobogó töltötte ki a két oldalán sorba rendezett székekkel, hátul egy étkezőasztallal. Úgy teremtették meg a teret, hogy máris érződjék a lehatároltság. Evidens volt, hogy a szereplők könnyedén bemozogják ezt a semmi kis saját színpadot, elérnek a határáig, és nincs mód, hogy kitágítsák. Azt meg persze tudjuk, hogy a végén úgyis Natasáé lesz az egész.
Jól ki volt ez találva, és még azt is lehetővé tette, hogy a szereplők középre perdüljenek, amikor a mondanivalójuk kikívánkozott belőlük. Ránézésre még nem sejtettem, de ez a középre pellengérezés is egyike volt annak a sok eszköznek, amely kiemelte a figurák karikatúraszerűségét – aminek a tragikus sajnálatraméltósággal szembeni elsődlegessé tétele igazából eredeti megközelítés.

De ez mind semmi ahhoz a sokkhoz képest, amit Olga (Breffni Holahan) nyitó megszólalása okozott. Ő a legidősebb nővér, a legkomolyabb is egyben, aki viseli elsőségének felelősségét. Olyan valaki, aki sóhajtva, de valamiféle, legalább külsődleges reményt magára erőltetve szokott megszólalni. Erre itt! Ez az erőltetett önfegyelem neurotikus túlzásban bukott felszínre. A színésznő beharsogta, bevigyorogta, betúlmozogta a jelenetet. Az Olgában jelenlévő méltóság fel sem merülhetett. Szinte sajnáltam, hogy nem körülötte forognak az események.

Ciara Elizabeth Smyth átdolgozása elbizonytalanított, hogy vajon ez a darab még mindig Csehov művének nevezhető-e? De a válasz persze igen, ez alapvetően Csehové, ám egy olyan anyag került a rendező Marc Atkinson Borrull kezébe, amely a megszokottal szemben dinamikus előadást tett lehetővé.

El vagyunk piszkosul kényeztetve az íróinkkal. Nem is tudjuk, mennyire. Ezért aztán teljesen szokványossá vált, hogy minden évben szeptember környékén jönnek az olyan tartalmú cikkek, hogy Krasznahorkai László és Nádas Péter egyaránt komoly esélyese az azévi irodalmi Nobel-díjnak.
Csak szólok, ennyire talán még sosem tartották őket esélyesnek, mint most!

Gyorsan leszögezem azért az elején: nem lehet a Nobel-díjat megjósolni. Vagy legfeljebb annyira, mintha valaki szeretné eltalálni a következő lottósorsolás elsőnek kihúzott számát. Nagyjából van vagy 90 szerző, akik többé-kevésbé egyenrangú irodalmi nagyságnak tekinthetők, és joggal merülhet fel a nevük az esélylatolgatásnál. Aztán néhányuk az évek folyamán megkapja ezt a kitüntetést. A többség azonban nem kapja meg, pedig sokuk legalább ugyanannyira megérdemelné. Szóval ez ilyen sport. Két nagy írónk nem lesz kevesebb akkor sem, ha nem őket választja a Svéd Akadémia.

Aztán még azt is leszögezem, hogy okoskodásom szerint - aminek tényleg nincs szilárdabb alapja, mint a bolygópályák asztrológiai értelmezésének - idén egy nem európai szerző neve fog elhangzani. Ő lehet latin-amerikai, afrikai, lehet spanyol vagy arab nyelvű, de szerintem inkább távol-keleti lesz. Vagyis nem magyar. Hacsak a Szaturnusz nem jegyzi el gyűrűjével a Marsot.

Megszállottjává váltam a gondolatnak, hogy idén egy ázsiai szerző lesz az új Nobel-díjas. Sőt, távol-keleti, idősebb férfi. Ilyen az ember.
Enyhe öniróniával írom csak ezt le, hiszen onnan indítottam, hogy lehetetlen bármilyen épkézláb jóslatba bocsátkozni, ám közben addig-addig néztem a különféle adatokat, míg egy teória fel nem épült bennem.
Hát jó, meghajlok a késztetés előtt. No nem azért, mert ennyire biztos vagyok a dolgomban. Egyáltalán nem. Megjósolni a Nobel-díjast szerencsejáték, de kitekintést adni egy térség esélyeseiről nem teljesen haszontalan dolog.
Megállapítottam, hogy a legújabb éra 7 díjazottja nem a semmiből bukkant elő. Ezért azt gondoltam, az az ázsiai férfiember is itt van az orrunk előtt. A Svéd Akadémiának csak meg kell örökölnie, díjakba burkolva át kell vennie a többi zsűritől.
Ez persze igaz is, nem is. De attól függetlenül, hogy idén vagy a közeljövőben lesz-e ázsiai díjazott, érdemes megvizsgálni helyzetet, mert ez sokat elmond a fejlett világon kívüli díjazásról.

Az előző cikkemben arról írtam, miért is gondolom lehetetlennek a következő irodalmi Nobel-díjas megtippelését. A nagyszámú méltó jelölt és a többfős zsűri személyes elképzeléseinek keveredése a két legfőbb ok. Na meg az újabban abszolút szivárgásmentes működés…
Ugyanakkor mivel a botrány után újrarendeződött tagság immár 7 Nobel-díjast kiválasztott, és a munkájukat alapvetően nyugodt légkörben, kiegyensúlyozottan folytatják, érdemes megvizsgálni a díjazottaikat, és talán néhány következtetést még akár le is tudok vonni.
Ha mást nem, azt, hogy nem következik mindebből semmi.

Nemi egyenlőség: egy ide, egy oda
A legfeltűnőbb a nemi sorminta.
Már az első, 2019-es dupla átadásnál egy női és egy férfi díjazottat hirdettek ki, és ehhez azóta is tartják magukat. Sőt, ez az elhatározás már valószínűleg korábban megszülethetett, még ha nem is a sorminta legelején, 2013-ban, amikor Alice Munro kapta a díjat. Ez akkoriban csak egy - éppenséggel már a 2000-es évek eleje óta meglévő, de nem túl szigorú - irányelv lehetett, mert éppen Bob Dylan után történt egy döccenés, hiszen Kazuo Ishiguro személyében ismét egy férfit választott az Akadémia - a rosszmájúak szerint azonban ez nem számít, mivel csak Bob Dylan díját javították ki, amit akkor gondolatban át kellene ugranunk…
Persze, hogy ez a mintázat meddig folytatódik, azt nem tudni. Lehet, éppen idén látják elérkezettnek az időt arra, hogy egymást kövessen két női díjazott - ami szintén forradalmi lenne, de ugyanakkor jól alkalmazkodna az írónők egyre növekő számához és jelentőségéhez.
Egyelőre én azzal a forgatókönyvvel számolok, hogy 2025-ben a férfiak köréből kerül ki a Nobel-díjas.
És ezzel tulajdonképpen a végére is értem az evidenciáknak. Innentől teljesen zavaros vizek következnek.

Nyelvi és kulturális sokszínűség
Ez egy nagyon érdekes szempont, mivel ezt az elvárást - a nemi kiegyensúlyozottság mellett - az Akadémia a megújulása egyik fő pilléreként határozta meg. A kritika korábban a legcsúnyábban úgy nyert megfogalmazást, hogy mindig a jóléti, idősebb fehér férfiak kapják a díjat (és minden egyéb jót a világban).

Az Irodalmi Nobel-díjról nem írtam már egy ideje. Vagy csak alig-alig.
Egészen pontosan a zsűrivel, a Svéd Akadémia tagjaival kapcsolatos botrány óta. Kicsit nézegettem, hogyan állnak fel a padlóról, de aztán tényleg ennyi.
Viszont nem az történt, hogy a botrány vette el teljesen a kedvemet. Az is, hiszen ahogy alakultak a dolgok, az korántsem tetszett. A rövid összefoglalást itt lehet elolvasni. Ebben talán sikerült elmagyaráznom, milyen összevissza történtek az események.
Nos, Horace Engdahl továbbra is az Akadémia tagja,* míg az akkori főtitkár, Sara Danius, akinek 2019. február 26-i lemondásában Engdahl főszerepet játszott, még az év októberében meghalt rákban. Szörnyen méltatlannak éreztem az egészet. Sara Danius rengeteget dolgozott az Akadémia modernizálásán. Döntései, határozottsága kulcsfontosságú volt a reformfolyamatban. Az ő erőfeszítései révén jutott el a tagság egyáltalán odáig, hogy nyíltan szembe kellett néznie a botrányt kiváltó üggyel.
Írni viszont azért nem írtam, mert nem láttam értelmét. Nem láttam értelmét olyasmiről találgatni, amiről nem lehet találgatni. A reform egyik célja az volt, hogy az akadémiai tagok komolyan vegyék a tagságukat, és az infók semmilyen formában ne szivárogjanak ki.
Én alapvető híve vagyok a minél szélesebb körű átláthatóságnak, így ugyan egyet nem értek ezzel, de el tudom fogadni azt is, ha egy bizottság úgy dönt, minden figyelemnek a díjazottra kell irányulnia. Az ő sikeréből vész el, ha azt firtatják, miért nem a szűkített lista egy másik tagja kapta az elismerést. Vagy hogy egyik évről a másikra miért vannak eltérések a szűkített listák között. És így tovább…
Ebből a nézőpontból az egész díjazási procedúra nem tárgyalandó. Sőt érdektelen.
Itt mindennek csakis és kizárólag a díjazottról kell szólnia.
Így nincsenek bennfentes infók, márpedig anélkül vaktában tapogatózunk.
Most azonban, egy hónappal a 2025-ös díjazott kihirdetése előtt, újra írok. Mert mégiscsak érdekel az ügy, és mégiscsak találtam értelmet az egészben...

Anne Enright The ​Wren, The Wren című könyvében egy család három generációját követhettem végig. Mindennek origója a nagyapa, Phil McDaragh. Anne Enright nemcsak megteszi őt költőnek, hanem még a verseit is megírja.

A címadó verset lefordítottam:

2025. április 14-én, Esterházy Péter születésének 75. évfordulóján, az Esterházy Magyarország Alapítvány egy új irodalmi díjat alapított. Ez ugyan az alapítvány nevét viseli, de nyilvánvalóan egy kicsit mindannyian hozzáhalljuk a Péter keresztnevet is. Azért nem árt leszögezni: ez nem EP-díj, hanem hivatalosan Esterházy Irodalmi Díj - amivel ugyan én nem nagyon törődöm, és magamban továbbra is hozzáértem a Pétert is, különösen hogy a díj honlapján is használják ezt a rövid formát: Esterházy-díj.
A díjalapításnak azonban eleve, névtől függetlenül örülök. Szükség volt rá, hiszen furmányos oldalazással az Orbán-rendszer két nagy presztízzsel bíró díjat, az Aegon- és a Libri-díjat is kicsinálta. Így maradt egyedül az elmúlt év legjobb regénye típusú elismerés kategóriában az olvasói szavazatokon alapuló, tehát egyedi karakterisztikájú Merítés-díj.
Utóbbi a 10. évadán is túl van, és még adós vagyok (legalábbis magamnak) a visszatekintő értékeléssel. Közben viszont a tavasz óta arról is gondolkodtam, milyennek tűnik ez az új irodalmi díj, milyen elvárásoknak kíván megfelelni, és mi, olvasók, mit várhatunk tőle.
A válaszhoz van egy alapítói nyilatkozat, van egy zsűrink, és nem utolsósorban megvan az első szűkített lista is.

A bíborosok közösségére, úgy hiszem, jómagam, de a sajtó is, hajlamos egyszerre két, szélsőséges nézőpontból tekinteni. Először megnevezem szépen, tárgyilagosan ezt a kettőt, aztán egy kicsit markánsabban is, de talán nem durván kifejtem, melyiket miképpen látom.
A konklávé előkészületei közben számos cikket olvastam, és magam is sokat filóztam azon, mi várható, hogyan születhet meg a döntés. Azt fedeztem fel, hogy a választói közösségre egyszerre tekintek nagyon tudatos individuumok alkotta csoportként, illetve olyanként, aminek csak a felszínén futnak végig az impulzusok.
Hangsúlyozom, nem az egyénekről, hanem az egészről beszélek. De ez persze az egyén szintjén csapódik le.
Azt gondoltam, hogy egyrészt látok itt olyan embereket, akik óriási élet- és munkatapasztalattal számba vesznek emberi kvalitásokat, nemzetközi helyzetet, vallási és szervezeti célokat, és ezek összessége alapján szép lassan kiérlelik a lehető legjobb döntést. (Érdemes meghallgatni Gábor Györgyöt.)
Másrészt azt is gondoltam, hogy egy érzelmileg nagyon intenzív helyzetben tartanak együtt egy nagyon laza közösséget, amelyen aztán így leginkább csak impulzusok tudnak végigfutni, valahol aközött, hogy “Hallottad, mit mondott?!” és hogy “Ugye, milyen jól beszélt!” - és ilyesmik alapján sodródnak bele bizonyos döntésekbe.
Azt hiszem, mindkettő egyszerre igaz is. Noha a bíborosok egyenként nagy elvárásokkal, komoly megfontolásokkal rendelkeznek, de a helyzet, mely a pápától való elbúcsúzástól az új pápa megválasztásáig rohan végig lényegében két hét alatt, érzelmileg annyira felkavaró, és fizikailag is olyan komoly igénybevétellel jár, amelyet nem lehet hideg fejjel végigcsinálni.

Újságírók garmadája lepte el Róma utcáit. Fáradhatatlanul csipegetik fel a legkisebb információmorzsákat is, és vizslatnak minden szokatlant vagy különlegeset, amelyet jelként tudnak értelmezni, hogy aztán arra a semmiségre húzzák fel a következő pápát biztosan megjósoló légvármodelljüket. Tipikusan olyan értesülésekkel van tele a levegő, amelyet egy kifejezetten megbízható ismerőstől kaptak, aki kapcsolatban áll olyasvalakivel, akinek az ismeretségi körében akadnak a bíborosokhoz bejáratos emberek is…*
De azért a legtöbb cikkben többé-kevésbé nyíltan az a beismerés is olvasható, nem tud itt még senki semmit biztosan, hiszen még maguk a bíborosok is afféle állandósított puhatolózó fázisban vannak.** Az önmarketing eleve kerülendő, de még a zárt körben, másért folytatott korteskedésnek sem szabad túl egyértelműnek, kizárólagosnak hangzania. Bizony, nagy a különbség a politikai választások és e között, ahol még félhivatalos jelöltek sincsenek.
Viszont éppen ezért nincs is ennél izgalmasabb és korlátlanabb kaland. Kalkulálgatni abban a biztos tudatban, hogy tévedni eleve emberi dolog, itt meg a sportág szerves részeként szinte kötelező is.
Mégis, a spekulációk konvergálnak, és fedni kezdik egymást. Kibontakozik valami olyasmi, amit akár az igazsághoz nagyon-nagyon közelállónak is lehet vélni.
Akkor hány napig fognak bent csücsülni ezek a bíborosok, és a végén kit is választanak meg pápának?

Ferenc pápa temetése után a bíborosok immár minden figyelmüket az új pápa személyének kiválasztására fordíthatják. A konklávét május 7-ére tűzték ki. 
Izgalmas napok ezek. Végtelen sok (angol, spanyol, olasz, portugál nyelvű) hírt, hozzászólást olvastam, és szinte elvesztem a különféle információk sűrűjében. Most, még a konklávé kezdete előtt, azonban megálltam egy pillanatra, és néhány tanulságot összeszedtem magamnak.

Ferenc pápa meghalt. Húsvéttól Húsvétig tartó pápasága véget ért. Éppen most nem számítottam a halálhírére, mivel a kórházból kikerülve úgy tűnt, javulgat az állapota, és képes még megerősödni. Bár azt lehetett érezni, gondolni, hogy még egy influenzaszezont nem bír ki a szervezete, én bíztam abban, hogy még ebben az évben jelenlétével segíti az emberiséget. Nem akarok most a jelentőségéről írni. Helyette ezt a szép, átfogó cikket ajánlom.

A pápai hivatal alaptermészete, hogy a következő pápa személyére állandóan, hangsúlyozom: állandóan zajlanak a találgatások. Különösen felerősödött ez Ferenc hosszadalmas kórházi kezelése alatt. Ezért nem meglepő, hogy a halálhír bejelentésével egyidőben megjelentek az első listák, az első találgatások.
Nem egy cikkben előfordult többek között Angelo Scola vagy éppen Marc Ouellet neve, illetve még egész sok helyen Christoph Schönborné, akik mind betöltötték 80. életévüket. Ugyan ők is megválaszthatók lennének (ahogy minden katolikus férfiú), ámde egy biztos, ők nem vesznek részt a konklávén, és a jelenleg érvényben lévő szokásokkal való egészen meglepő szakítás lenne, ha nem a Sixtus-kápolnába bezárkózó, csakis 80. évüket be nem töltött bíborosokból álló testület egy tagja lenne a következő pápa.
Általában ez az infó nem jelenik meg az őket említő cikkekben, és ez engem eléggé triggerelt. Éppen ezért feljogosítva éreztem magam egy lista összeállítására.
Elsősorban persze saját szórakoztatásomra, és önmagam visszamenőleges megmosolygására…

Megemlékezés az Aegon-díj és a Libri-díj eltörlése alkalmából

Az Aegon-díj és a Libri-díj megszűntek. Megszüntetésüket és megszüntetve maradásukat a magyar kultúrpolitikai kurzushoz illeszkedő, abból levezethető tettnek tekintem.* A gyászbeszéd legpozitívabb formája nem a kesergés, hanem az egykori élet eredményeinek felmutatása. Lássuk, miért is volt jó ezeknek a díjaknak a létezése, és mit is köszönhettünk nekik?

Mindkét díj egy lezárt évad terméséből szemezett. Az életművet vagy annak egy szakaszát, tehát az író általános teljesítményét, így magát az írót értékelő díjakkal szemben ezek könyvet, kiadványokat emeltek ki. Erre a típusra két példát szoktak hozni: az első az 1903 óta létező francia Goncourt-díj, amely már otthonában is számtalan díjat inspirált, és amelynek mintájára - ez a második alappélda - 1968-ban létrehozták az angol nyelvterülethez kapcsolódó Booker-díjat.
Rangos minták, amelyekre tekintve azonnal felmerül, nem véletlenül léteznek, és nem lehetnek kárára az irodalmi életnek. Most az irodalmi életre gyakorolt pozitív hatásokon gyorsan átnyargalok. Axióma: ami az olvasást népszerűsíti, márpedig ezek a díjak azt népszerűsítik, az jó az egész kultúrközegnek, beleértve szerzőt, kiadót, kritikust, de a kultúra egyéb területeit is. Vagyis egy ilyen díj megszüntetése evidens csapás a kultúrára.
A nyargalásban egyetlen fontos kijelentésre lelassítok. Bár nagyon örülök, hogy a Merítés-díj révén maradt ilyen típusú díj Magyarországon, annak hatása (legalábbis egyelőre) nem mérhető a megszüntetett két díjéhoz. Ez - hogy a legnagyobb tévhitet pöcköljem ki azonnal - nem elsősorban a pénzdíj hiánya miatt van (lásd a Goncourt-ral járó szimbolikus bankjegyet). A különbség a hallhatóságban van, ami viszont a finanszírozási háttérből következik, és így mégiscsak pénzügyi kérdés.
A Libri esetében egyértelmű volt a szándék: a díj egy könyvkereskedelemmel foglalkozó cég kezében kiváló reklámeszközként szolgált. Megtervezett arculat, fotózások, plakátok, interjúk és nagyszabású díjátadók jellemezték az egész kiválasztási folyamatot, amibe mindenféle ismert embereket igyekeztek bevonni (Csak zárójelben: a cégcsoporthoz tartozó kiadók nem élveztek kivételezettséget, ezt is le kell írni.) A komoly marketingérték bemutatására itt olvasható egy pontos és látványos elemzés.
Ami az Aegont illeti, a képlet összetettebb. Sajnálatos módon ma már ennek a honlapja sem érhető, amely iskolai felhasználásra szánt tananyagokat éppúgy tartalmazott, mint az általános marketingcéloknak megfelelő ismertetőket. A szponzorcég a pénzjutalmon felül tehát jelentős erőforrásokat mozgósított a kortárs magyar irodalomnak a megismertetésére, a legújabb könyveknek a kulturális hétköznapokba való szervesítésére.
Jól látszik, hogy mindkét díj komoly háttérrel rendelkezett és önmagában is intézménynek volt tekinthető. Erőforrásaikat nem véletlenül kapták: az Aegon közvetetten, míg a Libri nagyon is közvetlenül profitált a díj fenntartásából. Vagyis a láthatóság elsődleges cél volt mindkét oldalon, amely a befektetést üzletileg indokolhatóvá tette.
A Merítés-díj alulról jövő szerveződésként szintén rendelkezik egyedi karakterisztikával, azt sem lehet elintézni a csak egy díj kijelentéssel, de természetéből adódóan (forrás nélküli, teljesen pénzmentes ügymenettel) mégsem mérhető az egykor komoly háttérrel működő, mára megszüntetett díjakhoz.
A szélesebb és messzebbre vezető hatásokon túl vagy inkább innen én most a nettó olvasói haszonról gondolkodtattam el magam. Azon elmélkedtem, hogy a viszonylag sokat olvasó, a kortárs megjelenésekre fogékony olvasóközönség részeként mit vártam el én ezektől a díjaktól, és mi az, amit meg tudtak nekem adni, és mi az, amit nem.

2016-tól kezdődően néhány évig abban a szerencsés helyzetben lehettem a hozzám hasonló irodalomkedvelőkkel együtt, hogy három különböző díj listáját is szemlézhettem, válogathattam a legfrissebb magyar megjelenésekből, és összevethettem az egyes listákat hasonlóságok és eltérések után kutatva.
Milyen szép is volt, hogy létezett ez a trió, amit úgy szoktam címkézni, hogy a szakma (Aegon-díj), a piac (Libri-díj) és az olvasók (Merítés-díj) közösségének elismerése. Mára csak a 10. évadára készülő Merítés-díj maradt talpon.

Az újságírásban manapság szokásos módon íme négy adat, amelyeknek összefűzéséről és a hozzájuk kapcsolódó reflexiókról szól ez a blogbejegyzés:

2020. április: utoljára adják át az Aegon-díjat. A 15. évben Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című verseskötete kapta az elismerést.
// Az ELTE BTK híradása

2021: A magyar kormány először megakadályozza, hogy az osztrák Vienna Insurance Group megvásárolja az Aegon Biztosítót, majd végül engedélyezik, hogy decemberben a Corvinus Nemzetközi Befektetési Zrt. bevonásával együtt szerezzék meg a magyar érdekeltséget.
// Idézet az angol nyelvű sajtóközleményből:
“Wiener Versicherung Gruppe (VIG) and the Hungarian government have reached an agreement on the principles of a cooperation and the further course of action, which provides for a participation of 45% by the Hungarian state in the Hungarian AEGON companies and UNION Vienna Insurance Group Biztosító Zrt.”
“The Hungarian government has nominated Corvinus Nemzetközi Befektetési Zrt., a 100% state-owned Hungarian holding company, as negotiating partner.“

2022. május: utoljára adják át a Libri-díjat: “2022-ben a Libri irodalmi díjat Krasznahorkai László Herscht 07769 című elbeszélése, a közönségdíjat pedig Bödőcs Tibor Mulat a Manézs című politikai szatírája kapta.”
// A hír a Libri Bookline Zrt. oldaláról, mivel mára a teljes tartalom eltűnt a hivatalos helyről, a libri.hu oldaláról. Az emlékezet beszántása is fontos jelzés lehet mindenkinek.

2021 áprilisában a Mathias Corvinus Collegium vétójoggal együttjáró kisebbségi tulajdonrészt szerez a Libri Csoportban, majd 2023 nyarára gyakorlatilag a teljes tulajdonjogot megszerzik.
// Szép elemzés az egész történetről a G7-en.

A Tár című film megnézése után

Ugye téged sem zavar,
ha a sárkány időnként
elvisz egy fiatal lányt.
Úgy évente legfeljebb egyet.
Néha kettőt.
De háromnál biztosan nem többet.
Viszont olyan is van, hogy két-három évig nem kell neki újabb.
Nem, dehogy. Nem eszi meg őket.
Ugyan!

A 19. századi versek olvasgatása közben akadtam Francis Thompsonra. Ugyan már a 19. század második felében élt, de igazi romantikus életrajzot tudhat magáénak. Még nem volt 30, amikor már komoly ópiumfüggőként London utcáin élt, és innen halászta össze a kulturális értelmiséghez tartozó Meynell család. Ebben a családban volt nyolc gyerek, és valami furcsa hálaként ezekhez a gyerekekhez verseket is írt a jóember.
Furcsa vers ez, igazi weird helyzet. De ezt csak utólag olvasgattam össze hozzá. Az agyam azért akadt meg ezen a versen, mert egészen fura szavak kerültek bele, fura képek sorakoznak benne, és megragadott a maga darabosságával. Annyira plasztikusnak éreztem az egészet. Érzékeltem, ahogy egy már nehézkes, darabos férfi próbálja kifejezni magát. (Igen, Caspar David Friedrich jeges tengere jutott eszembe.) Szinte kísértett, hogy egy ilyen nehézkes verset hozzak össze.

Larkin This be the verse-nek fordítása után logikus volt Robert Louis Stevenson Requiemjéhez fordulni, ugyanis általános nézet,* hogy Larkin ebből a versből emelte ki egy részletet saját magának címül. Úgyhogy a tét végül is az első fordítás befejezése volt: a címként szolgáló sorhoz kellett a verset felépítenem - azzal a boldog tudattal, hogy legalább a Requiem magyarul is megállja helyét.

Nem játszanám a nagy szakértőt sem az angol nyelvű irodalom terén, sem a versfordítások terén. Előbbi valahogy soha nem érdekelt igazán. Pontosabban, minden más sokkal jobban érdekelt, és a választásoknál mindig az angol nyelvűek sorolódtak hátrébb. Ami pedig a verstant illeti, a '90-es években a romjaiban veszteglő ELTE-n nem igazán tanultam meg többet a gimnáziumi alapoknál. Mégis az elmúlt napokban azon kaptam magam, hogy próbálom a jambikus verselés rejtelmeit felfejteni, hogy ezt a Larkin-verset szépen átültethessem magyarra.
Íme az első verzió az eredetivel együtt: 

Nem én voltam az első, aki nekifogott ennek a versnek. Elkezdtem tanulmányozni, ki mire jutott. Ehhez a csodás Babelmatrix egyből hét fordítást is kínált.

Különleges számomra a Merítés-díj napokban közzétett 8. szépprózalistája, mivel a húsvéti időszakban meghoztam a döntést: kilépek a zsűriből.
Az évek során lassan sikerült definiálni a zsűriben betöltött szerepemet. Ugyanakkor csak az elmúlt időszakban definiáltam, hogy mi is volt a jelentősége ennek a nyolc évnek az én életemben. Kézenfekvő lenne azt mondani, mindez leginkább az olvasásról szólt. Amikor '14 karácsonyán megszületett bennem az ötlet, akkor az elsődleges motiváció tényleg az volt, hogy árnyaltabb képet szerezhessek a kortárs magyar irodalomról. Az általam egyébként még méretében így is alábecsült évi megjelenéseket egyénileg átláthatatlannak éreztem. Gyakori tapasztalatom volt, hogy a szűkös időkeretemből erre szánt időt utólag megbántam - és ez nem a könyv hibája volt feltétlenül, hanem a rendelkezésre álló infók szűkössége miatt nem tudtam jól választani. Ehhez láttam meg az eszközt a Molyban, és ehhez találtam társakat a molyokban. Nyitott kapukat döngettem, és az első pillanattól minden ment, mint a karikacsapás. Az első díjátadón is elmondtam, mennyire hihetetlennek érzem, hogy év elején arról csetelünk, vajon kik a magyar irodalom klasszisai, év végén meg már velük beszélgetünk. A várakozásaim maximálisan teljesültek, hiszen átlagosan évi 30 könyvet olvastam az adott év megjelenéseiből a tízes listák összeállításáig, és még jó párat azután, meg természetesen nem egyszer pótoltam egy-egy szerző korábbi műveit. Ez rengeteg felfedezéssel járt, örömökkel és az ismereteim elmélyülésével.

A vatikáni közéletben, 2021-re visszatekintve, a Ferenc pápa lemondásával kapcsolatos találgatások felerősödése volt az egyik legfontosabb jelenség. Jó ideje nem foglalkozott ezzel senki, ám a nyár folyamán Ferenc pápa komoly műtéten esett át.[i] A kórházi kezelés közben azonnal felmerült a kérdés, vajon küszöbön áll-e a lemondása, és természetesen felerősödtek az utódlással kapcsolatos találgatások is.[ii] Azóta egyre világosabban látszik a válasz: Ferenc pápának esze ágában sincs visszavonulni. Fizikailag kiváló egészségnek örvend, utazásokat vállal, komoly jelentőségű találkozókon vesz részt, és a hosszabb távú terveiről is nyilatkozik.
Cikkemben arra a kérdésre keresek választ, miért tűnhetett megalapozottnak a lemondással kapcsolatos várakozás, illetve azt is körüljárom, miért nem számítok rá mégsem a közeljövőben.

A katolikus egyház életében állandó téma a következő pápa személyének találgatása. Ha rákeresünk az interneten, számtalan nyelven találunk különféle, nagyjából egymást ismétlő listákat az ún. papabile, azaz a pápaságra esélyes bíborosokról. (Például.) Éppen ezért nem látom értelmét, hogy én is megismételjek egy ilyen listát, aminek összeállításához – ahogy majd megmutatom – különösebb háttérinfók sem szükségesek, bennfentesség meg pláne nem. Helyette sokkal hasznosabbnak és érdekesebbnek tartom, hogy ezen listák alapján milyen kép rajzolódik ki pillanatnyilag a következő pápáról. Ez azt is megmutatja, hogy milyennek látjuk a bíborosok testületét, és hogy mit gondolunk az egyház jövőjéről.

– kötetekről kötetlenül 7. –

Könnyedén mondhatnám, két szögesen ellentétes kötet került a kezembe. Úgy állnak egymással szemben, mint a fekete meg a fehér szín. Csakhogy az egyiket ugyan tényleg a fekete szín határozza meg (31-szer fordul elő a szó a szövegben), a másikon viszont már az első rénézésre is a sárga uralkodik. A fekete-sárga párról meg inkább a méhek-darazsak jutnak eszembe – és ez találó is, ugyanis az a szöges ellentét sem feltétlenül igaz, mivel mindkettőnek a stílusában van valamilyen csúfondáros, évődő, csipkelődő felhang.

A fekete színt Terék Anna Háttal a napnak című kötetéhez társítottam. Nagyon adja magát, hiszen ez egy erős koncepciójú kötet. Az édesapa elgyászolása a központi téma. De nem egy csodás, kedves, agyonszeretett apukáról van szó, akit ideális kapcsolat fűzött a gyermekéhez. Terék Anna nehéz gyermekkort idéz fel, egy édesapa nehéz, alkoholizmusba fulladó életének árnyékában. A traumafeldolgozás tehát többrétű, és felnőttként a beszélő elszámol saját érzelmi diszfunkcionalitásával, párkapcsolati kudarcaival. Nagyon ötletes, ahogy mindez egy párkapcsolati szakítás időkeretében jelenik meg, amelyhez a döntés stílszerűen egy közösen átmúlatott éjszaka folyamán érik meg.

– kötetekről kötetlenül 6. –

Érdekes tapasztalat, hogy verseskötetek olvasásakor nem csak, hogy nem a ráció határozza meg az olvasási élményem, hanem még racionalizálni sem feltétlenül sikerül az olvasási folyamatot. Vagy akár, ha nagy néha felbukkan a ráció, inkább megkérdőjelezi a történéseket, és nemes egyszerűséggel rákérdez: ezt minek is olvasod?

Wirth Imre köteténél ennél jobb példa nincs is erre. Hónapok óta forgatom, kisebb kihagyásokkal olvasgatom, és nem tudok számot adni a ragaszkodásomról. Hogy miért is térek hozzá vissza újra meg újra. De még azt sem tudom megmondani, hogy a versek olvasgatása közben mi történik bennem.

Ahogy mondtam, a ráció szinte lebeszél. Amit elvárnék magamtól versolvasás közben, nem akar megtörténni. Nem tudok rámutatni egy-egy versre, hogy de igaz, de lenyűgöző, ez micsoda megvilágító erejű. Mégis magához bilincselt a kötet. Tudok mondani dolgokat: ahogy elmélázok egy-egy nem értett mondaton, meglepő szószerkezeten; csodálkozom a mélabúval kevert undoron; meghökkenek az érzékenységbe csomagolt durvaságon; a képek ambivalenciájára gondolok néha… De mindez nem magyarázza meg, ami történik velem.

Viszont attól félek, hogy ha bezárom, csak az olvasgatás ténye marad meg. Nem tudom senkinek elmondani, mi volt ez. Hogy jó volt-e, vagy ajánlom-e.

Amit el fogok tudni mesélni, az az, hogy egy IKEA-ágyat szereltem össze, és miközben Marylin Mansont hallgattam, egy-egy fázis között elolvastam egy-egy verset. Már korábban megfogalmazódott bennem, hogy a szövegekben van valami erősen ambivalens, de akkor világosodott meg, hogy a rockzene szövegíróiban van meg ez az ellentétes érzésvilág: a finomságra hajlás és a traumatikus élmények felidézése. A másik gondolatsor, ami szintén beérett itt, hogy egyre jobban zavar egy szokás: verset csak sóhajtozva, pátosszal lehet mondani. Biztos vagyok benne, fogok még én is hagyományosan verset szavalni, itt viszont határozottan éreztem, hogy a motyogás és az üvöltés szélsőségei jobban illenek ezekhez a szövegekhez. Ugyanakkor azt is tudtam, én erre még nem állok készen. Megpróbálhatom, de egyelőre másfelé vezet az út.

Így született meg ez a két feldolgozás, az obszesszív verziók.

Nem mondom azt, hogy élvezzétek. Kapcsoljátok be a biztonsági öveket, és nyugodtan hőköljetek hátra.

Súlyos test rágja (69.o.):

– kötetekről kötetlenül 5. –

Igazából még mindig az események alakítják az olvasásaimat, de azért a vágy össze tud velük dolgozni. Szerettem volna már valami mainstreamebbet olvasni, menőbbet, és a budaörsi könyvtár újdonságos polcán találtam is ilyesmit: Erdős Virág és Krusovszky Dénes kötetét hoztam haza.

– kötetekről kötetlenül 4. –

Nincs ígéret, csak távlatok – ez arra is vonatkozott kötetolvasási kalandom kezdetén, hogy nem kötelezem magam értékelések írására, sem nem írására. Most két csillagozás után ismét nem csillagozok. Merő bizonytalanság az oka. Nem bízom az értetlenkedésemben. Talán kiderül a leírandókból, hogy miért.
Károlyi Csabától olvastam nemrég egy interjúban ezt a mondatot: „Nem biztos, hogy minden tehetséges költőnek húszévesen már kötetet kellene kiadnia.” Kinyílt a bicska a zsebemben, bár KCs óvatosan fogalmazott, és ő aztán tényleg igazán pozitív és támogató szereplője a kulturális életnek, de mégis úgy csengett a fülemben, mintha azt mondta volna, hogy húszévesen nem kellene kötetet kiadnia egy költőnek sem. Mondom, nem ezt mondta, csak a szemtől az agyig kacskaringós az út.

Ha a díjazott jó író, számít-e, ha nem sikerül közel kerülnünk a díjat odaítélő csoporthoz? Számít-e, ha az Akadémiának még véletlenül sem sikerül szimpatikus lépéseket tennie?
Pedig 2019-ben igazán megvolt az esélyük, de akkor most sajnálnunk kellene, hogy Peter Handke nyerte el a Nobel-díjat… Vagy mégiscsak jó ez így is?