Megemlékezés az Aegon-díj és a Libri-díj eltörlése alkalmából

Az Aegon-díj és a Libri-díj megszűntek. Megszüntetésüket és megszüntetve maradásukat a magyar kultúrpolitikai kurzushoz illeszkedő, abból levezethető tettnek tekintem.* A gyászbeszéd legpozitívabb formája nem a kesergés, hanem az egykori élet eredményeinek felmutatása. Lássuk, miért is volt jó ezeknek a díjaknak a létezése, és mit is köszönhettünk nekik?

Mindkét díj egy lezárt évad terméséből szemezett. Az életművet vagy annak egy szakaszát, tehát az író általános teljesítményét, így magát az írót értékelő díjakkal szemben ezek könyvet, kiadványokat emeltek ki. Erre a típusra két példát szoktak hozni: az első az 1903 óta létező francia Goncourt-díj, amely már otthonában is számtalan díjat inspirált, és amelynek mintájára - ez a második alappélda - 1968-ban létrehozták az angol nyelvterülethez kapcsolódó Booker-díjat.
Rangos minták, amelyekre tekintve azonnal felmerül, nem véletlenül léteznek, és nem lehetnek kárára az irodalmi életnek. Most az irodalmi életre gyakorolt pozitív hatásokon gyorsan átnyargalok. Axióma: ami az olvasást népszerűsíti, márpedig ezek a díjak azt népszerűsítik, az jó az egész kultúrközegnek, beleértve szerzőt, kiadót, kritikust, de a kultúra egyéb területeit is. Vagyis egy ilyen díj megszüntetése evidens csapás a kultúrára.
A nyargalásban egyetlen fontos kijelentésre lelassítok. Bár nagyon örülök, hogy a Merítés-díj révén maradt ilyen típusú díj Magyarországon, annak hatása (legalábbis egyelőre) nem mérhető a megszüntetett két díjéhoz. Ez - hogy a legnagyobb tévhitet pöcköljem ki azonnal - nem elsősorban a pénzdíj hiánya miatt van (lásd a Goncourt-ral járó szimbolikus bankjegyet). A különbség a hallhatóságban van, ami viszont a finanszírozási háttérből következik, és így mégiscsak pénzügyi kérdés.
A Libri esetében egyértelmű volt a szándék: a díj egy könyvkereskedelemmel foglalkozó cég kezében kiváló reklámeszközként szolgált. Megtervezett arculat, fotózások, plakátok, interjúk és nagyszabású díjátadók jellemezték az egész kiválasztási folyamatot, amibe mindenféle ismert embereket igyekeztek bevonni (Csak zárójelben: a cégcsoporthoz tartozó kiadók nem élveztek kivételezettséget, ezt is le kell írni.) A komoly marketingérték bemutatására itt olvasható egy pontos és látványos elemzés.
Ami az Aegont illeti, a képlet összetettebb. Sajnálatos módon ma már ennek a honlapja sem érhető, amely iskolai felhasználásra szánt tananyagokat éppúgy tartalmazott, mint az általános marketingcéloknak megfelelő ismertetőket. A szponzorcég a pénzjutalmon felül tehát jelentős erőforrásokat mozgósított a kortárs magyar irodalomnak a megismertetésére, a legújabb könyveknek a kulturális hétköznapokba való szervesítésére.
Jól látszik, hogy mindkét díj komoly háttérrel rendelkezett és önmagában is intézménynek volt tekinthető. Erőforrásaikat nem véletlenül kapták: az Aegon közvetetten, míg a Libri nagyon is közvetlenül profitált a díj fenntartásából. Vagyis a láthatóság elsődleges cél volt mindkét oldalon, amely a befektetést üzletileg indokolhatóvá tette.
A Merítés-díj alulról jövő szerveződésként szintén rendelkezik egyedi karakterisztikával, azt sem lehet elintézni a csak egy díj kijelentéssel, de természetéből adódóan (forrás nélküli, teljesen pénzmentes ügymenettel) mégsem mérhető az egykor komoly háttérrel működő, mára megszüntetett díjakhoz.
A szélesebb és messzebbre vezető hatásokon túl vagy inkább innen én most a nettó olvasói haszonról gondolkodtattam el magam. Azon elmélkedtem, hogy a viszonylag sokat olvasó, a kortárs megjelenésekre fogékony olvasóközönség részeként mit vártam el én ezektől a díjaktól, és mi az, amit meg tudtak nekem adni, és mi az, amit nem.

2016-tól kezdődően néhány évig abban a szerencsés helyzetben lehettem a hozzám hasonló irodalomkedvelőkkel együtt, hogy három különböző díj listáját is szemlézhettem, válogathattam a legfrissebb magyar megjelenésekből, és összevethettem az egyes listákat hasonlóságok és eltérések után kutatva.
Milyen szép is volt, hogy létezett ez a trió, amit úgy szoktam címkézni, hogy a szakma (Aegon-díj), a piac (Libri-díj) és az olvasók (Merítés-díj) közösségének elismerése. Mára csak a 10. évadára készülő Merítés-díj maradt talpon.

Az újságírásban manapság szokásos módon íme négy adat, amelyeknek összefűzéséről és a hozzájuk kapcsolódó reflexiókról szól ez a blogbejegyzés:

2020. április: utoljára adják át az Aegon-díjat. A 15. évben Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című verseskötete kapta az elismerést.
// Az ELTE BTK híradása

2021: A magyar kormány először megakadályozza, hogy az osztrák Vienna Insurance Group megvásárolja az Aegon Biztosítót, majd végül engedélyezik, hogy decemberben a Corvinus Nemzetközi Befektetési Zrt. bevonásával együtt szerezzék meg a magyar érdekeltséget.
// Idézet az angol nyelvű sajtóközleményből:
“Wiener Versicherung Gruppe (VIG) and the Hungarian government have reached an agreement on the principles of a cooperation and the further course of action, which provides for a participation of 45% by the Hungarian state in the Hungarian AEGON companies and UNION Vienna Insurance Group Biztosító Zrt.”
“The Hungarian government has nominated Corvinus Nemzetközi Befektetési Zrt., a 100% state-owned Hungarian holding company, as negotiating partner.“

2022. május: utoljára adják át a Libri-díjat: “2022-ben a Libri irodalmi díjat Krasznahorkai László Herscht 07769 című elbeszélése, a közönségdíjat pedig Bödőcs Tibor Mulat a Manézs című politikai szatírája kapta.”
// A hír a Libri Bookline Zrt. oldaláról, mivel mára a teljes tartalom eltűnt a hivatalos helyről, a libri.hu oldaláról. Az emlékezet beszántása is fontos jelzés lehet mindenkinek.

2021 áprilisában a Mathias Corvinus Collegium vétójoggal együttjáró kisebbségi tulajdonrészt szerez a Libri Csoportban, majd 2023 nyarára gyakorlatilag a teljes tulajdonjogot megszerzik.
// Szép elemzés az egész történetről a G7-en.

A Tár című film megnézése után

Ugye téged sem zavar,
ha a sárkány időnként
elvisz egy fiatal lányt.
Úgy évente legfeljebb egyet.
Néha kettőt.
De háromnál biztosan nem többet.
Viszont olyan is van, hogy két-három évig nem kell neki újabb.
Nem, dehogy. Nem eszi meg őket.
Ugyan!

A 19. századi versek olvasgatása közben akadtam Francis Thompsonra. Ugyan már a 19. század második felében élt, de igazi romantikus életrajzot tudhat magáénak. Még nem volt 30, amikor már komoly ópiumfüggőként London utcáin élt, és innen halászta össze a kulturális értelmiséghez tartozó Meynell család. Ebben a családban volt nyolc gyerek, és valami furcsa hálaként ezekhez a gyerekekhez verseket is írt a jóember.
Furcsa vers ez, igazi weird helyzet. De ezt csak utólag olvasgattam össze hozzá. Az agyam azért akadt meg ezen a versen, mert egészen fura szavak kerültek bele, fura képek sorakoznak benne, és megragadott a maga darabosságával. Annyira plasztikusnak éreztem az egészet. Érzékeltem, ahogy egy már nehézkes, darabos férfi próbálja kifejezni magát. (Igen, Caspar David Friedrich jeges tengere jutott eszembe.) Szinte kísértett, hogy egy ilyen nehézkes verset hozzak össze.

Larkin This be the verse-nek fordítása után logikus volt Robert Louis Stevenson Requiemjéhez fordulni, ugyanis általános nézet,* hogy Larkin ebből a versből emelte ki egy részletet saját magának címül. Úgyhogy a tét végül is az első fordítás befejezése volt: a címként szolgáló sorhoz kellett a verset felépítenem - azzal a boldog tudattal, hogy legalább a Requiem magyarul is megállja helyét.

Szikrázó éji ég alatt

Ássad meg a síromat.

Az élet jó, s jó itt alant.

Én így akartam, itt találsz.


Fejfámra ezt a verset vésd:

Nyugszik ő, ahol remélt.

Otthon van ím a tengerész,

Otthon van már a jó vadász.

Under the wide and starry sky,

    Dig the grave and let me lie.

Glad did I live and gladly die,

    And I laid me down with a will.


This be the verse you grave for me:

    Here he lies where he longed to be;

Home is the sailor, home from sea,

    And the hunter home from the hill.

 

Nem játszanám a nagy szakértőt sem az angol nyelvű irodalom terén, sem a versfordítások terén. Előbbi valahogy soha nem érdekelt igazán. Pontosabban, minden más sokkal jobban érdekelt, és a választásoknál mindig az angol nyelvűek sorolódtak hátrébb. Ami pedig a verstant illeti, a '90-es években a romjaiban veszteglő ELTE-n nem igazán tanultam meg többet a gimnáziumi alapoknál. Mégis az elmúlt napokban azon kaptam magam, hogy próbálom a jambikus verselés rejtelmeit felfejteni, hogy ezt a Larkin-verset szépen átültethessem magyarra.
Íme az első verzió az eredetivel együtt: 

They fuck you up, your mum and dad.   

    They may not mean to, but they do.   

They fill you with the faults they had

    And add some extra, just for you.


But they were fucked up in their turn

    By fools in old-style hats and coats,   

Who half the time were soppy-stern

    And half at one another’s throats.


Man hands on misery to man.

    It deepens like a coastal shelf.

Get out as early as you can,

    And don’t have any kids yourself.

Megszívat jól apád s anyád,

Tán nem szándékkal, de mégis.

Balfaszságuk rád ruházzák,

Hozzádobva némi spécit.


Ám velük is szívóztak 

Letűnt ruhás habókosok,

Kik nyálas-kimértek voltak,

Vagy egymást ragadták torkon.


Örökítjük a keservet.

Mélyül egyre, mint a tenger

Mássz ki azonnal, ha lehet,

És ne legyen gyereked.

Nem én voltam az első, aki nekifogott ennek a versnek. Elkezdtem tanulmányozni, ki mire jutott. Ehhez a csodás Babelmatrix egyből hét fordítást is kínált.

Különleges számomra a Merítés-díj napokban közzétett 8. szépprózalistája, mivel a húsvéti időszakban meghoztam a döntést: kilépek a zsűriből.
Az évek során lassan sikerült definiálni a zsűriben betöltött szerepemet. Ugyanakkor csak az elmúlt időszakban definiáltam, hogy mi is volt a jelentősége ennek a nyolc évnek az én életemben. Kézenfekvő lenne azt mondani, mindez leginkább az olvasásról szólt. Amikor '14 karácsonyán megszületett bennem az ötlet, akkor az elsődleges motiváció tényleg az volt, hogy árnyaltabb képet szerezhessek a kortárs magyar irodalomról. Az általam egyébként még méretében így is alábecsült évi megjelenéseket egyénileg átláthatatlannak éreztem. Gyakori tapasztalatom volt, hogy a szűkös időkeretemből erre szánt időt utólag megbántam - és ez nem a könyv hibája volt feltétlenül, hanem a rendelkezésre álló infók szűkössége miatt nem tudtam jól választani. Ehhez láttam meg az eszközt a Molyban, és ehhez találtam társakat a molyokban. Nyitott kapukat döngettem, és az első pillanattól minden ment, mint a karikacsapás. Az első díjátadón is elmondtam, mennyire hihetetlennek érzem, hogy év elején arról csetelünk, vajon kik a magyar irodalom klasszisai, év végén meg már velük beszélgetünk. A várakozásaim maximálisan teljesültek, hiszen átlagosan évi 30 könyvet olvastam az adott év megjelenéseiből a tízes listák összeállításáig, és még jó párat azután, meg természetesen nem egyszer pótoltam egy-egy szerző korábbi műveit. Ez rengeteg felfedezéssel járt, örömökkel és az ismereteim elmélyülésével.

A vatikáni közéletben, 2021-re visszatekintve, a Ferenc pápa lemondásával kapcsolatos találgatások felerősödése volt az egyik legfontosabb jelenség. Jó ideje nem foglalkozott ezzel senki, ám a nyár folyamán Ferenc pápa komoly műtéten esett át.[i] A kórházi kezelés közben azonnal felmerült a kérdés, vajon küszöbön áll-e a lemondása, és természetesen felerősödtek az utódlással kapcsolatos találgatások is.[ii] Azóta egyre világosabban látszik a válasz: Ferenc pápának esze ágában sincs visszavonulni. Fizikailag kiváló egészségnek örvend, utazásokat vállal, komoly jelentőségű találkozókon vesz részt, és a hosszabb távú terveiről is nyilatkozik.
Cikkemben arra a kérdésre keresek választ, miért tűnhetett megalapozottnak a lemondással kapcsolatos várakozás, illetve azt is körüljárom, miért nem számítok rá mégsem a közeljövőben.

A katolikus egyház életében állandó téma a következő pápa személyének találgatása. Ha rákeresünk az interneten, számtalan nyelven találunk különféle, nagyjából egymást ismétlő listákat az ún. papabile, azaz a pápaságra esélyes bíborosokról. (Például.) Éppen ezért nem látom értelmét, hogy én is megismételjek egy ilyen listát, aminek összeállításához – ahogy majd megmutatom – különösebb háttérinfók sem szükségesek, bennfentesség meg pláne nem. Helyette sokkal hasznosabbnak és érdekesebbnek tartom, hogy ezen listák alapján milyen kép rajzolódik ki pillanatnyilag a következő pápáról. Ez azt is megmutatja, hogy milyennek látjuk a bíborosok testületét, és hogy mit gondolunk az egyház jövőjéről.

be-happy.jpg– kötetekről kötetlenül 7. –

Könnyedén mondhatnám, két szögesen ellentétes kötet került a kezembe. Úgy állnak egymással szemben, mint a fekete meg a fehér szín. Csakhogy az egyiket ugyan tényleg a fekete szín határozza meg (31-szer fordul elő a szó a szövegben), a másikon viszont már az első rénézésre is a sárga uralkodik. A fekete-sárga párról meg inkább a méhek-darazsak jutnak eszembe – és ez találó is, ugyanis az a szöges ellentét sem feltétlenül igaz, mivel mindkettőnek a stílusában van valamilyen csúfondáros, évődő, csipkelődő felhang.

A fekete színt Terék Anna Háttal a napnak című kötetéhez társítottam. Nagyon adja magát, hiszen ez egy erős koncepciójú kötet. Az édesapa elgyászolása a központi téma. De nem egy csodás, kedves, agyonszeretett apukáról van szó, akit ideális kapcsolat fűzött a gyermekéhez. Terék Anna nehéz gyermekkort idéz fel, egy édesapa nehéz, alkoholizmusba fulladó életének árnyékában. A traumafeldolgozás tehát többrétű, és felnőttként a beszélő elszámol saját érzelmi diszfunkcionalitásával, párkapcsolati kudarcaival. Nagyon ötletes, ahogy mindez egy párkapcsolati szakítás időkeretében jelenik meg, amelyhez a döntés stílszerűen egy közösen átmúlatott éjszaka folyamán érik meg.

– kötetekről kötetlenül 6. –

Érdekes tapasztalat, hogy verseskötetek olvasásakor nem csak, hogy nem a ráció határozza meg az olvasási élményem, hanem még racionalizálni sem feltétlenül sikerül az olvasási folyamatot. Vagy akár, ha nagy néha felbukkan a ráció, inkább megkérdőjelezi a történéseket, és nemes egyszerűséggel rákérdez: ezt minek is olvasod?

Wirth Imre köteténél ennél jobb példa nincs is erre. Hónapok óta forgatom, kisebb kihagyásokkal olvasgatom, és nem tudok számot adni a ragaszkodásomról. Hogy miért is térek hozzá vissza újra meg újra. De még azt sem tudom megmondani, hogy a versek olvasgatása közben mi történik bennem.

Ahogy mondtam, a ráció szinte lebeszél. Amit elvárnék magamtól versolvasás közben, nem akar megtörténni. Nem tudok rámutatni egy-egy versre, hogy de igaz, de lenyűgöző, ez micsoda megvilágító erejű. Mégis magához bilincselt a kötet. Tudok mondani dolgokat: ahogy elmélázok egy-egy nem értett mondaton, meglepő szószerkezeten; csodálkozom a mélabúval kevert undoron; meghökkenek az érzékenységbe csomagolt durvaságon; a képek ambivalenciájára gondolok néha… De mindez nem magyarázza meg, ami történik velem.

Viszont attól félek, hogy ha bezárom, csak az olvasgatás ténye marad meg. Nem tudom senkinek elmondani, mi volt ez. Hogy jó volt-e, vagy ajánlom-e.

Amit el fogok tudni mesélni, az az, hogy egy IKEA-ágyat szereltem össze, és miközben Marylin Mansont hallgattam, egy-egy fázis között elolvastam egy-egy verset. Már korábban megfogalmazódott bennem, hogy a szövegekben van valami erősen ambivalens, de akkor világosodott meg, hogy a rockzene szövegíróiban van meg ez az ellentétes érzésvilág: a finomságra hajlás és a traumatikus élmények felidézése. A másik gondolatsor, ami szintén beérett itt, hogy egyre jobban zavar egy szokás: verset csak sóhajtozva, pátosszal lehet mondani. Biztos vagyok benne, fogok még én is hagyományosan verset szavalni, itt viszont határozottan éreztem, hogy a motyogás és az üvöltés szélsőségei jobban illenek ezekhez a szövegekhez. Ugyanakkor azt is tudtam, én erre még nem állok készen. Megpróbálhatom, de egyelőre másfelé vezet az út.

Így született meg ez a két feldolgozás, az obszesszív verziók.

Nem mondom azt, hogy élvezzétek. Kapcsoljátok be a biztonsági öveket, és nyugodtan hőköljetek hátra.

Súlyos test rágja (69.o.):

– kötetekről kötetlenül 5. –

Igazából még mindig az események alakítják az olvasásaimat, de azért a vágy össze tud velük dolgozni. Szerettem volna már valami mainstreamebbet olvasni, menőbbet, és a budaörsi könyvtár újdonságos polcán találtam is ilyesmit: Erdős Virág és Krusovszky Dénes kötetét hoztam haza.

– kötetekről kötetlenül 4. –

Nincs ígéret, csak távlatok – ez arra is vonatkozott kötetolvasási kalandom kezdetén, hogy nem kötelezem magam értékelések írására, sem nem írására. Most két csillagozás után ismét nem csillagozok. Merő bizonytalanság az oka. Nem bízom az értetlenkedésemben. Talán kiderül a leírandókból, hogy miért.
Károlyi Csabától olvastam nemrég egy interjúban ezt a mondatot: „Nem biztos, hogy minden tehetséges költőnek húszévesen már kötetet kellene kiadnia.” Kinyílt a bicska a zsebemben, bár KCs óvatosan fogalmazott, és ő aztán tényleg igazán pozitív és támogató szereplője a kulturális életnek, de mégis úgy csengett a fülemben, mintha azt mondta volna, hogy húszévesen nem kellene kötetet kiadnia egy költőnek sem. Mondom, nem ezt mondta, csak a szemtől az agyig kacskaringós az út.

Ha a díjazott jó író, számít-e, ha nem sikerül közel kerülnünk a díjat odaítélő csoporthoz? Számít-e, ha az Akadémiának még véletlenül sem sikerül szimpatikus lépéseket tennie?
Pedig 2019-ben igazán megvolt az esélyük, de akkor most sajnálnunk kellene, hogy Peter Handke nyerte el a Nobel-díjat… Vagy mégiscsak jó ez így is?

– kötetekről kötetlenül 3. –

Az elmúlt időszakban olvastam két kötetet, és magamat is meglepve végül a Molyra írtam róluk értékeléseket. Nem terveztem, nem is akartam kötetekről értékeléseket írni, pláne csillagozni. De nem csak a tettben, hanem annak kerülésében is érzek valami álságosat. Csapdahelyzet mindenképpen. De aztán a velük való foglalkozás közben mégis markánsabban meg tudtam ragadni őket. Talán egyöntetűbbek és eldönthetőbbek voltak ezek számomra.

– kötetekről kötetlenül 2. –

Villányi kötetét Markóéval együtt vettem elő, de aztán mindkettőbe bele-beleolvasgatva úgy éreztem, nem megy nekem ez a párhuzamos olvasás. Azt tudtam még elképzelni, hogy néhány napos váltogatással, gyakorlatilag mindig csak egyre koncentrálva olvasom a két kötetet, de végül ez sem valósult meg. A könnyebb ellenállás felé haladtam, bevallom. Villányi versei nehezebben felfejthetőknek tűntek, miközben Markóval könnyedén haladtam. Előbbi esetében csábítónak tűnt a visszatéréses forgatókönyv, míg utóbbinál a végigolvasás, a lezárás, az adottságaim keretei között értelmezendő teljes átlátás elérése vonzott.
Nem sokon múlott, hogy Villányi még hátrébb szoruljon. A Merítés-díj zsűrijének ugyanis javasoltam, hogy próbálkozzunk meg a közös olvasás intézményével, és Poós Zoltán könyvét kezdtük el. Kíváncsi voltam rá nagyon is, mert a prózája kimaradt nekem az elmúlt években, miközben ő is ott csücsül a Parlament lépcsőjén az emblematikussá vált Bartis-fotón. 

– kötetekről kötetlenül 1. –

marko-borito.jpgNem lenne igazságos, az biztos. Meg hogy is adnék akárhány csillagot?* Az életem során kézbe vett kötetek a világszínvonal nevű polcról kerültek a kezembe. És akkor arra még nem is hivatkoztam, hogy egyébként inkább csak verseket olvastam – tehát az életművek legjavát. Az az évi 1-2, talán félig sem olvasott kortárs kötet hogyan jogosítana bármire is fel?
Meg aztán miért is rontanám a kalandot értékelésekkel? Merthogy új kalandba kezdek: kortárs versesköteteket fogok olvasni. Legalábbis ez a terv. Ez a kötet meg az első (menne tovább a mondat: szenvedő alany – de nem engedem (sem a mondatot tovább, sem majd a szenvedést)).
Nem akarnék nagyon előretekinteni. Nincs ígéret, csak távlatok. De a kalandban az is benne van, hogy félbeszakad, hogy eltérül az ember, hogy hazakullog. Meg persze az is, hogy három kanyar és egy kisebb vargabetű után már tapasztalt kalandorként tekint magára. Úgyhogy azt sem tudom, meddig karcolgatok, és ha egyszer majd nem, akkor miért kezdek értékelni. Azt majd akkor és ott fogom tudni – vagy nem tudni.
Nem tehet hát e kötet arról, hogy itt, ebben a kalandban ő az első. Most jelent meg, és a Libri-csoportnál jelent meg – ennyit kellett a véletlennek megtennie. Nagyjából.
Én meg olvasom hol lineárisan, hol ugrálva, időnként meg csak felcsapom itt-ott. Kötetnek nem rövid, és még változatosság is van benne.
Mostanra arra jutottam, hogy megkedveltem Markó Bélát.

Vagy nem csak úgy ;)

Bár a digitális oktatás & home office kombináció miatt felmentést adott nekem az élet minden közösségi tevékenység alól, lázadó szellemként mégiscsak eleget teszek egy facebookos kihívásának: könyveket kellene posztolnom a napokban. (Köszönöm, Bán Róbert!) Viszont azt átlátom, hogy nem lesz nekem még ennyi kapacitásom sem, úgyhogy inkább egy ültő helyemben összeszedem ezt a csomagot.
A kihívást viszont célzottan nem adom tovább – mivel azonban úgyis vírusos időszak van, bárki szabadon elkaphatja!

tizkonyv.jpg

A Merítés-díj abból az igényből született, hogy a gazdag kortárs magyar irodalmat átlátni képes kevesek tegyenek ajánlásokat, emeljenek ki műveket az érdeklődők számára. Az első öt év után, a fél évtizedes jubileum kijelölte pontból visszatekintve irányomban és bennem is felmerült a kérdés, hogy a 2014-es és a 2018-as év által bezárt időszakból én melyik szépprózai műveket emelném ki. Öt művet választottam. Ez a választás kizárólagosan az én értékítéletemet tükrözi. Azt viszont tökéletesen. Nem hirtelen felindulásból állítottam össze a listát, ezért nyugodtan írom le: én ezt az öt könyvet tartom az érintett időszak olvasásra leginkább érdemes művének.

Az előző összefoglalóban elkezdtem sorra venni azokat a nőnemű írókat, akik az idén akár meg is kaphatják az ezúttal dupla irodalmi Nobel-díj egyikét. Az előző válogatás a magyar olvasók által jobban ismert kultúrkörből, Európából és Észak-Amerikából szemezgetett. Most a kevésbé ismert térségek íróit veszem sorra, akiknek a műveihez magyarul alig-alig férünk hozzá, ezért tegnap a Moly.hu, ma pedig inkább a Goodreads vonatkozó oldalait linkelem be.
Miért merül fel a nevük a viszonylagos ismeretlenség ellenére esélyesként? Éppen azért, mert a Nobel-bizottság elnöke, Anders Olsson a „global totality” kifejezést használva talán éppen arra utalt, hogy a Svéd Akadémiának igenis dolga, hogy a jóléti társadalmak által ismertté tett neveken túl is fel tudjon fedezni értékes életműveket.
Mindenki mellett és ellene is szólnak érvek – ezeket a nemzetközi közvélekedésre alapozva fogalmaztam meg. Most is a saját kis esélyességi sorrendemben közlöm a neveket, hogy lehessen cikizni majd.

Idén dupla irodalmi Nobel-díjátadásra készülhet a kulturális élet. Jean-Claude Arnault-nak hívják a bűnöst, aki miatt a tavalyi év kimaradt, és aki tulajdonképpen nem csak sok-sok nőt, de magát az Akadémiát is megrontotta. Éppen ezért nem alaptalan az az elvárás, hogy akár mindkét díjat nőnek ítéljék oda. Ma és holnap bemutatok azok közül néhányat, akik a hozzáértők találgatásaiban felmerülnek. Az első adagban az európai és az észak-amerikai angol nyelvű kultúrkörhöz tartozó szerzők közül válogatok, mert bár az Akadémia vállaltan globális áttekintéssel kíván választani, mégsem lehetetlen, hogy a díjazottak egyike a magyar olvasók által is jobban ismert térségekből kerül ki. (Holnap pedig jön a 2. adag!)
Mindenki mellett és ellene is szólnak érvek – ezeket is a nemzetközi közvélekedésre alapozva fogalmaztam meg. Még egy kis esélyességi sorrendet is felállítottam, hogy nehezebb legyen nekem. A szerintem esélytelenebbtől indulok, és ha lehet éppen fogadni, akkor a születési éve mellé a mai brit mutatót is beírom.

A 2018-as év mellé a Svéd Akadémia történetében a legsúlyosabb válság kitétel fog kerülni.
Részrehajló pénzügyi döntések, információk kiszivárogtatása, szexuális visszaélések – e három halmazba sorolható be minden feltárt disznóság. A helyzettel szembesülve az új problémák régi feszültségeket is felszínre hoztak, és olyan sokan függesztették fel a tagságukat, hogy az Akadémia működésképtelenné vált.
Végül néhány akadémikus kompromisszumképességének köszönhetően és a korábban mindig is inkább a háttérben dolgozó Anders Olsson irányításával az Akadémia megújította önmagát, és aprónak tűnő, de nagyon is fontos lépésekkel visszatért a munkához.
Megváltoztatott alapszabállyal, átláthatóbb pénzügyi működéssel és alapjaiban megváltozott tagsággal hamarosan újra irodalmi Nobel-díjast hirdetnek.
Igen ám, de vajon kit érdekel egy megtépázott testület döntése? 

Idén negyedik alkalommal ítélik oda magyar díjazottnak az Európai Unió Irodalmi Díját. Bár ez több nemzetet érintő elismerés, gyakorlatilag mégis tekinthető nemzeti díjnak, hiszen magyar zsűri dönt a magyar díjazottról. Mivel nem volt minden részlet világos a számomra, a 2019-es zsűri tagjait megkerestem néhány kérdéssel. Nagyon lelkiismeretesen és körültekintően válaszoltak, ezért itt változtatás nélkül, teljes terjedelmében közlöm a szöveget, míg a Molyon az oldal sajátosságaihoz igazodva egy kisebb összefoglalót adok.

Először is álljon itt a zsűri névsora (fotókkal együtt a Literán érdemes körülnézni):
Deczki Sarolta (kritikus, irodalomtörténész, filozófus)
Dufeuilly, Joëlle (francia műfordító)
Kőrössi P. József (költő, író, könyvkiadó, szerkesztő)

Szkárosi Endre (költő, műfordító, irodalomtörténész, tanár, a Szépírók Társasága elnöke)
Szolláth Dávid (irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő)

Az interjút általános kérdéssekkel kezdtem.

− Ha jól értem a kiírást, csak 2018-ban vagy 2019-ben kiadott könyvek szerzői jöhetnek szóba?
− Az Európai Unió Irodalmi Díj szabályzata meglehetősen szűkre szabja a lehetséges díjazottak körét. Az egyik feltétel az, hogy csakis olyan művek jöhetnek szóba, melyek az elmúlt másfél évben születtek. Méghozzá olyan szerzőtől, aki már nem pályakezdő, de még nem is befutott, hanem „emerging writer”-ként minimum két, maximum négy szépprózai kötetet adott közre eddig. Az életkorra vonatkozóan nincsenek megszorítások. Nehéz helyzet elé állítja ez a mindenkori zsűrit, hiszen vannak olyan szerzők, akiknek kiváló könyvük jelent meg a megadott időintervallumban, és nem számítanak a befutott szerzők közé, viszont már négynél több kötetük vagy regényük jelent meg.

Eléggé hatásvadász címet adtam ennek a bejegyzésnek, de nincs itt semmi csalás vagy ámítás. Hiába örülünk annak, hogy idén pótolják a tavalyi díjat is, a szomorú tény a következő: a 18 fős Akadémia válság előtti tagságából 7 fő távozott – ebből mindössze egyetlen férfi, és mindössze egyetlen női tag nem mondott le.

A válságot menedzselő főtitkár, Anders Olsson hiába mondja azt, hogy „a konfliktus nem a nemek különbségére vezethető vissza”, azért a tények, illetve a válság fókuszában álló szexuális bűncselekmény mégiscsak azt mutatják, a hímnemű tagságot érintette, rázta meg kevésbé az ügy.

614922369-03272017-laszlo-krasznahorkai-ornan-rotem-bomb-01.jpgMinden a Tervvel kezdődött.
Manapság, amikor nap nap után szelíden növekvő örömmel veszem a kezembe ezt a csodás könyvtárgyat, nehéz visszaidézni, mit is gondoltam róla régebben. Nos, nem túl sokat. Valamennyire örültem, hogy van olyan író, akinek még a körmepiszka is áruba bocsátható. Meg persze elfogadtam, hogy nem lehet mindig nagy és vaskos műveket írni, néha kellenek side projectek is.
Még a boltban belelapozva is… a szürkeségen gyorsan átsiklott a szemem.
Az Aprómunka mellé azonban mégis elolvastam. Mert úgy helyes.
Azóta már számtalanszor olvastam. Nézegettem. Lapozgattam.

Tegnap is, a kislányommal vagy 5 percig nézegettük ezt a fotót (a fotó forrása: Bomb Magazine).
Most ellene kellene állnom, hogy költői szavakkal tegyem tönkre a látványt. Nem a tartalom, nem a szürke ég, nem a felhő helyetti városi gomolygás, hanem a kompozíció nagyszerűsége nyűgözött le bennünket. Ez a fotó egyszerűen szép. Olyan, amit csodálni lehet.

A szöveget tehát annak tekintettem, aminek az írója beállította: előzetesnek, vázlatnak, munkajegyzetnek.
De nagyon gyorsan lenyűgözött a gazdagsága, a megszerkesztettsége, az egységes mű mivolta. Logikusan lehetett megismerni belőle Manhattan erejét. Mely a nagy elméket, a kiválókat magához szürkíti. Névtelenné minősíti vissza a legnevesebbeket is. Melville életének hosszú szakaszát hivatalnokként töltötte, Bartók lakhelyét semmi sem örökíti meg, és a zseniális Lebbeus Woods-műveket ugyan kiállítják, de csak az észrevehetetlenségig bezsúfolva a trendi izék sűrűjébe.

süti beállítások módosítása