Minden a Tervvel kezdődött.
Manapság, amikor nap nap után szelíden növekvő örömmel veszem a kezembe ezt a csodás könyvtárgyat, nehéz visszaidézni, mit is gondoltam róla régebben. Nos, nem túl sokat. Valamennyire örültem, hogy van olyan író, akinek még a körmepiszka is áruba bocsátható. Meg persze elfogadtam, hogy nem lehet mindig nagy és vaskos műveket írni, néha kellenek side projectek is.
Még a boltban belelapozva is… a szürkeségen gyorsan átsiklott a szemem.
Az Aprómunka mellé azonban mégis elolvastam. Mert úgy helyes.
Azóta már számtalanszor olvastam. Nézegettem. Lapozgattam.

Tegnap is, a kislányommal vagy 5 percig nézegettük ezt a fotót (a fotó forrása: Bomb Magazine).
Most ellene kellene állnom, hogy költői szavakkal tegyem tönkre a látványt. Nem a tartalom, nem a szürke ég, nem a felhő helyetti városi gomolygás, hanem a kompozíció nagyszerűsége nyűgözött le bennünket. Ez a fotó egyszerűen szép. Olyan, amit csodálni lehet.

A szöveget tehát annak tekintettem, aminek az írója beállította: előzetesnek, vázlatnak, munkajegyzetnek.
De nagyon gyorsan lenyűgözött a gazdagsága, a megszerkesztettsége, az egységes mű mivolta. Logikusan lehetett megismerni belőle Manhattan erejét. Mely a nagy elméket, a kiválókat magához szürkíti. Névtelenné minősíti vissza a legnevesebbeket is. Melville életének hosszú szakaszát hivatalnokként töltötte, Bartók lakhelyét semmi sem örökíti meg, és a zseniális Lebbeus Woods-műveket ugyan kiállítják, de csak az észrevehetetlenségig bezsúfolva a trendi izék sűrűjébe.

Jonas Lüscher Kraft című regénye Németországban és Svájcban is komoly kritikai és közönségsikert ért el. Tematikáját és gondolatiságát tekintve is könnyedén rásüthető: égető kérdéseket tárgyal.
A mű zárójelenete kulcsfontosságú, ám érthető módon nem nagyon beszél semelyik ismertető a mű végéről. Figyelmeztetek tehát mindenkit, a mű zárásáról, utolsó fejezetéről fogok írni.

Az elhallgatás kultúrája 

Egy fiatal magyar író megírt egy koherens, átgondolt, mindvégig következetes regényt.
Már ezzel kiemelkedik a mezőnyből.
Igen, tudom, ez túlzó kifejezésnek tűnik. Ám a magyar regénytermésben én azt tapasztaltam, hogy a fiatalabbak keze egyszer csak megremeg. Regényt csak egészen kivételes magabiztossággal lehet írni. Vagy legalábbis fókuszált célra tartás kell hozzá. A regénybe beleteendő sok energia abból a hitből tud csak fakadni, hogy a kézirat önmagában lesz értékes. Azaz menthetetlenül emberek elé fog kerülni, és ott meg kell állnia a lábán, ezért érdemes ráfordítani sok-sok időt. Ehelyett nem egy fiatal író beszél az elakadásairól, a máshová kiosztott prioritásokról. Mintha az életükben bármennyire fontosnak is tartanák ugyan az írást, az valahol a teendők listájának 5. helyéig tudna csak előretörni. Oda, ahol az energiákból már csak töredékek jutnak. És ez bizony meglátszik. Egy-egy foldozott, összecsapott, vagy csak kellően át nem gondolt résznél.

Krusovszky Dénes azonban nem csak komolyan hitt a művében, hanem még ezen is túltett: nem családregényt írt, és ezen keresztül mellesleg nem is akarta megérteni az egész 20. századot.
Nagyon gyakori manapság, és persze üdvözlendő is, hogy a szerző a magyar múlttal egy 3-4 generációt és a 20. századot átfogó művön keresztül néz szembe.
Krusovszky ehelyett legfeljebb ha három generációt érint. Azt is inkább csak áttételesen.
Mondhatom, egészében nehéz a művét a magyar magasirodalom térképére helyezni.

Már miért is szűnne meg?

Azért, mert az irodalmi Nobel-díjról döntő Svéd Akadémia válságára eddig nem látszott semmiféle megoldás. És hiába is mondták, hogy majd 2019-ben adják át az idei díjat, ha egyszer mindenki csak a vállát vonogatta a megoldást firtató kérdések hallatán. Ám most szeptember folyamán végre felcsillant a remény. Több olyan döntés is született, amelynek révén ismét működőképessé válhat az Akadémia.

Sara Danius főtitkárt elsodorta a válság. Jelenleg Anders Olsson ideiglenes főtitkárként irányítja a testületet
(Forrás)

Nádas Péter a Világó részletek című könyvében mindvégig kitartó következetességgel használja magára az autista kitételt. A kritikusi megszólalások alapvetően hitetlenek. Ezért tartottam fontosnak megírni e bejegyzést: engem, aki – és ez itt nagyon fontos – nem vagyok az autizmus szakértője, ám jártasnak nevezhetem magam ezen a területen, meggyőzött. Nádas Péter autizmusban való érintettségét nem csak, hogy el tudom fogadni, hanem ez az elfogadás tette lehetővé számomra az ő teljesebb megértését.

A 62. ÉS-kvartett szereplőinek reakciója eléggé tipikus. Két megszólaló is kiemeli, hogy idegesítette őket az autizmus hangsúlyozása. Még a leginkább elfogadó, sőt mindent pontosan értő Bárány Tibor is visszaretten az elfogadástól, és alapvető strukturális elemként azonosítja, azaz lényegi személyiségjellemzőből írói eszközzé degradálja. Ő mondja ki az autizmussal kapcsolatos jelenlegi legnagyobb félreértést is: „Egyébként az »autizmus« a szó szigorú értelmében nem korrekt meghatározás, mert ez az ember nem autista. Az autizmus kifejezést a hétköznapokban mindenféle furcsa viselkedésmódra szoktuk használni, teljesen pontatlanul, az író is ezt teszi.”

Míg hosszú időn keresztül az Aegon-díj tízes listája volt az egyetlen, amely alapján az olvasók tájékozódhattak, 2016-ra az egy évvel korábban indult Merítés-díjjal és az első évadát futó Libri-díjjal hirtelen háromra nőtt azoknak a listáknak a száma, amelyek orientálódni segítettek a friss magyar megjelenések világában.

Mindhárom listának megvan a maga karakterisztikája. Az Aegon és a Libri is műnem szempontjából vegyes csomagokat állított össze. Engem mint a prózával foglalkozó Merítés-zsűri tagját elsősorban a széppróza érdekel, így ebből a szempontból vetem össze a három listát.

Összesen 16 érintett műről van szó. Ezekből mindössze kettő szerepel mindhárom helyen. Bartis Attila A vége című regénye a Librinél és a Merítésnél is megnyerte a közönségszavazás kategóriát, Szvoren Edina novelláskötete, Az ország legjobb hóhéra azonban nem gyűjtött be elsőséget, bár annyi tudható, hogy a Merítés-zsűri szavazásán épphogy lemaradt az első helyről. Ez alapján mondhatjuk, hogy talán ez a két könyv volt az év legfontosabb könyve.*

A Nobel-díjat odaítélő Svéd Akadémia komoly válságot él meg: három tagja nyilvánosan visszalépett a közös munkától.
Csak vázlatosan összefoglalva:
Az akadémiai tagság életre szóló, tehát lemondani, illetve a tagot pótolni nem lehet, vagyis a munkát kevesebben végzik el.
Három nagyon fontos tagról van szó (persze kevesen vannak, mindenki az): Peter Englund (2009 és 2015 között ő vezette az Akadémia munkáját), Klas Ostergren és Kjell Espmark.
Korábbi események miatt további két tag szintén csak névleges tagja az Akadémiának, így jelenleg 13 fővel üzemel a testület.

Miért is mondtak le?
A helyzet egyelőre zavaros, ami biztosnak tűnik, hogy nem pusztán a konkrét ügy miatt vonultak vissza, hanem ez egy utolsó, nagy csepp lehetett a pohárban.
Az egyik tagnak, a jelentős költő Katarina Frostensonnak a férjét egészen sokan szexuális zaklatással vádolják. A kenyértörés pedig Katarina Frostenson kizárása kapcsán történt meg.
Kívülről, a részletek ismerete nélkül nem érthető semmi, hiszen felvetődik a kérdés: Miért is a feleség bűnhődjön férje miatt?

Abban a pillanatban, amikor elhangzott, hogy 2017 irodalmi Nobel-díjazottja Kazuo Ishiguro, mindenki megkönnyebbült. Egy író kapta a díjat, nem pedig holmi zenész vagy firkász. A díjazott személye viszont mindenkit meglepett (magát a szerzőt is). S bár a meglepődés óriási volt, a megkönnyebbülés még nagyobb. Nagyon sok, talán vagy száz név szóba került, és a közvélemény megformálta magában az esetleges reakciók csíráit. Ishiguróra nem volt ilyen véleménykezdemény. A megkönnyebbülés ellenállás nélkül söpört végig mindenkin. Aztán ahogy teltek az órák, a meglepődésből kérdések, kételyek sarjadtak elő. Kazuo Ishiguro széles körben ismert szerző. Tehát nem a gyakori Nobel-kérdés bukkant fel: Kit is takar ez a soha nem hallott név? A kérdések magával a díjjal kapcsolatosak voltak: Mit is akar a Svéd Akadémia? Ishiguróval merrefelé tartanak?

Ahogy 2016-ban, úgy idén is ismertetem az irodalmi Nobel-díj esélyeseire köthető fogadásokat a tavalyi év, különösen a zárás fényében. Elsősorban a brit Ladbrokes oddsaival foglalkozom (így a UK-számokat használom: az EU-s = brit + 1), de esetlegesen kitekintek a svéd kötődésű Unibetre is.

Szeptember elején indul az igazi fogadási időszak, amikor nagyjából egy hónap áll a szerencsekísértők rendelkezésére.
Általában az előző évi zárást láthatjuk viszont, kisebb konszolidációval, ui. az utolsó 24 óra mindig heves szokott lenni. Nem árt kicsit visszahúzni mindent az elképzelt realitás talajára.
Az idei év érdekessége, hogy ezt a konszolidált listát annyira kiérlelte a Ladbrokes, hogy a szept. 8-i közzététel óta egész szeptemberben hozzá sem nyúlt.

Tavaly „Na de mi van Rushdie-val?” címmel írtam összefoglalót arról, hogy miért is játszik nagy szerepet Salman Rushdie a Nobel-díj történetében, ill. hogy ennek ellenére plusz az aktualitások ellenére miért is nem lesz mégsem Nobel-díjas.
Idén az írók közül Margaret Atwood kapta a legnagyobb publicitást, és szeptember elején a fogadóirodák is a 3. legalacsonyabb szorzóval jegyezték (Ladbrokes és Unibet). Atwood esélyeivel foglalkozni kell tehát, ám a tavalyi bejegyzésem címére rájátszva és annak irányultságával egybecsengve, én dőrén arról fogok írni, hogy bizony ő sem lesz Nobel-díjas.

Dőrének nevezem magam, mivel Dylan Nobele után nincs az a magát komolyan vevő ember, aki bárkiről ki merné jelenteni: na, ő aztán biztosan nem. A legmerészebbek is legfeljebb érvek és ellenérvek glédába állításába vágnak csak bele.
Úgy tűnik, én mégsem veszem magam annyira komolyan.

Fotó forrása

Bob Dylan 2016-os irodalmi Nobel-díját már most kétségkívül a díjtörténet egyik legjelentősebb eseményének tekinthetjük. Az idei esélyekkel foglalkozó összes cikkből és hozzászólásból kiderül: egy év sem volt elég a feldolgozásához. Mint valami égi jelet próbálják értelmezni neves és névtelen szakértők egyaránt. Próbálják kiolvasni belőle, hogy ez egy elszigetelt, egyedi eset volt-e csupán, vagy valamilyen minta kezdete, netalántán folytatása. S ha akár egyik, akár másik, akkor vajon ki lesz idén a nagy név?
Ebben a bejegyzésben összefoglalom és csoportosítom a különféle véleményeket.

Május vége van, ez a hagyományos Nobel-menetrendben azt jelenti, hogy hamarosan előáll az idei öt esélyes nevét tartalmazó, szigorúan titkos lista. Ugyan Bob Dylan Nobel-díja sokakban komoly lelki törést okozott, és még a leghiggadtabb értékelések is éles cezúraként tartják számon, az élet megy tovább. Mondhatni, döccenésmentesen halad tovább. Az esélyesként emlegetettek köre nem egy csapásra változik meg, de azért mindannyian kíváncsian várjuk az esetleges változásokat. Addig is vannak egyéb díjak, például az angolul megjelent fordításokból szemezgető Man Booker International Prize. A nicerodds.com Nobel-beharangozója is ezzel foglalkozik, és Eileen Battersbyt idézi, illetve az általa esélyesnek nevezett négy szerzőt emeli ki. Bár a díjra ez nincs közvetlen hatással, és még csak különösebb eszmefuttatást sem célszerű innen indítani, azért idei Nobel-kezdetnek ez is megteszi:

Meglehetős belső zavarjaim támadnak attól a nem meglepő ténytől, hogy mégiscsak vannak határaim. Úgy nagy egyébkéntben nem is érzékelem őket, de egyébként (ez olyan kis, de hangsúlyos egyébként) jönnek a zavarok.
A határokat, ha mások kérdőjelezik meg őket, egészen be is tudjuk keményíteni. Ellenállunk, kitartunk (mindenkinek betartunk). És viszont (erre ritkábban gondolunk) mindig akkor van igazán baj velük, ha mi kérdőjelezzük meg őket. Akár elhelyezkedésükben, akár funkciójukban. Akkor most mi jöjjön: bekeményítés vagy bepuhítás?
Ebből a szemszögből aztán a határtapasztalatok iránti kalandvágy már nem is tűnik annyira kalandosnak. Pusztán kis önismereti tréningnek vehetjük, hiszen a határra ezek nem kérdeznek rá, csupán megtekinteni, felmérni próbálják, de elhelyezkedésének értékelése nem feltétlenül képezi részét a processznek.
Ráadásul a kalandor ismeretlen területek felé veszi az irányt, míg jelen esetben nekem a magam jól feltárt, hosszú múltra visszatekintően dokumentált, mondhatni, vaskerítéssel mozdíthatatlannak és átjárhatatlannak feltüntetett vonaljaimat kellene felülvizsgálnom.

„Nos, ha megkérdeznék a tisztelt Olvasók, miért is akarom ezt a merőben valószínűtlen históriát rájuk tukmálni, akkor bizony zavarban volnék. Mert ez a történet. anélkül hogy meseszerű volna. minden ízében valószínűtlen, így igaz - sőt koholmánynak sem volna túlzás nevezni.”

Kissé bizarr élő embereket darabszámra nyilván tartani, de vállalom. Egy kis évösszesítő mérleg + helyzetjelentés a 2016-os évről, amelyből például kiderül, hogy a 21. században sosem volt még ilyen kevés élő irodalmi Nobel-díjas.

(A bejegyzés a moly.hu-n született, és a kommentjei ott olvashatók.)

A Svéd Akadémia igazán bátor és szinte vakmerő döntéssel 2016-ban Bob Dylant tartotta érdemesnek az irodalmi Nobel-díjra. 
Az elkövetkező napok, hetek ennek az elemzésével, megértésével, elfogadásával vagy elutasításával fognak telni. 
Mindenesetre az Akadémia ezzel arra kért bennünket, hogy vegyük komolyan Dylant. 
Azaz ne csak generációs ikonnak, ne csak a tömegkultúra egyik érdekes termékének tartsuk őt. 
Ennek elutasítása nyilván együtt jár azzal, hogy az Akadémia tagjainak ellágyulásáról, józan ítélőképességük elhomályosulásáról kelljen szólni. 
Az elfogadás hozhat csodákat: például azt a belátást, hogy a popularitás mint kizáró érv Dylan Nobele esetében azért nem jöhet szóba, mert a magasirodalom regiszterében ő egyáltalán nem volt eddig populáris. 
Hát a régóta várt amcsi Nobel megérkezett: nem Roth, nem Oates, még csak nem is DeLillo. Elég punkos dolog volt ez az Akadémiától. 

Hisztéria és dátumok – úgy látszik, a megfelelő időpont utáni számolgatás mindig ezt váltja ki az emberekből, legyen szó akár az áldott állapottal, akár az irodalmi Nobel-díj bejelentésével kapcsolatos kalkulációról.

Annyi azért az irodalmi Nobel-díj bejelentéséről tudható, hogy október valamelyik csütörtökjén hangzik el. No meg az, hogy a bizonyos csütörtök csak az előtte lévő hétfőn hirdettetik ki. Ehhez képest Per Wästberg 2016. szeptember 30-án elárulta, hogy az idei nyerő szám a 13-as. Hát igen, ma ezt Sara Danius, a Svéd Akadémia főtitkára hivatalosan is bejelentette (vagy hát akkor csak: megerősítette) nekünk. Viszont az elmúlt két hét hagyott elég időt a hisztériára!

Változások az irodalmi Nobel-bizottság életében 

Nagy vihart kavart, amikor március 24-én a Svéd Akadémia a honlapján hivatalos közleményben állt ki Salman Rushdie mellett, akit még 1989-ben ítélt halálra Irán vallási vezetője, Khomeini ajatollah.
Az amúgy nem túl gyakori angol nyelvű hírek között megjelent állásfoglalás tényleg nagy visszhangot váltott ki, és sokan találgatták, hogy miért éppen most jutott el arra a pontra a tagság, hogy ezt a lépést megtegye.
Az irodalmi Nobel-díjról döntő társaságnak általánosságban sem szokása ez a kifelé kommunikálás, s hogy most éppen a Rushdie-ügyben nyilvánultak meg, az azért is jelentős, mert az Akadémia közelmúltjában egyértelműen ez okozta a legsúlyosabb krízist.
1989-ben már felmerül a Rushdie melletti nyílt kiállás gondolata, de ezt a tagság akkor leszavazta. Ez annyira súlyosan érintett több tagot is, hogy bár a tagságról nem lehetséges lemondani, a közös munkától visszavonultak.
Azóta olyan sok minden nem hangzott el ezzel kapcsolatban, ezért aztán a szenzációs szalagcímek megfogalmazására (és a képmutatásra) hajlamos sajtó úgy kommentálta a gesztust, hogy 27 éves késéssel érkezett meg.

(szept. 2-höz, meg 6-hoz is)

Erős jellemre vall (vagy éppenséggel kifejezetten gyengére, tehát akkor mégiscsak erősre: erősen gyengére), ha valaki felvételről, ismétlésben tud meccset nézni. Ezen eszmélkedem (hogy miért gondolom ezt; meg mire is vall).
Pénteken ér el hozzám a tavalyi magyar–románról kórházi tévéelégtelenség következtében lemondó sóhaj.
Pénteken ér el hozzám a kórházi tévéelégtelenség következtében tavaly felszakadt sóhaj: nem lesz nézve a magyar–román.
(A két mondat nem oder, hanem und, mert egy mondatba nem fér bele a lemondó és a felszakadt. Vagy nem tetszik, ahogy. Meg az első se tetszik. A második is csak így, másodikként.)

Itt kedden lesz az éppeni meccs, amire készülök. (A készülésnek sok oka van, de főleg: a nyár (az Eb-részvétel!) után ez az első őszi esemény.)
Az európai vb-selejtezők vasárnap kezdődnek, és szép mennyiséget ad a tévé is, ezért a péntekben már tervként ott van a tényleges foglalkozás lehetősége (hogy a munkahét után már nem csak gondolat, hanem akkor utánanézés, ki ki ellen, és mostanság ki hogyan). Így nem ér meglepetésként, hogy már reggel megcsap a készülődés előszele. Ez az előszél lett a(z olvastam) sóhaj. (Ez persze így meglepetés. Kellemes. A folytkövből ez kiderül.)

Szeretem az ilyesmit (összecsengéseket). Hogy ő is, én is. No persze meccs van elég, még a válogatott is gyakrabban játszik annál, hogy túl különleges véletlennek találtasson egy… (akkor már) ilyesmi.

A szeptember 12-i fogadási szorzók áttekintése

Az irodalmi Nobel-díj 2016-os kihirdetése előtt egy hónappal érdemes ránézni az esélyek egyetlen leképezési felületére: a fogadási listákra. A legmérvadóbbnak én is a brit Ladbrokest* tartom (átfogó és szépen skálázott). Ennek a pillanatnyi állását tekintem át, aztán majd úgy 10 naponként követem az esetleges változásokat.

(aug. 12-höz)

A megértés pillanata = amikor a tudott dolog, a már sokszor hallott, látott, tehát ami olyan, mintha tudnám, ergo érteném is,* megmutatja az igazságát (meg hogy eddig mégsem volt igazán értve).
* (Bár hogy a tudásból az értés is következnék, azt inkább csak a mintha árnyékában merném ily biztosan állítani.) [Azért van csillag, mert ott nagyon nem bírtam elviselni a mondatban. Vagy a mondat nem bírta nagyon elviselni magában. Azért van csillag, mert kikívánkozott: belőlem is, a mondatból is.]

Eredetileg csak annyit készültem lejegyezni, hogy EP az elmúlt hónapban tulajdonképpen csak az olimpiát hagyta ki. A többi (migránsok és merényletek összekapcsolása) haladt tovább a maga jól kiszámítható útján.
Az olimpia kapcsán EP-nek azt viszont mindenképpen (!) észre kellett volna vennie, hogy az olimpikonjaink nem boldog emberek (ki az errefelé?) (vonatkoztatási pont: ő az (volt?)). Pedig már ennek a megnevezésnek: olimpikon, boldoggá kellene tenni őket. Én egy olimpikon vagyok – derék kiegyenesít, arcvonások összerendeződnek.
Ehhez képest megy a problémázás, az önelemzés, a homlokráncolás. Még talán elfogadom, hogy a formaidőzítéssel gond volt, vagyis hogy van egy kis rendszerszintű probléma, de hogy kiáll négy erős srác a partra, legjobb időket hoztak, magyar váltórekordot javítottak, és beállnak a flagellánsok közé. Bűnösök vagyunk…

MTI Fotó: Kovács Tamás

A Kertész Imre halála kapcsán írott áttekintő, összegző megemlékezések visszatérő fordulata, hogy ennek a nagy írónak bizony nem volt közönsége, csak magának írt.* A magyar közeghez fűződő problémás viszonyának, valamint az itthoni, nem is ok nélkül feltételezett zsidóellenességnek a felemlegetése pedig egyértelműsíti „a hazájában senki sem lehet próféta” közhelyet:
Kertész Imrét Magyarországon nem értékelték.

Tennivaló van: és ez nem csupán a honfiúi védekezésről szól. Még csak nem is az ellentámadásról – noha az fog belőle kisülni. Nem elhanyagolható reflexek ezek sem (sőt talán ezek indítottak útnak), de ami szentesít, az Kertész Imre álláspontjának a megtisztítása.

Ismerjük már a 2015-ös művek Aegon-listáját (sőt a győztest is), miközben a friss Merítés-lista is gőzerővel készül. Most van talán az utolsó pillanat, amikor a 2014-es listákat érdemben tudjuk összevetni, elemezni, ugyanis éppen most értünk el ahhoz a kegyelmi időszakhoz, amikor annyira már eltávolodtunk a vizsgált évtől, hogy a lényegtelen részletek ne zavarják az érzékelésünket, ugyanakkor olyan messzeségbe sem jutottunk, ahonnan már minden összemosódik. Lássuk tehát: Aegon-lista vs. Merítés-lista

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak ugyan van honlapja, de elsősorban a kiállítóknak szól, és kevésbé az olvasóknak. Bár 2016-ban már a 23.-ra kerül sor, büszkeségük mégsem mutatkozik meg a nagy hagyományok adatolásában és listázásában. A hagyományok közül a legfontosabb a Budapest Nagydíj, melyet igazán illusztris névsor kapott meg. Minthogy a neten ezek csupán szétszórt hírekben találhatók meg, beszkenneltem a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) hivatalos szóróanyagának vonatkozó oldalát, mely alapján korábban a molyos és a wikipédiás listát is én hoztam létre.

A kép a tovább gombra kattintva látható.

A mikormennyi
− azaz az egyszerre élt legtöbb irodalmi Nobel-díjas száma

Az adatista nobeles kotnyeleskedésem tulajdonképpen az itt következő bejegyzésre irányult.
Az alapérdeklődés persze megvolt, és először arra voltam kíváncsi, hogy hányan is élnek most az irodalmi Nobel-díjasok közül, ami felvetette azt a kérdést, hogy a 18 sok-e, vagy éppen kevés.
Mivel ez egy kissé időigényes, ezért közben egyéb utakra indultam, melyek során eljátszogattam az adatokkal, és áttekintettem a legfiatalabb és legkorosabb díjnyerteseket, aztán hogy kik hunytak el legfiatalabban, illetve kik érték meg a legmagasabb kort; sőt még azzal is foglalkoztam, hogy kik voltak az aktuálisan élő legrégebbi díjazottak, az általam protodíjazottnak kereszteltek.
És most végre kiderül a mikormennyi!!!