El vagyunk piszkosul kényeztetve az íróinkkal. Nem is tudjuk, mennyire. Ezért aztán teljesen szokványossá vált, hogy minden évben szeptember környékén jönnek az olyan tartalmú cikkek, hogy Krasznahorkai László és Nádas Péter egyaránt komoly esélyese az azévi irodalmi Nobel-díjnak.
Csak szólok, ennyire talán még sosem tartották őket esélyesnek, mint most!

Gyorsan leszögezem azért az elején: nem lehet a Nobel-díjat megjósolni. Vagy legfeljebb annyira, mintha valaki szeretné eltalálni a következő lottósorsolás elsőnek kihúzott számát. Nagyjából van vagy 90 szerző, akik többé-kevésbé egyenrangú irodalmi nagyságnak tekinthetők, és joggal merülhet fel a nevük az esélylatolgatásnál. Aztán néhányuk az évek folyamán megkapja ezt a kitüntetést. A többség azonban nem kapja meg, pedig sokuk legalább ugyanannyira megérdemelné. Szóval ez ilyen sport. Két nagy írónk nem lesz kevesebb akkor sem, ha nem őket választja a Svéd Akadémia.

Aztán még azt is leszögezem, hogy okoskodásom szerint - aminek tényleg nincs szilárdabb alapja, mint a bolygópályák asztrológiai értelmezésének - idén egy nem európai szerző neve fog elhangzani. Ő lehet latin-amerikai, afrikai, lehet spanyol vagy arab nyelvű, de szerintem inkább távol-keleti lesz. Vagyis nem magyar. Hacsak a Szaturnusz nem jegyzi el gyűrűjével a Marsot.

Megszállottjává váltam a gondolatnak, hogy idén egy ázsiai szerző lesz az új Nobel-díjas. Sőt, távol-keleti, idősebb férfi. Ilyen az ember.
Enyhe öniróniával írom csak ezt le, hiszen onnan indítottam, hogy lehetetlen bármilyen épkézláb jóslatba bocsátkozni, ám közben addig-addig néztem a különféle adatokat, míg egy teória fel nem épült bennem.
Hát jó, meghajlok a késztetés előtt. No nem azért, mert ennyire biztos vagyok a dolgomban. Egyáltalán nem. Megjósolni a Nobel-díjast szerencsejáték, de kitekintést adni egy térség esélyeseiről nem teljesen haszontalan dolog.
Megállapítottam, hogy a legújabb éra 7 díjazottja nem a semmiből bukkant elő. Ezért azt gondoltam, az az ázsiai férfiember is itt van az orrunk előtt. A Svéd Akadémiának csak meg kell örökölnie, díjakba burkolva át kell vennie a többi zsűritől.
Ez persze igaz is, nem is. De attól függetlenül, hogy idén vagy a közeljövőben lesz-e ázsiai díjazott, érdemes megvizsgálni helyzetet, mert ez sokat elmond a fejlett világon kívüli díjazásról.

Az előző cikkemben arról írtam, miért is gondolom lehetetlennek a következő irodalmi Nobel-díjas megtippelését. A nagyszámú méltó jelölt és a többfős zsűri személyes elképzeléseinek keveredése a két legfőbb ok. Na meg az újabban abszolút szivárgásmentes működés…
Ugyanakkor mivel a botrány után újrarendeződött tagság immár 7 Nobel-díjast kiválasztott, és a munkájukat alapvetően nyugodt légkörben, kiegyensúlyozottan folytatják, érdemes megvizsgálni a díjazottaikat, és talán néhány következtetést még akár le is tudok vonni.
Ha mást nem, azt, hogy nem következik mindebből semmi.

Nemi egyenlőség: egy ide, egy oda
A legfeltűnőbb a nemi sorminta.
Már az első, 2019-es dupla átadásnál egy női és egy férfi díjazottat hirdettek ki, és ehhez azóta is tartják magukat. Sőt, ez az elhatározás már valószínűleg korábban megszülethetett, még ha nem is a sorminta legelején, 2013-ban, amikor Alice Munro kapta a díjat. Ez akkoriban csak egy - éppenséggel már a 2000-es évek eleje óta meglévő, de nem túl szigorú - irányelv lehetett, mert éppen Bob Dylan után történt egy döccenés, hiszen Kazuo Ishiguro személyében ismét egy férfit választott az Akadémia - a rosszmájúak szerint azonban ez nem számít, mivel csak Bob Dylan díját javították ki, amit akkor gondolatban át kellene ugranunk…
Persze, hogy ez a mintázat meddig folytatódik, azt nem tudni. Lehet, éppen idén látják elérkezettnek az időt arra, hogy egymást kövessen két női díjazott - ami szintén forradalmi lenne, de ugyanakkor jól alkalmazkodna az írónők egyre növekő számához és jelentőségéhez.
Egyelőre én azzal a forgatókönyvvel számolok, hogy 2025-ben a férfiak köréből kerül ki a Nobel-díjas.
És ezzel tulajdonképpen a végére is értem az evidenciáknak. Innentől teljesen zavaros vizek következnek.

Nyelvi és kulturális sokszínűség
Ez egy nagyon érdekes szempont, mivel ezt az elvárást - a nemi kiegyensúlyozottság mellett - az Akadémia a megújulása egyik fő pilléreként határozta meg. A kritika korábban a legcsúnyábban úgy nyert megfogalmazást, hogy mindig a jóléti, idősebb fehér férfiak kapják a díjat (és minden egyéb jót a világban).

Az Irodalmi Nobel-díjról nem írtam már egy ideje. Vagy csak alig-alig.
Egészen pontosan a zsűrivel, a Svéd Akadémia tagjaival kapcsolatos botrány óta. Kicsit nézegettem, hogyan állnak fel a padlóról, de aztán tényleg ennyi.
Viszont nem az történt, hogy a botrány vette el teljesen a kedvemet. Az is, hiszen ahogy alakultak a dolgok, az korántsem tetszett. A rövid összefoglalást itt lehet elolvasni. Ebben talán sikerült elmagyaráznom, milyen összevissza történtek az események.
Nos, Horace Engdahl továbbra is az Akadémia tagja,* míg az akkori főtitkár, Sara Danius, akinek 2019. február 26-i lemondásában Engdahl főszerepet játszott, még az év októberében meghalt rákban. Szörnyen méltatlannak éreztem az egészet. Sara Danius rengeteget dolgozott az Akadémia modernizálásán. Döntései, határozottsága kulcsfontosságú volt a reformfolyamatban. Az ő erőfeszítései révén jutott el a tagság egyáltalán odáig, hogy nyíltan szembe kellett néznie a botrányt kiváltó üggyel.
Írni viszont azért nem írtam, mert nem láttam értelmét. Nem láttam értelmét olyasmiről találgatni, amiről nem lehet találgatni. A reform egyik célja az volt, hogy az akadémiai tagok komolyan vegyék a tagságukat, és az infók semmilyen formában ne szivárogjanak ki.
Én alapvető híve vagyok a minél szélesebb körű átláthatóságnak, így ugyan egyet nem értek ezzel, de el tudom fogadni azt is, ha egy bizottság úgy dönt, minden figyelemnek a díjazottra kell irányulnia. Az ő sikeréből vész el, ha azt firtatják, miért nem a szűkített lista egy másik tagja kapta az elismerést. Vagy hogy egyik évről a másikra miért vannak eltérések a szűkített listák között. És így tovább…
Ebből a nézőpontból az egész díjazási procedúra nem tárgyalandó. Sőt érdektelen.
Itt mindennek csakis és kizárólag a díjazottról kell szólnia.
Így nincsenek bennfentes infók, márpedig anélkül vaktában tapogatózunk.
Most azonban, egy hónappal a 2025-ös díjazott kihirdetése előtt, újra írok. Mert mégiscsak érdekel az ügy, és mégiscsak találtam értelmet az egészben...

Ha a díjazott jó író, számít-e, ha nem sikerül közel kerülnünk a díjat odaítélő csoporthoz? Számít-e, ha az Akadémiának még véletlenül sem sikerül szimpatikus lépéseket tennie?
Pedig 2019-ben igazán megvolt az esélyük, de akkor most sajnálnunk kellene, hogy Peter Handke nyerte el a Nobel-díjat… Vagy mégiscsak jó ez így is?

Az előző összefoglalóban elkezdtem sorra venni azokat a nőnemű írókat, akik az idén akár meg is kaphatják az ezúttal dupla irodalmi Nobel-díj egyikét. Az előző válogatás a magyar olvasók által jobban ismert kultúrkörből, Európából és Észak-Amerikából szemezgetett. Most a kevésbé ismert térségek íróit veszem sorra, akiknek a műveihez magyarul alig-alig férünk hozzá, ezért tegnap a Moly.hu, ma pedig inkább a Goodreads vonatkozó oldalait linkelem be.
Miért merül fel a nevük a viszonylagos ismeretlenség ellenére esélyesként? Éppen azért, mert a Nobel-bizottság elnöke, Anders Olsson a „global totality” kifejezést használva talán éppen arra utalt, hogy a Svéd Akadémiának igenis dolga, hogy a jóléti társadalmak által ismertté tett neveken túl is fel tudjon fedezni értékes életműveket.
Mindenki mellett és ellene is szólnak érvek – ezeket a nemzetközi közvélekedésre alapozva fogalmaztam meg. Most is a saját kis esélyességi sorrendemben közlöm a neveket, hogy lehessen cikizni majd.

Idén dupla irodalmi Nobel-díjátadásra készülhet a kulturális élet. Jean-Claude Arnault-nak hívják a bűnöst, aki miatt a tavalyi év kimaradt, és aki tulajdonképpen nem csak sok-sok nőt, de magát az Akadémiát is megrontotta. Éppen ezért nem alaptalan az az elvárás, hogy akár mindkét díjat nőnek ítéljék oda. Ma és holnap bemutatok azok közül néhányat, akik a hozzáértők találgatásaiban felmerülnek. Az első adagban az európai és az észak-amerikai angol nyelvű kultúrkörhöz tartozó szerzők közül válogatok, mert bár az Akadémia vállaltan globális áttekintéssel kíván választani, mégsem lehetetlen, hogy a díjazottak egyike a magyar olvasók által is jobban ismert térségekből kerül ki. (Holnap pedig jön a 2. adag!)
Mindenki mellett és ellene is szólnak érvek – ezeket is a nemzetközi közvélekedésre alapozva fogalmaztam meg. Még egy kis esélyességi sorrendet is felállítottam, hogy nehezebb legyen nekem. A szerintem esélytelenebbtől indulok, és ha lehet éppen fogadni, akkor a születési éve mellé a mai brit mutatót is beírom.

A 2018-as év mellé a Svéd Akadémia történetében a legsúlyosabb válság kitétel fog kerülni.
Részrehajló pénzügyi döntések, információk kiszivárogtatása, szexuális visszaélések – e három halmazba sorolható be minden feltárt disznóság. A helyzettel szembesülve az új problémák régi feszültségeket is felszínre hoztak, és olyan sokan függesztették fel a tagságukat, hogy az Akadémia működésképtelenné vált.
Végül néhány akadémikus kompromisszumképességének köszönhetően és a korábban mindig is inkább a háttérben dolgozó Anders Olsson irányításával az Akadémia megújította önmagát, és aprónak tűnő, de nagyon is fontos lépésekkel visszatért a munkához.
Megváltoztatott alapszabállyal, átláthatóbb pénzügyi működéssel és alapjaiban megváltozott tagsággal hamarosan újra irodalmi Nobel-díjast hirdetnek.
Igen ám, de vajon kit érdekel egy megtépázott testület döntése? 

Eléggé hatásvadász címet adtam ennek a bejegyzésnek, de nincs itt semmi csalás vagy ámítás. Hiába örülünk annak, hogy idén pótolják a tavalyi díjat is, a szomorú tény a következő: a 18 fős Akadémia válság előtti tagságából 7 fő távozott – ebből mindössze egyetlen férfi, és mindössze egyetlen női tag nem mondott le.

A válságot menedzselő főtitkár, Anders Olsson hiába mondja azt, hogy „a konfliktus nem a nemek különbségére vezethető vissza”, azért a tények, illetve a válság fókuszában álló szexuális bűncselekmény mégiscsak azt mutatják, a hímnemű tagságot érintette, rázta meg kevésbé az ügy.

Már miért is szűnne meg?

Azért, mert az irodalmi Nobel-díjról döntő Svéd Akadémia válságára eddig nem látszott semmiféle megoldás. És hiába is mondták, hogy majd 2019-ben adják át az idei díjat, ha egyszer mindenki csak a vállát vonogatta a megoldást firtató kérdések hallatán. Ám most szeptember folyamán végre felcsillant a remény. Több olyan döntés is született, amelynek révén ismét működőképessé válhat az Akadémia.

Sara Danius főtitkárt elsodorta a válság. Jelenleg Anders Olsson ideiglenes főtitkárként irányítja a testületet
(Forrás)

A Nobel-díjat odaítélő Svéd Akadémia komoly válságot él meg: három tagja nyilvánosan visszalépett a közös munkától.
Csak vázlatosan összefoglalva:
Az akadémiai tagság életre szóló, tehát lemondani, illetve a tagot pótolni nem lehet, vagyis a munkát kevesebben végzik el.
Három nagyon fontos tagról van szó (persze kevesen vannak, mindenki az): Peter Englund (2009 és 2015 között ő vezette az Akadémia munkáját), Klas Ostergren és Kjell Espmark.
Korábbi események miatt további két tag szintén csak névleges tagja az Akadémiának, így jelenleg 13 fővel üzemel a testület.

Miért is mondtak le?
A helyzet egyelőre zavaros, ami biztosnak tűnik, hogy nem pusztán a konkrét ügy miatt vonultak vissza, hanem ez egy utolsó, nagy csepp lehetett a pohárban.
Az egyik tagnak, a jelentős költő Katarina Frostensonnak a férjét egészen sokan szexuális zaklatással vádolják. A kenyértörés pedig Katarina Frostenson kizárása kapcsán történt meg.
Kívülről, a részletek ismerete nélkül nem érthető semmi, hiszen felvetődik a kérdés: Miért is a feleség bűnhődjön férje miatt?

Abban a pillanatban, amikor elhangzott, hogy 2017 irodalmi Nobel-díjazottja Kazuo Ishiguro, mindenki megkönnyebbült. Egy író kapta a díjat, nem pedig holmi zenész vagy firkász. A díjazott személye viszont mindenkit meglepett (magát a szerzőt is). S bár a meglepődés óriási volt, a megkönnyebbülés még nagyobb. Nagyon sok, talán vagy száz név szóba került, és a közvélemény megformálta magában az esetleges reakciók csíráit. Ishiguróra nem volt ilyen véleménykezdemény. A megkönnyebbülés ellenállás nélkül söpört végig mindenkin. Aztán ahogy teltek az órák, a meglepődésből kérdések, kételyek sarjadtak elő. Kazuo Ishiguro széles körben ismert szerző. Tehát nem a gyakori Nobel-kérdés bukkant fel: Kit is takar ez a soha nem hallott név? A kérdések magával a díjjal kapcsolatosak voltak: Mit is akar a Svéd Akadémia? Ishiguróval merrefelé tartanak?

Ahogy 2016-ban, úgy idén is ismertetem az irodalmi Nobel-díj esélyeseire köthető fogadásokat a tavalyi év, különösen a zárás fényében. Elsősorban a brit Ladbrokes oddsaival foglalkozom (így a UK-számokat használom: az EU-s = brit + 1), de esetlegesen kitekintek a svéd kötődésű Unibetre is.

Szeptember elején indul az igazi fogadási időszak, amikor nagyjából egy hónap áll a szerencsekísértők rendelkezésére.
Általában az előző évi zárást láthatjuk viszont, kisebb konszolidációval, ui. az utolsó 24 óra mindig heves szokott lenni. Nem árt kicsit visszahúzni mindent az elképzelt realitás talajára.
Az idei év érdekessége, hogy ezt a konszolidált listát annyira kiérlelte a Ladbrokes, hogy a szept. 8-i közzététel óta egész szeptemberben hozzá sem nyúlt.

Tavaly „Na de mi van Rushdie-val?” címmel írtam összefoglalót arról, hogy miért is játszik nagy szerepet Salman Rushdie a Nobel-díj történetében, ill. hogy ennek ellenére plusz az aktualitások ellenére miért is nem lesz mégsem Nobel-díjas.
Idén az írók közül Margaret Atwood kapta a legnagyobb publicitást, és szeptember elején a fogadóirodák is a 3. legalacsonyabb szorzóval jegyezték (Ladbrokes és Unibet). Atwood esélyeivel foglalkozni kell tehát, ám a tavalyi bejegyzésem címére rájátszva és annak irányultságával egybecsengve, én dőrén arról fogok írni, hogy bizony ő sem lesz Nobel-díjas.

Dőrének nevezem magam, mivel Dylan Nobele után nincs az a magát komolyan vevő ember, aki bárkiről ki merné jelenteni: na, ő aztán biztosan nem. A legmerészebbek is legfeljebb érvek és ellenérvek glédába állításába vágnak csak bele.
Úgy tűnik, én mégsem veszem magam annyira komolyan.

Fotó forrása

Bob Dylan 2016-os irodalmi Nobel-díját már most kétségkívül a díjtörténet egyik legjelentősebb eseményének tekinthetjük. Az idei esélyekkel foglalkozó összes cikkből és hozzászólásból kiderül: egy év sem volt elég a feldolgozásához. Mint valami égi jelet próbálják értelmezni neves és névtelen szakértők egyaránt. Próbálják kiolvasni belőle, hogy ez egy elszigetelt, egyedi eset volt-e csupán, vagy valamilyen minta kezdete, netalántán folytatása. S ha akár egyik, akár másik, akkor vajon ki lesz idén a nagy név?
Ebben a bejegyzésben összefoglalom és csoportosítom a különféle véleményeket.

Kissé bizarr élő embereket darabszámra nyilván tartani, de vállalom. Egy kis évösszesítő mérleg + helyzetjelentés a 2016-os évről, amelyből például kiderül, hogy a 21. században sosem volt még ilyen kevés élő irodalmi Nobel-díjas.

(A bejegyzés a moly.hu-n született, és a kommentjei ott olvashatók.)

A Svéd Akadémia igazán bátor és szinte vakmerő döntéssel 2016-ban Bob Dylant tartotta érdemesnek az irodalmi Nobel-díjra. 
Az elkövetkező napok, hetek ennek az elemzésével, megértésével, elfogadásával vagy elutasításával fognak telni. 
Mindenesetre az Akadémia ezzel arra kért bennünket, hogy vegyük komolyan Dylant. 
Azaz ne csak generációs ikonnak, ne csak a tömegkultúra egyik érdekes termékének tartsuk őt. 
Ennek elutasítása nyilván együtt jár azzal, hogy az Akadémia tagjainak ellágyulásáról, józan ítélőképességük elhomályosulásáról kelljen szólni. 
Az elfogadás hozhat csodákat: például azt a belátást, hogy a popularitás mint kizáró érv Dylan Nobele esetében azért nem jöhet szóba, mert a magasirodalom regiszterében ő egyáltalán nem volt eddig populáris. 
Hát a régóta várt amcsi Nobel megérkezett: nem Roth, nem Oates, még csak nem is DeLillo. Elég punkos dolog volt ez az Akadémiától. 

Hisztéria és dátumok – úgy látszik, a megfelelő időpont utáni számolgatás mindig ezt váltja ki az emberekből, legyen szó akár az áldott állapottal, akár az irodalmi Nobel-díj bejelentésével kapcsolatos kalkulációról.

Annyi azért az irodalmi Nobel-díj bejelentéséről tudható, hogy október valamelyik csütörtökjén hangzik el. No meg az, hogy a bizonyos csütörtök csak az előtte lévő hétfőn hirdettetik ki. Ehhez képest Per Wästberg 2016. szeptember 30-án elárulta, hogy az idei nyerő szám a 13-as. Hát igen, ma ezt Sara Danius, a Svéd Akadémia főtitkára hivatalosan is bejelentette (vagy hát akkor csak: megerősítette) nekünk. Viszont az elmúlt két hét hagyott elég időt a hisztériára!

Változások az irodalmi Nobel-bizottság életében 

Nagy vihart kavart, amikor március 24-én a Svéd Akadémia a honlapján hivatalos közleményben állt ki Salman Rushdie mellett, akit még 1989-ben ítélt halálra Irán vallási vezetője, Khomeini ajatollah.
Az amúgy nem túl gyakori angol nyelvű hírek között megjelent állásfoglalás tényleg nagy visszhangot váltott ki, és sokan találgatták, hogy miért éppen most jutott el arra a pontra a tagság, hogy ezt a lépést megtegye.
Az irodalmi Nobel-díjról döntő társaságnak általánosságban sem szokása ez a kifelé kommunikálás, s hogy most éppen a Rushdie-ügyben nyilvánultak meg, az azért is jelentős, mert az Akadémia közelmúltjában egyértelműen ez okozta a legsúlyosabb krízist.
1989-ben már felmerül a Rushdie melletti nyílt kiállás gondolata, de ezt a tagság akkor leszavazta. Ez annyira súlyosan érintett több tagot is, hogy bár a tagságról nem lehetséges lemondani, a közös munkától visszavonultak.
Azóta olyan sok minden nem hangzott el ezzel kapcsolatban, ezért aztán a szenzációs szalagcímek megfogalmazására (és a képmutatásra) hajlamos sajtó úgy kommentálta a gesztust, hogy 27 éves késéssel érkezett meg.

A szeptember 12-i fogadási szorzók áttekintése

Az irodalmi Nobel-díj 2016-os kihirdetése előtt egy hónappal érdemes ránézni az esélyek egyetlen leképezési felületére: a fogadási listákra. A legmérvadóbbnak én is a brit Ladbrokest* tartom (átfogó és szépen skálázott). Ennek a pillanatnyi állását tekintem át, aztán majd úgy 10 naponként követem az esetleges változásokat.

A mikormennyi
− azaz az egyszerre élt legtöbb irodalmi Nobel-díjas száma

Az adatista nobeles kotnyeleskedésem tulajdonképpen az itt következő bejegyzésre irányult.
Az alapérdeklődés persze megvolt, és először arra voltam kíváncsi, hogy hányan is élnek most az irodalmi Nobel-díjasok közül, ami felvetette azt a kérdést, hogy a 18 sok-e, vagy éppen kevés.
Mivel ez egy kissé időigényes, ezért közben egyéb utakra indultam, melyek során eljátszogattam az adatokkal, és áttekintettem a legfiatalabb és legkorosabb díjnyerteseket, aztán hogy kik hunytak el legfiatalabban, illetve kik érték meg a legmagasabb kort; sőt még azzal is foglalkoztam, hogy kik voltak az aktuálisan élő legrégebbi díjazottak, az általam protodíjazottnak kereszteltek.
És most végre kiderül a mikormennyi!!!

„Ha majd hazamegyek, gondoltam, így, ezzel az egyszerű, ezzel a magától értetődő szóhasználattal, még csak meg sem állva közben, mint akit semmi más, csupán ezt a mindennél természetesebb tényt követő kérdések érdekelhetnek csupán: ha majd hazamegyek tehát, ennek mindenesetre végét vetem, békének kell lennie – így döntöttem.”
Részlet a Sorstalanságból

"Kertész received the Nobel Prize in Literature in 2002. With great modesty, he remarked that he had written for himself, and did not have an audience. Today, we owe him a great debt, and are thankful that his work was published. Imre Kertész will always have an audience."
EU, Juncker 

"Sorstalanság (translated into English as Fateless, 1992 and Fatelessness, 2004), his most famous work for which he won the Nobel Prize, was written over thirteen years, between 1960 and 1973, and has its roots in writings penned between 1955 and 1960. However, success for Mr. Kertész as an author and literary translator only came in the late Eighties and the the transition to democracy in Hungary. A resident of Berlin for several years, he returned to live in Hungary not long ago."
HUNGARY today

A Nobel-díj hivatalos oldalának címlapja

Újabb Nobel-statisztikák

Szegény irodalmi Nobel-díjasok – ahogy már írtam is – aligha rendelkeznek más ténylegesen összemérhető adattal a stabil évszámaikon kívül. Ugyanakkor némileg meglepő módon mindig csak azt nézik, a Nobel-díj átadásának évében ki hány éves volt. Hogy úgy egyébként hány évet éltek a Földön, no meg hogy hány évet éltek Nobel-díjasként, nem nagyon merül fel. Pedig legalább ez utóbbinak tényleg van értelme, hiszen a díjat értelmezhetjük a világtól érkező legfontosabb és legnagyobb megerősítő gesztusként, így fontos, hogy ezt követően mennyi idő adatik a felvértezett szerzőnek pályája kiteljesítésére.

A statisztika a sport területén létjogosultsággal rendelkezik, hiszen a sportolók sportolói teljesítményét mérik ezek a számok.
Az irodalmi Nobel-díjasok legjellemzőbb számai életük három sarokdátuma: a születés, a halál – a kettő között pedig a Nobel-díj átvételének éve. Ha valaki az irodalmároknak ezeket az adatait bújja, amelyeknek aztán vajmi kevés közük van a szakmai teljesítményükhöz, igazán könnyedén elismerheti: egyszerűen szereti nézegetni az évszámokból kirajzolódó mintázatokat. Mert azért ez-az kirajzolódik – például hogy ki hány évesen kapta meg a díjat: az átlag (ahogy itt látszik is) 65 életév fölötti.
Ja, és még az is megnyugtató, hogy mindezt maga a Svéd Akadémia is nyilvántartja: nagyon is alaposan.