Az irodalmi Nobel-díj kihívói I.

Krasznakhorkai László irodalmi díja olyan reményeket ébresztett fel az irodalomkedvelőkben, hogy az olvasás, a magyar és a nemzetközi irodalom iránti érdeklődés felerősödik. Az irodalmi élet hírei gyakoribbá váltak a címlapokon, és még olyan átfogó írások is születtek, mint pl. Nyáry Krisztiánnak a magyar Nobel-esélyekről szóló összefoglalója. Ez juttatta eszembe, hogy van egy amerikai díj, amelynek a Nobeléhez mérhető magyar történelmi vonatkozásai vannak, és amely afféle Nobel-konkurensként jött létre. Ez a Neustadt International Prize for Literature, amelynek a győztesét néhány napon belül megismerhetjük.

Mi az a Neustadt Nemzetközi Irodalmi Díj?
A díjat 1969-ben alapították, viszont csak kétévente adják át. A ma már World Literature Today (WLT) nevű irodalmi magazin főszerkesztője, az észt Ivar Ivask ötlete volt, hogy kellene egy komoly nemzetközi irodalmi díj, amelyet az Egyesült Államok a sajátjának tekinthetne. Ezért is szokták amerikai Nobelként aposztrofálni.
A több mint fél évszázados történet mellett a presztízsét az 50 000 dollár pénzjutalom is emeli. A díjazott egy ezüstből készült sastollat (“silver eagle feather”) és természetesen egy oklevelet kap.
A pénzügyi hátteret a Neustadt család támogatása biztosítja. A cél, hogy a díj örökké működhessen („ensures the award in perpetuity”). A járulékos költségek mellett még ösztöndíjak, egyetemi megbízatások (pl. „Neustadt Professorship in Comparative Literature”), könyvtári részlegek (Neustadt Wing) stb. is a finanszírozás része.

Megszállottjává váltam a gondolatnak, hogy idén egy ázsiai szerző lesz az új Nobel-díjas. Sőt, távol-keleti, idősebb férfi. Ilyen az ember.
Enyhe öniróniával írom csak ezt le, hiszen onnan indítottam, hogy lehetetlen bármilyen épkézláb jóslatba bocsátkozni, ám közben addig-addig néztem a különféle adatokat, míg egy teória fel nem épült bennem.
Hát jó, meghajlok a késztetés előtt. No nem azért, mert ennyire biztos vagyok a dolgomban. Egyáltalán nem. Megjósolni a Nobel-díjast szerencsejáték, de kitekintést adni egy térség esélyeseiről nem teljesen haszontalan dolog.
Megállapítottam, hogy a legújabb éra 7 díjazottja nem a semmiből bukkant elő. Ezért azt gondoltam, az az ázsiai férfiember is itt van az orrunk előtt. A Svéd Akadémiának csak meg kell örökölnie, díjakba burkolva át kell vennie a többi zsűritől.
Ez persze igaz is, nem is. De attól függetlenül, hogy idén vagy a közeljövőben lesz-e ázsiai díjazott, érdemes megvizsgálni helyzetet, mert ez sokat elmond a fejlett világon kívüli díjazásról.

Az előző cikkemben arról írtam, miért is gondolom lehetetlennek a következő irodalmi Nobel-díjas megtippelését. A nagyszámú méltó jelölt és a többfős zsűri személyes elképzeléseinek keveredése a két legfőbb ok. Na meg az újabban abszolút szivárgásmentes működés…
Ugyanakkor mivel a botrány után újrarendeződött tagság immár 7 Nobel-díjast kiválasztott, és a munkájukat alapvetően nyugodt légkörben, kiegyensúlyozottan folytatják, érdemes megvizsgálni a díjazottaikat, és talán néhány következtetést még akár le is tudok vonni.
Ha mást nem, azt, hogy nem következik mindebből semmi.

Nemi egyenlőség: egy ide, egy oda
A legfeltűnőbb a nemi sorminta.
Már az első, 2019-es dupla átadásnál egy női és egy férfi díjazottat hirdettek ki, és ehhez azóta is tartják magukat. Sőt, ez az elhatározás már valószínűleg korábban megszülethetett, még ha nem is a sorminta legelején, 2013-ban, amikor Alice Munro kapta a díjat. Ez akkoriban csak egy - éppenséggel már a 2000-es évek eleje óta meglévő, de nem túl szigorú - irányelv lehetett, mert éppen Bob Dylan után történt egy döccenés, hiszen Kazuo Ishiguro személyében ismét egy férfit választott az Akadémia - a rosszmájúak szerint azonban ez nem számít, mivel csak Bob Dylan díját javították ki, amit akkor gondolatban át kellene ugranunk…
Persze, hogy ez a mintázat meddig folytatódik, azt nem tudni. Lehet, éppen idén látják elérkezettnek az időt arra, hogy egymást kövessen két női díjazott - ami szintén forradalmi lenne, de ugyanakkor jól alkalmazkodna az írónők egyre növekő számához és jelentőségéhez.
Egyelőre én azzal a forgatókönyvvel számolok, hogy 2025-ben a férfiak köréből kerül ki a Nobel-díjas.
És ezzel tulajdonképpen a végére is értem az evidenciáknak. Innentől teljesen zavaros vizek következnek.

Nyelvi és kulturális sokszínűség
Ez egy nagyon érdekes szempont, mivel ezt az elvárást - a nemi kiegyensúlyozottság mellett - az Akadémia a megújulása egyik fő pilléreként határozta meg. A kritika korábban a legcsúnyábban úgy nyert megfogalmazást, hogy mindig a jóléti, idősebb fehér férfiak kapják a díjat (és minden egyéb jót a világban).

Az Irodalmi Nobel-díjról nem írtam már egy ideje. Vagy csak alig-alig.
Egészen pontosan a zsűrivel, a Svéd Akadémia tagjaival kapcsolatos botrány óta. Kicsit nézegettem, hogyan állnak fel a padlóról, de aztán tényleg ennyi.
Viszont nem az történt, hogy a botrány vette el teljesen a kedvemet. Az is, hiszen ahogy alakultak a dolgok, az korántsem tetszett. A rövid összefoglalást itt lehet elolvasni. Ebben talán sikerült elmagyaráznom, milyen összevissza történtek az események.
Nos, Horace Engdahl továbbra is az Akadémia tagja,* míg az akkori főtitkár, Sara Danius, akinek 2019. február 26-i lemondásában Engdahl főszerepet játszott, még az év októberében meghalt rákban. Szörnyen méltatlannak éreztem az egészet. Sara Danius rengeteget dolgozott az Akadémia modernizálásán. Döntései, határozottsága kulcsfontosságú volt a reformfolyamatban. Az ő erőfeszítései révén jutott el a tagság egyáltalán odáig, hogy nyíltan szembe kellett néznie a botrányt kiváltó üggyel.
Írni viszont azért nem írtam, mert nem láttam értelmét. Nem láttam értelmét olyasmiről találgatni, amiről nem lehet találgatni. A reform egyik célja az volt, hogy az akadémiai tagok komolyan vegyék a tagságukat, és az infók semmilyen formában ne szivárogjanak ki.
Én alapvető híve vagyok a minél szélesebb körű átláthatóságnak, így ugyan egyet nem értek ezzel, de el tudom fogadni azt is, ha egy bizottság úgy dönt, minden figyelemnek a díjazottra kell irányulnia. Az ő sikeréből vész el, ha azt firtatják, miért nem a szűkített lista egy másik tagja kapta az elismerést. Vagy hogy egyik évről a másikra miért vannak eltérések a szűkített listák között. És így tovább…
Ebből a nézőpontból az egész díjazási procedúra nem tárgyalandó. Sőt érdektelen.
Itt mindennek csakis és kizárólag a díjazottról kell szólnia.
Így nincsenek bennfentes infók, márpedig anélkül vaktában tapogatózunk.
Most azonban, egy hónappal a 2025-ös díjazott kihirdetése előtt, újra írok. Mert mégiscsak érdekel az ügy, és mégiscsak találtam értelmet az egészben...

2025. április 14-én, Esterházy Péter születésének 75. évfordulóján, az Esterházy Magyarország Alapítvány egy új irodalmi díjat alapított. Ez ugyan az alapítvány nevét viseli, de nyilvánvalóan egy kicsit mindannyian hozzáhalljuk a Péter keresztnevet is. Azért nem árt leszögezni: ez nem EP-díj, hanem hivatalosan Esterházy Irodalmi Díj - amivel ugyan én nem nagyon törődöm, és magamban továbbra is hozzáértem a Pétert is, különösen hogy a díj honlapján is használják ezt a rövid formát: Esterházy-díj.
A díjalapításnak azonban eleve, névtől függetlenül örülök. Szükség volt rá, hiszen furmányos oldalazással az Orbán-rendszer két nagy presztízzsel bíró díjat, az Aegon- és a Libri-díjat is kicsinálta. Így maradt egyedül az elmúlt év legjobb regénye típusú elismerés kategóriában az olvasói szavazatokon alapuló, tehát egyedi karakterisztikájú Merítés-díj.
Utóbbi a 10. évadán is túl van, és még adós vagyok (legalábbis magamnak) a visszatekintő értékeléssel. Közben viszont a tavasz óta arról is gondolkodtam, milyennek tűnik ez az új irodalmi díj, milyen elvárásoknak kíván megfelelni, és mi, olvasók, mit várhatunk tőle.
A válaszhoz van egy alapítói nyilatkozat, van egy zsűrink, és nem utolsósorban megvan az első szűkített lista is.

Megemlékezés az Aegon-díj és a Libri-díj eltörlése alkalmából

Az Aegon-díj és a Libri-díj megszűntek. Megszüntetésüket és megszüntetve maradásukat a magyar kultúrpolitikai kurzushoz illeszkedő, abból levezethető tettnek tekintem.* A gyászbeszéd legpozitívabb formája nem a kesergés, hanem az egykori élet eredményeinek felmutatása. Lássuk, miért is volt jó ezeknek a díjaknak a létezése, és mit is köszönhettünk nekik?

Mindkét díj egy lezárt évad terméséből szemezett. Az életművet vagy annak egy szakaszát, tehát az író általános teljesítményét, így magát az írót értékelő díjakkal szemben ezek könyvet, kiadványokat emeltek ki. Erre a típusra két példát szoktak hozni: az első az 1903 óta létező francia Goncourt-díj, amely már otthonában is számtalan díjat inspirált, és amelynek mintájára - ez a második alappélda - 1968-ban létrehozták az angol nyelvterülethez kapcsolódó Booker-díjat.
Rangos minták, amelyekre tekintve azonnal felmerül, nem véletlenül léteznek, és nem lehetnek kárára az irodalmi életnek. Most az irodalmi életre gyakorolt pozitív hatásokon gyorsan átnyargalok. Axióma: ami az olvasást népszerűsíti, márpedig ezek a díjak azt népszerűsítik, az jó az egész kultúrközegnek, beleértve szerzőt, kiadót, kritikust, de a kultúra egyéb területeit is. Vagyis egy ilyen díj megszüntetése evidens csapás a kultúrára.
A nyargalásban egyetlen fontos kijelentésre lelassítok. Bár nagyon örülök, hogy a Merítés-díj révén maradt ilyen típusú díj Magyarországon, annak hatása (legalábbis egyelőre) nem mérhető a megszüntetett két díjéhoz. Ez - hogy a legnagyobb tévhitet pöcköljem ki azonnal - nem elsősorban a pénzdíj hiánya miatt van (lásd a Goncourt-ral járó szimbolikus bankjegyet). A különbség a hallhatóságban van, ami viszont a finanszírozási háttérből következik, és így mégiscsak pénzügyi kérdés.
A Libri esetében egyértelmű volt a szándék: a díj egy könyvkereskedelemmel foglalkozó cég kezében kiváló reklámeszközként szolgált. Megtervezett arculat, fotózások, plakátok, interjúk és nagyszabású díjátadók jellemezték az egész kiválasztási folyamatot, amibe mindenféle ismert embereket igyekeztek bevonni (Csak zárójelben: a cégcsoporthoz tartozó kiadók nem élveztek kivételezettséget, ezt is le kell írni.) A komoly marketingérték bemutatására itt olvasható egy pontos és látványos elemzés.
Ami az Aegont illeti, a képlet összetettebb. Sajnálatos módon ma már ennek a honlapja sem érhető, amely iskolai felhasználásra szánt tananyagokat éppúgy tartalmazott, mint az általános marketingcéloknak megfelelő ismertetőket. A szponzorcég a pénzjutalmon felül tehát jelentős erőforrásokat mozgósított a kortárs magyar irodalomnak a megismertetésére, a legújabb könyveknek a kulturális hétköznapokba való szervesítésére.
Jól látszik, hogy mindkét díj komoly háttérrel rendelkezett és önmagában is intézménynek volt tekinthető. Erőforrásaikat nem véletlenül kapták: az Aegon közvetetten, míg a Libri nagyon is közvetlenül profitált a díj fenntartásából. Vagyis a láthatóság elsődleges cél volt mindkét oldalon, amely a befektetést üzletileg indokolhatóvá tette.
A Merítés-díj alulról jövő szerveződésként szintén rendelkezik egyedi karakterisztikával, azt sem lehet elintézni a csak egy díj kijelentéssel, de természetéből adódóan (forrás nélküli, teljesen pénzmentes ügymenettel) mégsem mérhető az egykor komoly háttérrel működő, mára megszüntetett díjakhoz.
A szélesebb és messzebbre vezető hatásokon túl vagy inkább innen én most a nettó olvasói haszonról gondolkodtattam el magam. Azon elmélkedtem, hogy a viszonylag sokat olvasó, a kortárs megjelenésekre fogékony olvasóközönség részeként mit vártam el én ezektől a díjaktól, és mi az, amit meg tudtak nekem adni, és mi az, amit nem.

2016-tól kezdődően néhány évig abban a szerencsés helyzetben lehettem a hozzám hasonló irodalomkedvelőkkel együtt, hogy három különböző díj listáját is szemlézhettem, válogathattam a legfrissebb magyar megjelenésekből, és összevethettem az egyes listákat hasonlóságok és eltérések után kutatva.
Milyen szép is volt, hogy létezett ez a trió, amit úgy szoktam címkézni, hogy a szakma (Aegon-díj), a piac (Libri-díj) és az olvasók (Merítés-díj) közösségének elismerése. Mára csak a 10. évadára készülő Merítés-díj maradt talpon.

Az újságírásban manapság szokásos módon íme négy adat, amelyeknek összefűzéséről és a hozzájuk kapcsolódó reflexiókról szól ez a blogbejegyzés:

2020. április: utoljára adják át az Aegon-díjat. A 15. évben Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című verseskötete kapta az elismerést.
// Az ELTE BTK híradása

2021: A magyar kormány először megakadályozza, hogy az osztrák Vienna Insurance Group megvásárolja az Aegon Biztosítót, majd végül engedélyezik, hogy decemberben a Corvinus Nemzetközi Befektetési Zrt. bevonásával együtt szerezzék meg a magyar érdekeltséget.
// Idézet az angol nyelvű sajtóközleményből:
“Wiener Versicherung Gruppe (VIG) and the Hungarian government have reached an agreement on the principles of a cooperation and the further course of action, which provides for a participation of 45% by the Hungarian state in the Hungarian AEGON companies and UNION Vienna Insurance Group Biztosító Zrt.”
“The Hungarian government has nominated Corvinus Nemzetközi Befektetési Zrt., a 100% state-owned Hungarian holding company, as negotiating partner.“

2022. május: utoljára adják át a Libri-díjat: “2022-ben a Libri irodalmi díjat Krasznahorkai László Herscht 07769 című elbeszélése, a közönségdíjat pedig Bödőcs Tibor Mulat a Manézs című politikai szatírája kapta.”
// A hír a Libri Bookline Zrt. oldaláról, mivel mára a teljes tartalom eltűnt a hivatalos helyről, a libri.hu oldaláról. Az emlékezet beszántása is fontos jelzés lehet mindenkinek.

2021 áprilisában a Mathias Corvinus Collegium vétójoggal együttjáró kisebbségi tulajdonrészt szerez a Libri Csoportban, majd 2023 nyarára gyakorlatilag a teljes tulajdonjogot megszerzik.
// Szép elemzés az egész történetről a G7-en.

Különleges számomra a Merítés-díj napokban közzétett 8. szépprózalistája, mivel a húsvéti időszakban meghoztam a döntést: kilépek a zsűriből.
Az évek során lassan sikerült definiálni a zsűriben betöltött szerepemet. Ugyanakkor csak az elmúlt időszakban definiáltam, hogy mi is volt a jelentősége ennek a nyolc évnek az én életemben. Kézenfekvő lenne azt mondani, mindez leginkább az olvasásról szólt. Amikor '14 karácsonyán megszületett bennem az ötlet, akkor az elsődleges motiváció tényleg az volt, hogy árnyaltabb képet szerezhessek a kortárs magyar irodalomról. Az általam egyébként még méretében így is alábecsült évi megjelenéseket egyénileg átláthatatlannak éreztem. Gyakori tapasztalatom volt, hogy a szűkös időkeretemből erre szánt időt utólag megbántam - és ez nem a könyv hibája volt feltétlenül, hanem a rendelkezésre álló infók szűkössége miatt nem tudtam jól választani. Ehhez láttam meg az eszközt a Molyban, és ehhez találtam társakat a molyokban. Nyitott kapukat döngettem, és az első pillanattól minden ment, mint a karikacsapás. Az első díjátadón is elmondtam, mennyire hihetetlennek érzem, hogy év elején arról csetelünk, vajon kik a magyar irodalom klasszisai, év végén meg már velük beszélgetünk. A várakozásaim maximálisan teljesültek, hiszen átlagosan évi 30 könyvet olvastam az adott év megjelenéseiből a tízes listák összeállításáig, és még jó párat azután, meg természetesen nem egyszer pótoltam egy-egy szerző korábbi műveit. Ez rengeteg felfedezéssel járt, örömökkel és az ismereteim elmélyülésével.

A Merítés-díj abból az igényből született, hogy a gazdag kortárs magyar irodalmat átlátni képes kevesek tegyenek ajánlásokat, emeljenek ki műveket az érdeklődők számára. Az első öt év után, a fél évtizedes jubileum kijelölte pontból visszatekintve irányomban és bennem is felmerült a kérdés, hogy a 2014-es és a 2018-as év által bezárt időszakból én melyik szépprózai műveket emelném ki. Öt művet választottam. Ez a választás kizárólagosan az én értékítéletemet tükrözi. Azt viszont tökéletesen. Nem hirtelen felindulásból állítottam össze a listát, ezért nyugodtan írom le: én ezt az öt könyvet tartom az érintett időszak olvasásra leginkább érdemes művének.

Idén negyedik alkalommal ítélik oda magyar díjazottnak az Európai Unió Irodalmi Díját. Bár ez több nemzetet érintő elismerés, gyakorlatilag mégis tekinthető nemzeti díjnak, hiszen magyar zsűri dönt a magyar díjazottról. Mivel nem volt minden részlet világos a számomra, a 2019-es zsűri tagjait megkerestem néhány kérdéssel. Nagyon lelkiismeretesen és körültekintően válaszoltak, ezért itt változtatás nélkül, teljes terjedelmében közlöm a szöveget, míg a Molyon az oldal sajátosságaihoz igazodva egy kisebb összefoglalót adok.

Először is álljon itt a zsűri névsora (fotókkal együtt a Literán érdemes körülnézni):
Deczki Sarolta (kritikus, irodalomtörténész, filozófus)
Dufeuilly, Joëlle (francia műfordító)
Kőrössi P. József (költő, író, könyvkiadó, szerkesztő)
Szkárosi Endre (költő, műfordító, irodalomtörténész, tanár, a Szépírók Társasága elnöke)
Szolláth Dávid (irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő)

Az interjút általános kérdéssekkel kezdtem.

− Ha jól értem a kiírást, csak 2018-ban vagy 2019-ben kiadott könyvek szerzői jöhetnek szóba?
− Az Európai Unió Irodalmi Díj szabályzata meglehetősen szűkre szabja a lehetséges díjazottak körét. Az egyik feltétel az, hogy csakis olyan művek jöhetnek szóba, melyek az elmúlt másfél évben születtek. Méghozzá olyan szerzőtől, aki már nem pályakezdő, de még nem is befutott, hanem „emerging writer”-ként minimum két, maximum négy szépprózai kötetet adott közre eddig. Az életkorra vonatkozóan nincsenek megszorítások. Nehéz helyzet elé állítja ez a mindenkori zsűrit, hiszen vannak olyan szerzők, akiknek kiváló könyvük jelent meg a megadott időintervallumban, és nem számítanak a befutott szerzők közé, viszont már négynél több kötetük vagy regényük jelent meg.

Míg hosszú időn keresztül az Aegon-díj tízes listája volt az egyetlen, amely alapján az olvasók tájékozódhattak, 2016-ra az egy évvel korábban indult Merítés-díjjal és az első évadát futó Libri-díjjal hirtelen háromra nőtt azoknak a listáknak a száma, amelyek orientálódni segítettek a friss magyar megjelenések világában.

Mindhárom listának megvan a maga karakterisztikája. Az Aegon és a Libri is műnem szempontjából vegyes csomagokat állított össze. Engem mint a prózával foglalkozó Merítés-zsűri tagját elsősorban a széppróza érdekel, így ebből a szempontból vetem össze a három listát.

Összesen 16 érintett műről van szó. Ezekből mindössze kettő szerepel mindhárom helyen. Bartis Attila A vége című regénye a Librinél és a Merítésnél is megnyerte a közönségszavazás kategóriát, Szvoren Edina novelláskötete, Az ország legjobb hóhéra azonban nem gyűjtött be elsőséget, bár annyi tudható, hogy a Merítés-zsűri szavazásán épphogy lemaradt az első helyről. Ez alapján mondhatjuk, hogy talán ez a két könyv volt az év legfontosabb könyve.*

A Nobel-díjat odaítélő Svéd Akadémia komoly válságot él meg: három tagja nyilvánosan visszalépett a közös munkától.
Csak vázlatosan összefoglalva:
Az akadémiai tagság életre szóló, tehát lemondani, illetve a tagot pótolni nem lehet, vagyis a munkát kevesebben végzik el.
Három nagyon fontos tagról van szó (persze kevesen vannak, mindenki az): Peter Englund (2009 és 2015 között ő vezette az Akadémia munkáját), Klas Ostergren és Kjell Espmark.
Korábbi események miatt további két tag szintén csak névleges tagja az Akadémiának, így jelenleg 13 fővel üzemel a testület.

Miért is mondtak le?
A helyzet egyelőre zavaros, ami biztosnak tűnik, hogy nem pusztán a konkrét ügy miatt vonultak vissza, hanem ez egy utolsó, nagy csepp lehetett a pohárban.
Az egyik tagnak, a jelentős költő Katarina Frostensonnak a férjét egészen sokan szexuális zaklatással vádolják. A kenyértörés pedig Katarina Frostenson kizárása kapcsán történt meg.
Kívülről, a részletek ismerete nélkül nem érthető semmi, hiszen felvetődik a kérdés: Miért is a feleség bűnhődjön férje miatt?

Tavaly „Na de mi van Rushdie-val?” címmel írtam összefoglalót arról, hogy miért is játszik nagy szerepet Salman Rushdie a Nobel-díj történetében, ill. hogy ennek ellenére plusz az aktualitások ellenére miért is nem lesz mégsem Nobel-díjas.
Idén az írók közül Margaret Atwood kapta a legnagyobb publicitást, és szeptember elején a fogadóirodák is a 3. legalacsonyabb szorzóval jegyezték (Ladbrokes és Unibet). Atwood esélyeivel foglalkozni kell tehát, ám a tavalyi bejegyzésem címére rájátszva és annak irányultságával egybecsengve, én dőrén arról fogok írni, hogy bizony ő sem lesz Nobel-díjas.

Dőrének nevezem magam, mivel Dylan Nobele után nincs az a magát komolyan vevő ember, aki bárkiről ki merné jelenteni: na, ő aztán biztosan nem. A legmerészebbek is legfeljebb érvek és ellenérvek glédába állításába vágnak csak bele.
Úgy tűnik, én mégsem veszem magam annyira komolyan.

Fotó forrása

Változások az irodalmi Nobel-bizottság életében 

Nagy vihart kavart, amikor március 24-én a Svéd Akadémia a honlapján hivatalos közleményben állt ki Salman Rushdie mellett, akit még 1989-ben ítélt halálra Irán vallási vezetője, Khomeini ajatollah.
Az amúgy nem túl gyakori angol nyelvű hírek között megjelent állásfoglalás tényleg nagy visszhangot váltott ki, és sokan találgatták, hogy miért éppen most jutott el arra a pontra a tagság, hogy ezt a lépést megtegye.
Az irodalmi Nobel-díjról döntő társaságnak általánosságban sem szokása ez a kifelé kommunikálás, s hogy most éppen a Rushdie-ügyben nyilvánultak meg, az azért is jelentős, mert az Akadémia közelmúltjában egyértelműen ez okozta a legsúlyosabb krízist.
1989-ben már felmerül a Rushdie melletti nyílt kiállás gondolata, de ezt a tagság akkor leszavazta. Ez annyira súlyosan érintett több tagot is, hogy bár a tagságról nem lehetséges lemondani, a közös munkától visszavonultak.
Azóta olyan sok minden nem hangzott el ezzel kapcsolatban, ezért aztán a szenzációs szalagcímek megfogalmazására (és a képmutatásra) hajlamos sajtó úgy kommentálta a gesztust, hogy 27 éves késéssel érkezett meg.

A szeptember 12-i fogadási szorzók áttekintése

Az irodalmi Nobel-díj 2016-os kihirdetése előtt egy hónappal érdemes ránézni az esélyek egyetlen leképezési felületére: a fogadási listákra. A legmérvadóbbnak én is a brit Ladbrokest* tartom (átfogó és szépen skálázott). Ennek a pillanatnyi állását tekintem át, aztán majd úgy 10 naponként követem az esetleges változásokat.

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak ugyan van honlapja, de elsősorban a kiállítóknak szól, és kevésbé az olvasóknak. Bár 2016-ban már a 23.-ra kerül sor, büszkeségük mégsem mutatkozik meg a nagy hagyományok adatolásában és listázásában. A hagyományok közül a legfontosabb a Budapest Nagydíj, melyet igazán illusztris névsor kapott meg. Minthogy a neten ezek csupán szétszórt hírekben találhatók meg, beszkenneltem a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) hivatalos szóróanyagának vonatkozó oldalát, mely alapján korábban a molyos és a wikipédiás listát is én hoztam létre.

A kép a tovább gombra kattintva látható.

Adoniszt, a Párizsban élő arab költőt mi magyarok leginkább onnan ismerhetjük, hogy 2014-ben barátjával és költőtársával, a francia Yves Bonnefoy-jal együtt megkapta a Janus Pannonius Költészeti nagydíjat.
Európai díjainak száma ismét növekedett eggyel, ráadásul egy nagyon értékes és különleges tétellel: az egyik legfontosabb németországi elismeréssel, Osnabrück városának Erich Maria Remarque-békedíjával tüntették ki.
Adonisz (ahhoz képest, hogy Párizsban él) Németországban már tényleg szinte mindent megkapott, amit lehetett: 2001-ben a Goethe Intézet emlékérmét (Goethe-medál); 2011-ben a frankfurti Goethe-díjat, 2013-ban a szintén német díjnak tekinthető Petrarca-díjat.
Logikus következtetés lenne, hogy immár tényleg, de tényleg a Nobel-díj előszobájába került – lehetséges, hogy így van, azonban egyre inkább úgy tűnik, immár a kijárat felé fordított arccal.

Néhány órára vagyunk már csak attól, hogy megtudjuk, ki kapja meg idén az irodalmi Nobel-díjat.
Áttekintem a Ladbrokes fogadási ajánlatainak változását.
Ezt a bő egyhetes mozgást kézenfekvő módon összefüggésbe szokták hozni az Akadémián belül folyó hangulatváltozásokkal. Ez persze nem zárható ki teljesen, de arra rá kell mutatnom, hogy egy fogadási iroda a következő szempontok alapján dönt:
– A fogadási igények kielégüljenek = akire szeretnének fogadni, az legyen a listán
– A fogadási kedv növekedjen = elérhető fogadási arányok megváltoztatásával, különleges nevek felvételével 
– A fogadóiroda semmiképpen ne veszítsen = azaz az adott névre érkező túl sok fogadás esetén csökkenteni kell a szorzót)
Vagyis elsősorban a fogadókra figyelnek, és nem a futókra. Amit tehát megfigyelhetünk, az inkább a közhangulat változása – ez persze ugyanaz a kulturális tér, mint amelyben az Akadémia is létezik, ám mégsem egyenlő vele.

A Nobel-díj idei esélyeseivel foglalkozó első két részben az amerikai és európai helyzetet mutattam be. Ebben a harmadik részben a világ egyéb tájaira akartam koncentrálni, de rájöttem, hogy az egész alapvetően az Akadémia szándékainak, szokásainak háttérismeretén alapulna, így először is ezeket kell leírnom.

Az Akadémia nem szolgál igazi konkrétumokkal a saját működési elveiről, inkább csak a mechanizmusaikról. Ez irányú zárkózottságuk érthető: minek is szolgáltatnák ki magukat…
Az elmúlt időszak egyetlen, reflexióra mindig kapható tagja a 18 tagú testület korábbi titkára, Horace Engdahl, aki nem mulasztott el alkalmat, hogy az amerikai irodalom fontosságát cáfolhassa, s eztán rátérhessen Európa primátusára. Utódja, Englund ezek után azzal az ígérettel is kezdte működését, hogy a jövőben igyekeznek csökkenteni a díj eurocentrikusságát. Ezt 2009-ben mondta – noha szívesen beszél a működésükről, azóta sem fogalmazott meg még egy, irányelvként értelmezhető kijelentést.

A 2015-ös irodalmi Nobel-díj kapcsán írott sorozatom második részét a sok szempontból az origóban lévő Európának szentelem.

Ó, az öreg kontinens!
Tavaly francia nyertes volt. Utána az amerikaiak szóvá is tették az Akadémia eurofiliáját… Ha nekik onnan egy egységnek tűnünk, hát ők is nekünk: az Akadémia részéről ezek után emlékeztették őket Munróra, aki ugyan kanadai, de angolul ír…
Persze igazuk van, hiszen míg régebben klasszikus amerikai írók is kaptak Nobelt, egy idő után egyre inkább a betelepült írókra helyeződött a hangsúly, aztán szépen teljes egészében kiestek a pikszisből.
Meg különben is, Svédországból nézve Európa nagyobbnak látszik. Logikus, nem?
Szóval európai győztes lesz, nem igaz?
De mi is a helyzet az európaiakkal?

Engem rendkívüli módon lebilincselnek az irodalmi díjak. Egyszerűen foglalkoztatnak. Október eleje van, tehát ismét érdemes a Nobellel foglalkozni.
Bár a győztest eltalálni nehéz, az esélyesek listája azért viszonylag stabil évek óta. Így a hozzájuk kapcsolódó internetes vélemények is egészen kialakultak.
Tehát amit leírok, nem személyes vélemény, de nem is pontos idézet: a sok elolvasott cikk és hozzászólás üledéke (különösen az önmegcáfoló jellegük miatt tetszenek – bár ez csak egymás mellé állítva, az én összefoglalásomban domborodik ki).
Summázata mindennek a következő (egyben mottóm):

Semmi sem elképzelhetetlen, de egyetlen érv sem elég meggyőző.