Megemlékezés az Aegon-díj és a Libri-díj eltörlése alkalmából

Az Aegon-díj és a Libri-díj megszűntek. Megszüntetésüket és megszüntetve maradásukat a magyar kultúrpolitikai kurzushoz illeszkedő, abból levezethető tettnek tekintem.* A gyászbeszéd legpozitívabb formája nem a kesergés, hanem az egykori élet eredményeinek felmutatása. Lássuk, miért is volt jó ezeknek a díjaknak a létezése, és mit is köszönhettünk nekik?

Mindkét díj egy lezárt évad terméséből szemezett. Az életművet vagy annak egy szakaszát, tehát az író általános teljesítményét, így magát az írót értékelő díjakkal szemben ezek könyvet, kiadványokat emeltek ki. Erre a típusra két példát szoktak hozni: az első az 1903 óta létező francia Goncourt-díj, amely már otthonában is számtalan díjat inspirált, és amelynek mintájára - ez a második alappélda - 1968-ban létrehozták az angol nyelvterülethez kapcsolódó Booker-díjat.
Rangos minták, amelyekre tekintve azonnal felmerül, nem véletlenül léteznek, és nem lehetnek kárára az irodalmi életnek. Most az irodalmi életre gyakorolt pozitív hatásokon gyorsan átnyargalok. Axióma: ami az olvasást népszerűsíti, márpedig ezek a díjak azt népszerűsítik, az jó az egész kultúrközegnek, beleértve szerzőt, kiadót, kritikust, de a kultúra egyéb területeit is. Vagyis egy ilyen díj megszüntetése evidens csapás a kultúrára.
A nyargalásban egyetlen fontos kijelentésre lelassítok. Bár nagyon örülök, hogy a Merítés-díj révén maradt ilyen típusú díj Magyarországon, annak hatása (legalábbis egyelőre) nem mérhető a megszüntetett két díjéhoz. Ez - hogy a legnagyobb tévhitet pöcköljem ki azonnal - nem elsősorban a pénzdíj hiánya miatt van (lásd a Goncourt-ral járó szimbolikus bankjegyet). A különbség a hallhatóságban van, ami viszont a finanszírozási háttérből következik, és így mégiscsak pénzügyi kérdés.
A Libri esetében egyértelmű volt a szándék: a díj egy könyvkereskedelemmel foglalkozó cég kezében kiváló reklámeszközként szolgált. Megtervezett arculat, fotózások, plakátok, interjúk és nagyszabású díjátadók jellemezték az egész kiválasztási folyamatot, amibe mindenféle ismert embereket igyekeztek bevonni (Csak zárójelben: a cégcsoporthoz tartozó kiadók nem élveztek kivételezettséget, ezt is le kell írni.) A komoly marketingérték bemutatására itt olvasható egy pontos és látványos elemzés.
Ami az Aegont illeti, a képlet összetettebb. Sajnálatos módon ma már ennek a honlapja sem érhető, amely iskolai felhasználásra szánt tananyagokat éppúgy tartalmazott, mint az általános marketingcéloknak megfelelő ismertetőket. A szponzorcég a pénzjutalmon felül tehát jelentős erőforrásokat mozgósított a kortárs magyar irodalomnak a megismertetésére, a legújabb könyveknek a kulturális hétköznapokba való szervesítésére.
Jól látszik, hogy mindkét díj komoly háttérrel rendelkezett és önmagában is intézménynek volt tekinthető. Erőforrásaikat nem véletlenül kapták: az Aegon közvetetten, míg a Libri nagyon is közvetlenül profitált a díj fenntartásából. Vagyis a láthatóság elsődleges cél volt mindkét oldalon, amely a befektetést üzletileg indokolhatóvá tette.
A Merítés-díj alulról jövő szerveződésként szintén rendelkezik egyedi karakterisztikával, azt sem lehet elintézni a csak egy díj kijelentéssel, de természetéből adódóan (forrás nélküli, teljesen pénzmentes ügymenettel) mégsem mérhető az egykor komoly háttérrel működő, mára megszüntetett díjakhoz.
A szélesebb és messzebbre vezető hatásokon túl vagy inkább innen én most a nettó olvasói haszonról gondolkodtattam el magam. Azon elmélkedtem, hogy a viszonylag sokat olvasó, a kortárs megjelenésekre fogékony olvasóközönség részeként mit vártam el én ezektől a díjaktól, és mi az, amit meg tudtak nekem adni, és mi az, amit nem.

2016-tól kezdődően néhány évig abban a szerencsés helyzetben lehettem a hozzám hasonló irodalomkedvelőkkel együtt, hogy három különböző díj listáját is szemlézhettem, válogathattam a legfrissebb magyar megjelenésekből, és összevethettem az egyes listákat hasonlóságok és eltérések után kutatva.
Milyen szép is volt, hogy létezett ez a trió, amit úgy szoktam címkézni, hogy a szakma (Aegon-díj), a piac (Libri-díj) és az olvasók (Merítés-díj) közösségének elismerése. Mára csak a 10. évadára készülő Merítés-díj maradt talpon.

Az újságírásban manapság szokásos módon íme négy adat, amelyeknek összefűzéséről és a hozzájuk kapcsolódó reflexiókról szól ez a blogbejegyzés:

2020. április: utoljára adják át az Aegon-díjat. A 15. évben Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című verseskötete kapta az elismerést.
// Az ELTE BTK híradása

2021: A magyar kormány először megakadályozza, hogy az osztrák Vienna Insurance Group megvásárolja az Aegon Biztosítót, majd végül engedélyezik, hogy decemberben a Corvinus Nemzetközi Befektetési Zrt. bevonásával együtt szerezzék meg a magyar érdekeltséget.
// Idézet az angol nyelvű sajtóközleményből:
“Wiener Versicherung Gruppe (VIG) and the Hungarian government have reached an agreement on the principles of a cooperation and the further course of action, which provides for a participation of 45% by the Hungarian state in the Hungarian AEGON companies and UNION Vienna Insurance Group Biztosító Zrt.”
“The Hungarian government has nominated Corvinus Nemzetközi Befektetési Zrt., a 100% state-owned Hungarian holding company, as negotiating partner.“

2022. május: utoljára adják át a Libri-díjat: “2022-ben a Libri irodalmi díjat Krasznahorkai László Herscht 07769 című elbeszélése, a közönségdíjat pedig Bödőcs Tibor Mulat a Manézs című politikai szatírája kapta.”
// A hír a Libri Bookline Zrt. oldaláról, mivel mára a teljes tartalom eltűnt a hivatalos helyről, a libri.hu oldaláról. Az emlékezet beszántása is fontos jelzés lehet mindenkinek.

2021 áprilisában a Mathias Corvinus Collegium vétójoggal együttjáró kisebbségi tulajdonrészt szerez a Libri Csoportban, majd 2023 nyarára gyakorlatilag a teljes tulajdonjogot megszerzik.
// Szép elemzés az egész történetről a G7-en.

A 19. századi versek olvasgatása közben akadtam Francis Thompsonra. Ugyan már a 19. század második felében élt, de igazi romantikus életrajzot tudhat magáénak. Még nem volt 30, amikor már komoly ópiumfüggőként London utcáin élt, és innen halászta össze a kulturális értelmiséghez tartozó Meynell család. Ebben a családban volt nyolc gyerek, és valami furcsa hálaként ezekhez a gyerekekhez verseket is írt a jóember.
Furcsa vers ez, igazi weird helyzet. De ezt csak utólag olvasgattam össze hozzá. Az agyam azért akadt meg ezen a versen, mert egészen fura szavak kerültek bele, fura képek sorakoznak benne, és megragadott a maga darabosságával. Annyira plasztikusnak éreztem az egészet. Érzékeltem, ahogy egy már nehézkes, darabos férfi próbálja kifejezni magát. (Igen, Caspar David Friedrich jeges tengere jutott eszembe.) Szinte kísértett, hogy egy ilyen nehézkes verset hozzak össze.

Nem játszanám a nagy szakértőt sem az angol nyelvű irodalom terén, sem a versfordítások terén. Előbbi valahogy soha nem érdekelt igazán. Pontosabban, minden más sokkal jobban érdekelt, és a választásoknál mindig az angol nyelvűek sorolódtak hátrébb. Ami pedig a verstant illeti, a '90-es években a romjaiban veszteglő ELTE-n nem igazán tanultam meg többet a gimnáziumi alapoknál. Mégis az elmúlt napokban azon kaptam magam, hogy próbálom a jambikus verselés rejtelmeit felfejteni, hogy ezt a Larkin-verset szépen átültethessem magyarra.
Íme az első verzió az eredetivel együtt: 

Nem én voltam az első, aki nekifogott ennek a versnek. Elkezdtem tanulmányozni, ki mire jutott. Ehhez a csodás Babelmatrix egyből hét fordítást is kínált.

– kötetekről kötetlenül 3. –

Az elmúlt időszakban olvastam két kötetet, és magamat is meglepve végül a Molyra írtam róluk értékeléseket. Nem terveztem, nem is akartam kötetekről értékeléseket írni, pláne csillagozni. De nem csak a tettben, hanem annak kerülésében is érzek valami álságosat. Csapdahelyzet mindenképpen. De aztán a velük való foglalkozás közben mégis markánsabban meg tudtam ragadni őket. Talán egyöntetűbbek és eldönthetőbbek voltak ezek számomra.

A Merítés-díj abból az igényből született, hogy a gazdag kortárs magyar irodalmat átlátni képes kevesek tegyenek ajánlásokat, emeljenek ki műveket az érdeklődők számára. Az első öt év után, a fél évtizedes jubileum kijelölte pontból visszatekintve irányomban és bennem is felmerült a kérdés, hogy a 2014-es és a 2018-as év által bezárt időszakból én melyik szépprózai műveket emelném ki. Öt művet választottam. Ez a választás kizárólagosan az én értékítéletemet tükrözi. Azt viszont tökéletesen. Nem hirtelen felindulásból állítottam össze a listát, ezért nyugodtan írom le: én ezt az öt könyvet tartom az érintett időszak olvasásra leginkább érdemes művének.

Idén negyedik alkalommal ítélik oda magyar díjazottnak az Európai Unió Irodalmi Díját. Bár ez több nemzetet érintő elismerés, gyakorlatilag mégis tekinthető nemzeti díjnak, hiszen magyar zsűri dönt a magyar díjazottról. Mivel nem volt minden részlet világos a számomra, a 2019-es zsűri tagjait megkerestem néhány kérdéssel. Nagyon lelkiismeretesen és körültekintően válaszoltak, ezért itt változtatás nélkül, teljes terjedelmében közlöm a szöveget, míg a Molyon az oldal sajátosságaihoz igazodva egy kisebb összefoglalót adok.

Először is álljon itt a zsűri névsora (fotókkal együtt a Literán érdemes körülnézni):
Deczki Sarolta (kritikus, irodalomtörténész, filozófus)
Dufeuilly, Joëlle (francia műfordító)
Kőrössi P. József (költő, író, könyvkiadó, szerkesztő)
Szkárosi Endre (költő, műfordító, irodalomtörténész, tanár, a Szépírók Társasága elnöke)
Szolláth Dávid (irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő)

Az interjút általános kérdéssekkel kezdtem.

− Ha jól értem a kiírást, csak 2018-ban vagy 2019-ben kiadott könyvek szerzői jöhetnek szóba?
− Az Európai Unió Irodalmi Díj szabályzata meglehetősen szűkre szabja a lehetséges díjazottak körét. Az egyik feltétel az, hogy csakis olyan művek jöhetnek szóba, melyek az elmúlt másfél évben születtek. Méghozzá olyan szerzőtől, aki már nem pályakezdő, de még nem is befutott, hanem „emerging writer”-ként minimum két, maximum négy szépprózai kötetet adott közre eddig. Az életkorra vonatkozóan nincsenek megszorítások. Nehéz helyzet elé állítja ez a mindenkori zsűrit, hiszen vannak olyan szerzők, akiknek kiváló könyvük jelent meg a megadott időintervallumban, és nem számítanak a befutott szerzők közé, viszont már négynél több kötetük vagy regényük jelent meg.

Minden a Tervvel kezdődött.
Manapság, amikor nap nap után szelíden növekvő örömmel veszem a kezembe ezt a csodás könyvtárgyat, nehéz visszaidézni, mit is gondoltam róla régebben. Nos, nem túl sokat. Valamennyire örültem, hogy van olyan író, akinek még a körmepiszka is áruba bocsátható. Meg persze elfogadtam, hogy nem lehet mindig nagy és vaskos műveket írni, néha kellenek side projectek is.
Még a boltban belelapozva is… a szürkeségen gyorsan átsiklott a szemem.
Az Aprómunka mellé azonban mégis elolvastam. Mert úgy helyes.
Azóta már számtalanszor olvastam. Nézegettem. Lapozgattam.

Tegnap is, a kislányommal vagy 5 percig nézegettük ezt a fotót (a fotó forrása: Bomb Magazine).
Most ellene kellene állnom, hogy költői szavakkal tegyem tönkre a látványt. Nem a tartalom, nem a szürke ég, nem a felhő helyetti városi gomolygás, hanem a kompozíció nagyszerűsége nyűgözött le bennünket. Ez a fotó egyszerűen szép. Olyan, amit csodálni lehet.

A szöveget tehát annak tekintettem, aminek az írója beállította: előzetesnek, vázlatnak, munkajegyzetnek.
De nagyon gyorsan lenyűgözött a gazdagsága, a megszerkesztettsége, az egységes mű mivolta. Logikusan lehetett megismerni belőle Manhattan erejét. Mely a nagy elméket, a kiválókat magához szürkíti. Névtelenné minősíti vissza a legnevesebbeket is. Melville életének hosszú szakaszát hivatalnokként töltötte, Bartók lakhelyét semmi sem örökíti meg, és a zseniális Lebbeus Woods-műveket ugyan kiállítják, de csak az észrevehetetlenségig bezsúfolva a trendi izék sűrűjébe.

Az elhallgatás kultúrája 

Egy fiatal magyar író megírt egy koherens, átgondolt, mindvégig következetes regényt.
Már ezzel kiemelkedik a mezőnyből.
Igen, tudom, ez túlzó kifejezésnek tűnik. Ám a magyar regénytermésben én azt tapasztaltam, hogy a fiatalabbak keze egyszer csak megremeg. Regényt csak egészen kivételes magabiztossággal lehet írni. Vagy legalábbis fókuszált célra tartás kell hozzá. A regénybe beleteendő sok energia abból a hitből tud csak fakadni, hogy a kézirat önmagában lesz értékes. Azaz menthetetlenül emberek elé fog kerülni, és ott meg kell állnia a lábán, ezért érdemes ráfordítani sok-sok időt. Ehelyett nem egy fiatal író beszél az elakadásairól, a máshová kiosztott prioritásokról. Mintha az életükben bármennyire fontosnak is tartanák ugyan az írást, az valahol a teendők listájának 5. helyéig tudna csak előretörni. Oda, ahol az energiákból már csak töredékek jutnak. És ez bizony meglátszik. Egy-egy foldozott, összecsapott, vagy csak kellően át nem gondolt résznél.

Krusovszky Dénes azonban nem csak komolyan hitt a művében, hanem még ezen is túltett: nem családregényt írt, és ezen keresztül mellesleg nem is akarta megérteni az egész 20. századot.
Nagyon gyakori manapság, és persze üdvözlendő is, hogy a szerző a magyar múlttal egy 3-4 generációt és a 20. századot átfogó művön keresztül néz szembe.
Krusovszky ehelyett legfeljebb ha három generációt érint. Azt is inkább csak áttételesen.
Mondhatom, egészében nehéz a művét a magyar magasirodalom térképére helyezni.

Nádas Péter a Világó részletek című könyvében mindvégig kitartó következetességgel használja magára az autista kitételt. A kritikusi megszólalások alapvetően hitetlenek. Ezért tartottam fontosnak megírni e bejegyzést: engem, aki – és ez itt nagyon fontos – nem vagyok az autizmus szakértője, ám jártasnak nevezhetem magam ezen a területen, meggyőzött. Nádas Péter autizmusban való érintettségét nem csak, hogy el tudom fogadni, hanem ez az elfogadás tette lehetővé számomra az ő teljesebb megértését.

A 62. ÉS-kvartett szereplőinek reakciója eléggé tipikus. Két megszólaló is kiemeli, hogy idegesítette őket az autizmus hangsúlyozása. Még a leginkább elfogadó, sőt mindent pontosan értő Bárány Tibor is visszaretten az elfogadástól, és alapvető strukturális elemként azonosítja, azaz lényegi személyiségjellemzőből írói eszközzé degradálja. Ő mondja ki az autizmussal kapcsolatos jelenlegi legnagyobb félreértést is: „Egyébként az »autizmus« a szó szigorú értelmében nem korrekt meghatározás, mert ez az ember nem autista. Az autizmus kifejezést a hétköznapokban mindenféle furcsa viselkedésmódra szoktuk használni, teljesen pontatlanul, az író is ezt teszi.”

Míg hosszú időn keresztül az Aegon-díj tízes listája volt az egyetlen, amely alapján az olvasók tájékozódhattak, 2016-ra az egy évvel korábban indult Merítés-díjjal és az első évadát futó Libri-díjjal hirtelen háromra nőtt azoknak a listáknak a száma, amelyek orientálódni segítettek a friss magyar megjelenések világában.

Mindhárom listának megvan a maga karakterisztikája. Az Aegon és a Libri is műnem szempontjából vegyes csomagokat állított össze. Engem mint a prózával foglalkozó Merítés-zsűri tagját elsősorban a széppróza érdekel, így ebből a szempontból vetem össze a három listát.

Összesen 16 érintett műről van szó. Ezekből mindössze kettő szerepel mindhárom helyen. Bartis Attila A vége című regénye a Librinél és a Merítésnél is megnyerte a közönségszavazás kategóriát, Szvoren Edina novelláskötete, Az ország legjobb hóhéra azonban nem gyűjtött be elsőséget, bár annyi tudható, hogy a Merítés-zsűri szavazásán épphogy lemaradt az első helyről. Ez alapján mondhatjuk, hogy talán ez a két könyv volt az év legfontosabb könyve.*

Meglehetős belső zavarjaim támadnak attól a nem meglepő ténytől, hogy mégiscsak vannak határaim. Úgy nagy egyébkéntben nem is érzékelem őket, de egyébként (ez olyan kis, de hangsúlyos egyébként) jönnek a zavarok.
A határokat, ha mások kérdőjelezik meg őket, egészen be is tudjuk keményíteni. Ellenállunk, kitartunk (mindenkinek betartunk). És viszont (erre ritkábban gondolunk) mindig akkor van igazán baj velük, ha mi kérdőjelezzük meg őket. Akár elhelyezkedésükben, akár funkciójukban. Akkor most mi jöjjön: bekeményítés vagy bepuhítás?
Ebből a szemszögből aztán a határtapasztalatok iránti kalandvágy már nem is tűnik annyira kalandosnak. Pusztán kis önismereti tréningnek vehetjük, hiszen a határra ezek nem kérdeznek rá, csupán megtekinteni, felmérni próbálják, de elhelyezkedésének értékelése nem feltétlenül képezi részét a processznek.
Ráadásul a kalandor ismeretlen területek felé veszi az irányt, míg jelen esetben nekem a magam jól feltárt, hosszú múltra visszatekintően dokumentált, mondhatni, vaskerítéssel mozdíthatatlannak és átjárhatatlannak feltüntetett vonaljaimat kellene felülvizsgálnom.

„Nos, ha megkérdeznék a tisztelt Olvasók, miért is akarom ezt a merőben valószínűtlen históriát rájuk tukmálni, akkor bizony zavarban volnék. Mert ez a történet. anélkül hogy meseszerű volna. minden ízében valószínűtlen, így igaz - sőt koholmánynak sem volna túlzás nevezni.”

„Ha majd hazamegyek, gondoltam, így, ezzel az egyszerű, ezzel a magától értetődő szóhasználattal, még csak meg sem állva közben, mint akit semmi más, csupán ezt a mindennél természetesebb tényt követő kérdések érdekelhetnek csupán: ha majd hazamegyek tehát, ennek mindenesetre végét vetem, békének kell lennie – így döntöttem.”
Részlet a Sorstalanságból

"Kertész received the Nobel Prize in Literature in 2002. With great modesty, he remarked that he had written for himself, and did not have an audience. Today, we owe him a great debt, and are thankful that his work was published. Imre Kertész will always have an audience."
EU, Juncker 

"Sorstalanság (translated into English as Fateless, 1992 and Fatelessness, 2004), his most famous work for which he won the Nobel Prize, was written over thirteen years, between 1960 and 1973, and has its roots in writings penned between 1955 and 1960. However, success for Mr. Kertész as an author and literary translator only came in the late Eighties and the the transition to democracy in Hungary. A resident of Berlin for several years, he returned to live in Hungary not long ago."
HUNGARY today

A Nobel-díj hivatalos oldalának címlapja

Shakespeare-rel kell kezdenem (és talán vele is fejezem be): nála nagyszerűbben és egyszersmind fogyaszthatóbban senki nem tudta a kisszerűséget ábrázolni. Azonban adja magát a kérdés, ha a szabályozó gombokat középre állítjuk, akkor nem csúszik-e minden automatikusan közepesre? Következésképp: középszerű emberekről talán lehetetlen nem középszerű művet írni. Ennek elkerüléséhez legalábbis csalni kellene, és éppen azt játszani el, amit Térey kifejezetten nem akar: hogy még ezekben a körökben is néha, nagy ritkán megeshet valami nem középszerű.
Akármerre fordítom a fejem, az irodalom széles világában mindenütt olyan műveket látok, melyekben ha a szereplők nem különlegesek, akkor a történés, a körülmények állnak össze egyedien. Vagy Térey is ezt akarta, csak nem sikerült kidolgoznia? Hiszen lehet, hogy elégségesnek gondolta a nagy hideget, hogy majd ettől beindulnak a dolgok – a belső erők mégis úgy hozták, hogy behorpadt az egész? Alig hiszem. Elvégre a címadással jelezte, ez nem a világvége. Jó, jó, jégkorszak, de csak a legkisebb. Szinte említésre sem méltó. És ez nagy baj, hiszen mégiscsak 600 oldalról van szó szemben az említésre se méltó állapottal...

Ejnye no…
Ha Térey nem írja oda a cím alá, novellák, talán rá se döbbenek, hogy a magyar prózahagyomány mennyire az ő keze alá dolgozott. Konkrétan azzal az önsanyargató, überklasszicista stíluseszménnyel, amely mérlegre tesz minden szót, hogy aztán azokat, amelyek könnyűnek találtatnak, kipöckölje. A jó prózát szinte már fájó monotonitással a csupaszságáért, a lényegretörő kíméletlenségéért szokás dicsérni. Ha ennyire hiszünk ebben a csontvázasításban, akkor valakinek már rég fel kellett volna fedeznie, hogy a 19. században felejtett verses forma a közízlést tekintve mennyire adekvát tud(na) lenni.

A rendszerváltás 25. évfordulójára vált markánssá egy új generáció, melyet az előtte járóktól, az idősebbektől leginkább a múlthoz fűződő viszony különböztet meg. Nem felbukkanó fiatalokról van tehát szó, nem is egy korosztály beéréséről, hanem arról, hogy ezek a szerzők tekinthetők jelenleg erejükben és közösségileg aktuálisnak, s tulajdonképpen fölöttük már csak az élő klasszikusok vannak. Kőrösi Zoltán és Szívlekvár című regénye ennek a vonulatnak kiváló példája: egy 50 éppen csak elmúlt, minden szempontból ismert szerző az ország egyik, ha nem a legerősebb kiadójánál (Libri) olyan művet publikál, amelyben a 20. század, elsősorban a kommunizmus már nem egy feldolgozhatatlan tapasztalatként jelenik meg.

Az 1944-ben előrenyomuló szovjet csapatok minden figyelmüket a németek kiszorításának szentelték, így mögöttük, a keleti országrészben légbuborékok szorultak meg az új, szerveződő hatalom réseiben. Ezek a buborékok aztán természetüknél fogva szétpattantak. Addig is azonban igazi csodáknak tűntek. A Vésztői Köztársaság is lenyűgöző: a helyi agilis vezető megszervezi az életet, és aztán nem hajt fejet időben az emelkedő rend nagyjai előtt. Sorsa az elkerülhetetlen bukás.
Történelmi szempontból Vésztő a kommunista berendezkedés karikatúrájaként tekinthető.
Márton László A mi kis köztársaságunk című könyvében ezt a történelmi karikatúrát rajzolja meg nyelvi eszközökkel. A karikatúra azonban már csak olyan, hogy részleteiben elnagyolt, időnként bántóan túlzó, másutt pedig felületes. Keveredik benne a jó megfigyelőkészség a látszólagos nemtörődömséggel; a bravúrokra képes kézügyesség az idegesítő elrajzolásokkal. A karikatúra nem elmélyedésre, nem hosszan tartó élvezet kiváltására született: gyors, tovasuhanó tekintetnek való, hirtelen jövő és már múló kacagás a célja – könyvnyi mérettel szembesülve azonban az olvasóban gyűlik a feszültség, légszomj fogja el, zavara egyre nagyobb, míg végül ráébred, az irodalom kínzószékébe ültették be.

„Férfi vagyok, most váltam azzá”

Krusovszky Dénes költőként érdekes dolgokat tud művelni a nyelvvel. Fellazítja a mondatokat, határtalanná szerkeszti őket. A szavak megpuhulnak, lelassulnak, elveszítik élességüket. A Literán is olvasható verse, A sár partjai megmutatja, milyennek is képzelem az ideális Krusovszky-prózát.
Persze, a szerző nem őrült. Irodalmárként is tisztában van a stílus és a befogadás határaival. A belinkelt versben ugyan ad extremum vitte ezeket a jellemzőket, de ha hosszabb próza esetében is ezt követné, éppen szövegvilágának fő jellemzője veszne el: nyelvileg sokkolná az olvasóját, ami, meggyőződésem, ellentétes azzal, ahogyan a témákat megragadja óvatosan kézbe veszi.
A megfelelő mértékben alkalmazott stílusjegyek ugyanis úgy viszonyulnak a tartalomhoz, hogy újra meg újra elterelik a figyelmet a fókuszról.
Bármikor bele lehet futni olyan mondatba, melynek így épül fel a váza: azt azonban – hogy – majd – sőt – amire – hiszen. Egy pedig-milyen-mintha hármasból felépülő mondat meg sem rezzenti a bonyolultságot érzékelő szenzorainkat.
A tekergő, okosan csapongó mondatok egyszerűen nem tetszhetnének egy jól szocializált olvasónak. A jó neveltetéshez hozzátartozik, hogy a prózától is el kell várnunk egy matematizálható vázat, melyet a logika öntisztító ereje tart karban.
Az ember átlagos működése azonban többnyire nem ilyen. És még ha néha ilyen is, megtilthatjuk-e a novellistának a tudat másmilyen állapotához adekvátabb szöveg megalkotását?

Az illúziók győztek

Sajnálom szegény Herczeg Ferencet. Nem is annyira azért, mert már életében partvonalon kívülre került, hanem inkább azért, mert (heroizálom a dolgot) a próféták sorsa várt rá: sem életében, sem halála után nem értették meg igazán. Fénykorában a lelkesedők sosem azt hallották, amit valójában mondott, utána meg balról söpörte el őt a népakarat.
Az élet kapuja című 1922-es regénye jelenti bizonyos szempontból a pályája csúcspontját. Ha más miatt nem, hát mert erre hivatkozva akartak belőle Nobel-díjas írót kreálni. Némiképp ironikus próbálkozás. A regény leghagyományosabb olvasási módja értelmében: halva született ötlet. (A regény ugyanis a széles közvélemény szerint legfőképpen azt - és csak azt - állítja: tojik ránk a nyugat.) Persze ha sikerült volna, talán Herczeg szavai is értő fülekre találtak volna. Vagy fordítva: ha értették volna őt, talán sikerült volna a Nobelt megszerezni. Vagy meg sem próbálták volna…

Orosz Istvánról írok egyfolytában, és ki más illene jobban a sorba, mint Berény Róbert, aki egy plakátjával szintén a magyar történelem elemi részévé vált. Fegyverbe! Fegyverbe! – harsogja furcsa szögbe szétfeszülő ajkaival a proletár. A Tanácsköztársaság bukása után azonnal el is kellett hagynia az országot, és Németországban töltött majdnem két évtizedet.
Festői hírneve azonban inkább a Párizsban eltöltött ifjúságának, illetve a Nyolcak avantgárd festő-, vagy inkább művészeti csoportnak köszönhető. Aztán 48-tól végre a Képzőn taníthatott, és talán még az is szerencse, hogy 53-ban meghalt, s nem élte meg az 56-hoz kapcsolódó eseményeket. Közben pedig nem mellesleg megfestette Bartókot, Weiner Leót, Pór Bertalant, Ignotust.
Szóval tévedés ne essék: egy ő a legnagyobbak közül.

Posztmodern történetírás

Ma már az irodalommal kapcsolatban elvárható, hogy a mű főszereplőjét a mindenkori olvasó ne azonosítsa a szerzővel - még akkor sem, ha éppen E/1-es elbeszélőről van szó. Ugyanakkor a történetírás továbbra is a maximális objektivitás elvárásának bilincsében raboskodik. Ezt jól szemlélteti a közelmúltban megjelent Burzum című, egyértelműen posztmodern történetírói munkának tekinthető könyv nehézkes percepciója. Pedig...

A.S.: Ez az írás nem arról szól, hogy a kötetben szereplő három szöveg jó. Pedig azok.

Bán Zoltán András jó nevű kritikus. Alapvetően tehát szövegekről ír szövegeket. Azaz másodlagos szövegeket hoz létre. Ezek a szövegek apropóján létre hozott szövegek azonban önállótlanok. Csüggenek holtiglan az elsődlegesen, mely, ha jó, képes meghosszabbítani a rá vonatkozó kritikák élettartamát, és ezzel párhuzamosan:  ha rossz, képes maga alá temetni a jó tollú kritikusok írásait is. Szóval BZA hiába jó nevű, kritikusként tisztában van vele, a jelennek alkot.
Frusztráló egy helyzet. Én már csak tudom. Mégha ezzel a bloggal én alacsonyabb osztályban is űzöm az ipart.
És akkor még mondják azt is, hogy minden kritikus elvetélt alkotó.
No, olaj a tűzre: a kritikusok gyakran vetik el a sulykot, s kezdenek írni. A baj azonban az, hiába jók a szövegeik, le kell dolgozniuk egy hátrányt: eleve rosszul pozicionáltak - hisz ők kritikusok.
Tudom, tudom, van ez a reneszánsz polihisztorság...
Van, de Michelangelo - ahogy nem is olyan rég írtam róla - alapvetően szobrász volt, és eléggé megküzdött a Sixtus-kápolna mennyezetével. Kellett, hát csinálta. A végeredmény kivételesen zseniális: szobrászi szemléletmódjával megújította a festészetet. De megszenvedett érte, ahogy jóakarói kívánták is: Bramante lobbizott, hogy Michelangelo ne mozoghasson a saját területén, a kőfaragásban otthonosan, hanem valami mást műveljen, amibe belebukhat. Fessen.
Aztán persze megoldotta.

TIZENHARMADIK FEJEZET,
melyben a Kedves Olvasó

Van ez az igazságtalanság. Ezt érezte. Próbálta leküzdeni, de nem ment. Mindig visszajött, és nem hagyta olvasni. Ment a fejében, ahelyett, hogy a szöveg ment volna a fejébe. Túl szimpla ez így, de ez az igazság. Ez így volt. Hogy van az EP. Még egy rendes magyar szaka sincs. Csak valami TTK. És akkor ilyen lilába meg keménybe kötik, amit ír. De ez még hagyján, mert kinyitva legalább nem látszik. Hanem hogy kinyitja, és olvassa, és abszolút a jó szándék, azaz ha abszolút, akkor nincs előjel, nincs jelző, tehát akkor szándék van, elszánás, hogy azért is, ő sort sor után rak, és halad és lapoz, lesz, ami lesz. Csak hogy közben nem lehet kérdezni. Ez az igazságtalanság.
Pedig elképzeli, s akkor aztán hiába rak sort sor után, meddő az egész. Még annyira se halad, mint addig, mert így már kérdés se merül föl, hisz a képzelet az úr. (Jé, hogy a víz azúr...)
Föl kéne hívni.

e=πKa

Esterházy végre nyíltan felvállalta! Megvolt a kámingáutja! Na nem mintha bármikor is cáfolta volna, és ugyan csak ímmel-ámmal tiltakozott, de mostantól legalább nem kérdés. Esterházy Péter nem regényíró. Kész. Passz.
Mondjuk, ideje volt tudatni. Elvégre díjat nyert már mindent, amit lehetett. Most persze még lehet gyűjtögetni, de az már csak halmozás, s nem fokozás. Utóbbi a Nobel lehetne. De az meg nem lesz. Még ha megéri a 74-et (Llosa korát), akkor se. Mert hiányzik belőle az az össznépi tragédia, ami oda kell. S benne meg aztán nem össznépi, még magyar tragédia sincsen. Egyszerűen nincs érzéke a fájdalomhoz, a világ fájdalmához. Ő köszöni, jól érzi magát. Persze miért is ne. Gyerekei vannak, szépek, nő szintén. Na nem mintha nem lett volna élete, meg azért az emberi fájdalomhoz van érzéke, de mégis világít belőle ez a gyerekes bizalom, hiszen ha tartott is haragot, volt ideje kibékülni, ha meghalt valaki, volt ideje gyászolni. Van bora és kenyere („borban mosdott, kolbásszal törülközött”), és szeret is enni. Meg utazni is, és teheti. Miért lenne boldogtalan?!
De hát még beérhet. Már a bizottság. Hogy egyéb szempontok érvényesüljenek.
Zárójel bezárva - ahogy írná.
Szóval a díjgyűjteménnyel a díjszobában ideje volt, hogy a klasszikus nagyságok nyakába varrja magát, de olyan öklös egyértelműen, hogy véletlenül se lehessen külön tanítani tőlük. EP és Kosztolányi - így szépen. Érettségi tétel. Minimum.
És hogy ő lenne Esti, és van ez az alak, ez az Esti Kornél, és akkor minden összeállt: EP=EK. EPK - s mehet az epika.
Úgy. Jól van. Epika. Ha már nem regény, legyen kövér. (Ez, hogy nem lehet kibújni a stílusa alól...)
És akkor most már nem mondhatjuk, hogy ő a legnagyobb élő magyar regényíró.
Pedig mondtuk. Hogy (szigorú ábécében) nem a Kertész, nem a Nádas, nem a Wass (kinek a Wass, kinek a Wassné Vass).
Ja, tudom, utóbbi (a zárójel előtti utóbbi) nem él. De a cáfolat mindig az volt, hogy a szelleme. Szóval egyébként akkor Jókainál is nagyobb az EP-nk.
Volt mondva, de most már nem lesz. Pedig többen olvasták, mint bárki nagy, élő magyar regényírót. Legalább annyian, ahányan a nagy Nádas-trilógiát megvették. Csak hát a vétel még nem olvasás. S nem csak mióta díjas lett, mint az előre ültetett Kertész gyerek. (Megint ez az EP-szócsel.) A Wassra is kéne valami szellemes, de hát az más bugyor, mondtam fentebb. Mert nem a hegyektől lesz a magasirodalom.
Nem mintha ez értelmiségi összekacsintás akarna lenni. E sorok írója („én”) mindegyiket szereti („szeretem”). (Kivéve a Vasst. Na azt azért nem szeretem. De ha mások, hát legyen, szeressék, csak ne jöjjenek a másság tiszteletével. Vagy ha muszáj, akkor hadd tiszteljek valami mást a másságukban. Zárójel a zárójelben: Ez most már szinte gesztus az átlag - még egy enedik zárójel: sztereotipikus! - Wass-rajongónak. És mindegyik bezárva ezzel.)