2011.09.27. 12:14
Definiálatlan másodlagosság
A.S.: Ez az írás nem arról szól, hogy a kötetben szereplő három szöveg jó. Pedig azok.
Bán Zoltán András jó nevű kritikus. Alapvetően tehát szövegekről ír szövegeket. Azaz másodlagos szövegeket hoz létre. Ezek a szövegek apropóján létre hozott szövegek azonban önállótlanok. Csüggenek holtiglan az elsődlegesen, mely, ha jó, képes meghosszabbítani a rá vonatkozó kritikák élettartamát, és ezzel párhuzamosan: ha rossz, képes maga alá temetni a jó tollú kritikusok írásait is. Szóval BZA hiába jó nevű, kritikusként tisztában van vele, a jelennek alkot.
Frusztráló egy helyzet. Én már csak tudom. Mégha ezzel a bloggal én alacsonyabb osztályban is űzöm az ipart.
És akkor még mondják azt is, hogy minden kritikus elvetélt alkotó.
No, olaj a tűzre: a kritikusok gyakran vetik el a sulykot, s kezdenek írni. A baj azonban az, hiába jók a szövegeik, le kell dolgozniuk egy hátrányt: eleve rosszul pozicionáltak - hisz ők kritikusok.
Tudom, tudom, van ez a reneszánsz polihisztorság...
Van, de Michelangelo - ahogy nem is olyan rég írtam róla - alapvetően szobrász volt, és eléggé megküzdött a Sixtus-kápolna mennyezetével. Kellett, hát csinálta. A végeredmény kivételesen zseniális: szobrászi szemléletmódjával megújította a festészetet. De megszenvedett érte, ahogy jóakarói kívánták is: Bramante lobbizott, hogy Michelangelo ne mozoghasson a saját területén, a kőfaragásban otthonosan, hanem valami mást műveljen, amibe belebukhat. Fessen.
Aztán persze megoldotta.
BZA-t nem a pápa kényszerítette írásra. Tudjuk, a kritikusok eleve írnak, elvetélt írók, csak egy ugrás a sugár számukra - de a többség hasra esik. A baj azonban az, hogy ezen a köteten látszik, írója alapvetően nem író. Nem azzal foglalkozik nap nap után (ahogy Michelangelo tette freskófestés közben). Ugyanis azzal van elfoglalva, hogy egy szöveg jó-e, nem pedig hogy milyen a számára adekvát kifejezési formanyelv. Nem a saját jó szövegét keresi, csak a jó szöveget. Így a végeredmény három szöveg, melyeket nem lehet összekötni. Hiába próbálkozott a kiadó, hogy az apa motívuma alapján egymáshoz rögzítse a hármat. Hiába próbálkozott a szerző, hogy a zenei kötődés révén hasonítsa a hármat. Nem tartoznak össze - ennyiből persze egymás után is állíthatók.
Ha nagyon messzire hátrálunk, akkor is csak annyit engedhetnénk meg, hogy egyazon írói kör nagyon különböző termékeiről van szó. Vagy egy magas kort megért író hagyatékának három, egymástól nagyon távoli rétegéről.
De ez a maximum.
És ez baj.
Mert az ember vagy író, vagy kritikus.
A példa számtalan. Mindenki ismeretségi körében van kiváló villanyszerelő, szakács vagy éppen bélyeggyűjtő - olyanok, akik erre építik az egzisztenciájukat. Folytonosan, összefüggően erről szól az életük. Nem a fáskamrában kötözgetik a kábeleket, nem hobbiból sütögetnek nem is olyan ritkán, nem a biológiadisszertációjukat írva áztatgatnak bélyegeket, hanem ez áll az első helyen az életükben.
BZA három szövege viszont olyan, hogy látszik rajtuk, írójuk megírta, ha volt mit írni. És éppen úgy írta, ahogy a témához, a napszakhoz meg a világmindenség akkori állásához illett.
Vagyis hiányzott belőle az írói program. Ahogy EP szándékosan és kérlelhetetlenül viaskodik a nyelvvel; ahogy Háy letette a voksát a hétköznapi banalitás mellett; ahogy Darvasi belefeledkezik a mondatszövésbe.
BZA nem tud íróként gondolkodni, cselekedni, egyszóval: létezni.
Ő kritikus.
Tudja, milyen a jó szöveg. És csinál is jó szöveget. De, akárcsak Szilasinál írtam, túl okos.
Egy igazi író feltalálja a spanyolviaszt, és azzal kereskedik. Jókaiként, Wassként gyártja, tömegesíti a portékáját. Tolsztoj és Thomas Mann pályájának is így rajzolódik ki az íve.
Ezekhez az ívekhez mérten a kritikusok és minden egyéb hobbiíró műve hiába sokkal céltudatosabb, hiába végletekig csiszolt - eltörpül. Az egyedülállóan egyedi eladhatatlan. Pontosabban a ritkaságok boltjában persze nem - de ott már nem is egyedülálló.
Én tehát csak sajnálom BZA-t, aki nem lett még író. Aki még csak írt egy-egy jó szöveget. Akit az íveken mozgók azzal nyugtáznak, hogy ez még keresi az ívét, a hangját.
Mert bár vannak közös vonások a nagyon is jó szövegekben, még nincs BZA-i próza. Anélkül pedig a jelenben nem megy.
Persze, ha eltelik az az 500 év, ami a Sixtus-kápolna plafonja óta, akkor majd már nem érdekel senkit, hogy BZA-i próza volt-e, vagy sem. Akkor már elég lesz, ha fennmaradt a jó szöveg. Akármelyik a három közül. Mert az elsődleges szövegek létrehozói, bármennyi díjat is kapnak, soha, de soha nem a jelennek alkotnak.
-----
Bán Zoltán András: Hölgyszonáta
224 oldal, 2495 Ft
Scolar Kiadó, 2008
ISBN 978-963-244-031-6
2 komment
Címkék: magyar kiadó scolar
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
