Shakespeare-rel kell kezdenem (és talán vele is fejezem be): nála nagyszerűbben és egyszersmind fogyaszthatóbban senki nem tudta a kisszerűséget ábrázolni. Azonban adja magát a kérdés, ha a szabályozó gombokat középre állítjuk, akkor nem csúszik-e minden automatikusan közepesre? Következésképp: középszerű emberekről talán lehetetlen nem középszerű művet írni. Ennek elkerüléséhez legalábbis csalni kellene, és éppen azt játszani el, amit Térey kifejezetten nem akar: hogy még ezekben a körökben is néha, nagy ritkán megeshet valami nem középszerű.
Akármerre fordítom a fejem, az irodalom széles világában mindenütt olyan műveket látok, melyekben ha a szereplők nem különlegesek, akkor a történés, a körülmények állnak össze egyedien. Vagy Térey is ezt akarta, csak nem sikerült kidolgoznia? Hiszen lehet, hogy elégségesnek gondolta a nagy hideget, hogy majd ettől beindulnak a dolgok – a belső erők mégis úgy hozták, hogy behorpadt az egész? Alig hiszem. Elvégre a címadással jelezte, ez nem a világvége. Jó, jó, jégkorszak, de csak a legkisebb. Szinte említésre sem méltó. És ez nagy baj, hiszen mégiscsak 600 oldalról van szó szemben az említésre se méltó állapottal...

Újabb Nobel-statisztikák

Szegény irodalmi Nobel-díjasok – ahogy már írtam is – aligha rendelkeznek más ténylegesen összemérhető adattal a stabil évszámaikon kívül. Ugyanakkor némileg meglepő módon mindig csak azt nézik, a Nobel-díj átadásának évében ki hány éves volt. Hogy úgy egyébként hány évet éltek a Földön, no meg hogy hány évet éltek Nobel-díjasként, nem nagyon merül fel. Pedig legalább ez utóbbinak tényleg van értelme, hiszen a díjat értelmezhetjük a világtól érkező legfontosabb és legnagyobb megerősítő gesztusként, így fontos, hogy ezt követően mennyi idő adatik a felvértezett szerzőnek pályája kiteljesítésére.

A statisztika a sport területén létjogosultsággal rendelkezik, hiszen a sportolók sportolói teljesítményét mérik ezek a számok.
Az irodalmi Nobel-díjasok legjellemzőbb számai életük három sarokdátuma: a születés, a halál – a kettő között pedig a Nobel-díj átvételének éve. Ha valaki az irodalmároknak ezeket az adatait bújja, amelyeknek aztán vajmi kevés közük van a szakmai teljesítményükhöz, igazán könnyedén elismerheti: egyszerűen szereti nézegetni az évszámokból kirajzolódó mintázatokat. Mert azért ez-az kirajzolódik – például hogy ki hány évesen kapta meg a díjat: az átlag (ahogy itt látszik is) 65 életév fölötti.
Ja, és még az is megnyugtató, hogy mindezt maga a Svéd Akadémia is nyilvántartja: nagyon is alaposan.

Adoniszt, a Párizsban élő arab költőt mi magyarok leginkább onnan ismerhetjük, hogy 2014-ben barátjával és költőtársával, a francia Yves Bonnefoy-jal együtt megkapta a Janus Pannonius Költészeti nagydíjat.
Európai díjainak száma ismét növekedett eggyel, ráadásul egy nagyon értékes és különleges tétellel: az egyik legfontosabb németországi elismeréssel, Osnabrück városának Erich Maria Remarque-békedíjával tüntették ki.
Adonisz (ahhoz képest, hogy Párizsban él) Németországban már tényleg szinte mindent megkapott, amit lehetett: 2001-ben a Goethe Intézet emlékérmét (Goethe-medál); 2011-ben a frankfurti Goethe-díjat, 2013-ban a szintén német díjnak tekinthető Petrarca-díjat.
Logikus következtetés lenne, hogy immár tényleg, de tényleg a Nobel-díj előszobájába került – lehetséges, hogy így van, azonban egyre inkább úgy tűnik, immár a kijárat felé fordított arccal.

Minden testületben, közösségben vannak olyan tagok, akikre csak örök bútordarabként hivatkoznak. Nem feltétlenül a legbefolyásosabbakról van szó, még csak nem is feltétlenül a legidősebbekről, hanem azokról, akik a legrégebb óta tartoznak az adott körhöz. Többnyire a proto- előtaggal díszítik őket, mely elsőségükre, ősiségükre utal. Így alkottam meg a protodíjazott kifejezést az irodalmi Nobel-díj kapcsán.
Írtam már róla, hogy a díjat odaítélő Svéd Akadémia 18 tagú, és hogy a világrend apró jeleként éppen 18 élő Nobel-díjas van. Az alább következő szövegből kiderül, hogy Wole Soyinka, 1986 díjazottja éppen a 18. protodíjazott az irodalmi Nobel-díj történetében. 

A 18 az irodalmi Nobel-díj kapcsán különleges jelentőséggel bír: mindenki tudja, hogy a díjat odaítélő Svéd Akadémia 18 tagú.

Az viszont egészen biztosan nem lehet véletlen, hogy éppen 18 élő irodalmi Nobel-díjas kortársunk van.

Alant következik a névsor, meg aztán hogy ki mióta, ki milyen fiatalon vagy épp öregen, meg egyébként is...

Ma már bizonyos vagyok,
hogy van a költészetnek egy fekete lova,
amely elkíséri, ha útra kel.
(Száműzetés, 65. oldal, Varga Mátyás fordítása)

Adonisz szíriai költő. Ma Párizsban él, és az arabon kívül franciául is ír. Angolul Adunis néven hivatkoznak rá.
Azt szokták írni, hogy az irodalmi Nobel-díj legnagyobb esélyesei között tartják 1988 óta számon. Méghozzá azért, mert 1988-ban Artur Lundkvist, a Svéd Akadémia tagja Naguib Mahfúz Nobele kapcsán kottyantotta el, hogy ő Adoniszt támogatta – ez Kjell Espmark könyvében olvasható (187. oldal).

Néhány órára vagyunk már csak attól, hogy megtudjuk, ki kapja meg idén az irodalmi Nobel-díjat.
Áttekintem a Ladbrokes fogadási ajánlatainak változását.
Ezt a bő egyhetes mozgást kézenfekvő módon összefüggésbe szokták hozni az Akadémián belül folyó hangulatváltozásokkal. Ez persze nem zárható ki teljesen, de arra rá kell mutatnom, hogy egy fogadási iroda a következő szempontok alapján dönt:
– A fogadási igények kielégüljenek = akire szeretnének fogadni, az legyen a listán
– A fogadási kedv növekedjen = elérhető fogadási arányok megváltoztatásával, különleges nevek felvételével 
– A fogadóiroda semmiképpen ne veszítsen = azaz az adott névre érkező túl sok fogadás esetén csökkenteni kell a szorzót)
Vagyis elsősorban a fogadókra figyelnek, és nem a futókra. Amit tehát megfigyelhetünk, az inkább a közhangulat változása – ez persze ugyanaz a kulturális tér, mint amelyben az Akadémia is létezik, ám mégsem egyenlő vele.

A Nobel-díj idei esélyeseivel foglalkozó első két részben az amerikai és európai helyzetet mutattam be. Ebben a harmadik részben a világ egyéb tájaira akartam koncentrálni, de rájöttem, hogy az egész alapvetően az Akadémia szándékainak, szokásainak háttérismeretén alapulna, így először is ezeket kell leírnom.

Az Akadémia nem szolgál igazi konkrétumokkal a saját működési elveiről, inkább csak a mechanizmusaikról. Ez irányú zárkózottságuk érthető: minek is szolgáltatnák ki magukat…
Az elmúlt időszak egyetlen, reflexióra mindig kapható tagja a 18 tagú testület korábbi titkára, Horace Engdahl, aki nem mulasztott el alkalmat, hogy az amerikai irodalom fontosságát cáfolhassa, s eztán rátérhessen Európa primátusára. Utódja, Englund ezek után azzal az ígérettel is kezdte működését, hogy a jövőben igyekeznek csökkenteni a díj eurocentrikusságát. Ezt 2009-ben mondta – noha szívesen beszél a működésükről, azóta sem fogalmazott meg még egy, irányelvként értelmezhető kijelentést.

A 2015-ös irodalmi Nobel-díj kapcsán írott sorozatom második részét a sok szempontból az origóban lévő Európának szentelem.

Ó, az öreg kontinens!
Tavaly francia nyertes volt. Utána az amerikaiak szóvá is tették az Akadémia eurofiliáját… Ha nekik onnan egy egységnek tűnünk, hát ők is nekünk: az Akadémia részéről ezek után emlékeztették őket Munróra, aki ugyan kanadai, de angolul ír…
Persze igazuk van, hiszen míg régebben klasszikus amerikai írók is kaptak Nobelt, egy idő után egyre inkább a betelepült írókra helyeződött a hangsúly, aztán szépen teljes egészében kiestek a pikszisből.
Meg különben is, Svédországból nézve Európa nagyobbnak látszik. Logikus, nem?
Szóval európai győztes lesz, nem igaz?
De mi is a helyzet az európaiakkal?

Engem rendkívüli módon lebilincselnek az irodalmi díjak. Egyszerűen foglalkoztatnak. Október eleje van, tehát ismét érdemes a Nobellel foglalkozni.
Bár a győztest eltalálni nehéz, az esélyesek listája azért viszonylag stabil évek óta. Így a hozzájuk kapcsolódó internetes vélemények is egészen kialakultak.
Tehát amit leírok, nem személyes vélemény, de nem is pontos idézet: a sok elolvasott cikk és hozzászólás üledéke (különösen az önmegcáfoló jellegük miatt tetszenek – bár ez csak egymás mellé állítva, az én összefoglalásomban domborodik ki).
Summázata mindennek a következő (egyben mottóm):

Semmi sem elképzelhetetlen, de egyetlen érv sem elég meggyőző.

Ejnye no…
Ha Térey nem írja oda a cím alá, novellák, talán rá se döbbenek, hogy a magyar prózahagyomány mennyire az ő keze alá dolgozott. Konkrétan azzal az önsanyargató, überklasszicista stíluseszménnyel, amely mérlegre tesz minden szót, hogy aztán azokat, amelyek könnyűnek találtatnak, kipöckölje. A jó prózát szinte már fájó monotonitással a csupaszságáért, a lényegretörő kíméletlenségéért szokás dicsérni. Ha ennyire hiszünk ebben a csontvázasításban, akkor valakinek már rég fel kellett volna fedeznie, hogy a 19. században felejtett verses forma a közízlést tekintve mennyire adekvát tud(na) lenni.

A rendszerváltás 25. évfordulójára vált markánssá egy új generáció, melyet az előtte járóktól, az idősebbektől leginkább a múlthoz fűződő viszony különböztet meg. Nem felbukkanó fiatalokról van tehát szó, nem is egy korosztály beéréséről, hanem arról, hogy ezek a szerzők tekinthetők jelenleg erejükben és közösségileg aktuálisnak, s tulajdonképpen fölöttük már csak az élő klasszikusok vannak. Kőrösi Zoltán és Szívlekvár című regénye ennek a vonulatnak kiváló példája: egy 50 éppen csak elmúlt, minden szempontból ismert szerző az ország egyik, ha nem a legerősebb kiadójánál (Libri) olyan művet publikál, amelyben a 20. század, elsősorban a kommunizmus már nem egy feldolgozhatatlan tapasztalatként jelenik meg.

Az 1944-ben előrenyomuló szovjet csapatok minden figyelmüket a németek kiszorításának szentelték, így mögöttük, a keleti országrészben légbuborékok szorultak meg az új, szerveződő hatalom réseiben. Ezek a buborékok aztán természetüknél fogva szétpattantak. Addig is azonban igazi csodáknak tűntek. A Vésztői Köztársaság is lenyűgöző: a helyi agilis vezető megszervezi az életet, és aztán nem hajt fejet időben az emelkedő rend nagyjai előtt. Sorsa az elkerülhetetlen bukás.
Történelmi szempontból Vésztő a kommunista berendezkedés karikatúrájaként tekinthető.
Márton László A mi kis köztársaságunk című könyvében ezt a történelmi karikatúrát rajzolja meg nyelvi eszközökkel. A karikatúra azonban már csak olyan, hogy részleteiben elnagyolt, időnként bántóan túlzó, másutt pedig felületes. Keveredik benne a jó megfigyelőkészség a látszólagos nemtörődömséggel; a bravúrokra képes kézügyesség az idegesítő elrajzolásokkal. A karikatúra nem elmélyedésre, nem hosszan tartó élvezet kiváltására született: gyors, tovasuhanó tekintetnek való, hirtelen jövő és már múló kacagás a célja – könyvnyi mérettel szembesülve azonban az olvasóban gyűlik a feszültség, légszomj fogja el, zavara egyre nagyobb, míg végül ráébred, az irodalom kínzószékébe ültették be.

„Férfi vagyok, most váltam azzá”

Krusovszky Dénes költőként érdekes dolgokat tud művelni a nyelvvel. Fellazítja a mondatokat, határtalanná szerkeszti őket. A szavak megpuhulnak, lelassulnak, elveszítik élességüket. A Literán is olvasható verse, A sár partjai megmutatja, milyennek is képzelem az ideális Krusovszky-prózát.
Persze, a szerző nem őrült. Irodalmárként is tisztában van a stílus és a befogadás határaival. A belinkelt versben ugyan ad extremum vitte ezeket a jellemzőket, de ha hosszabb próza esetében is ezt követné, éppen szövegvilágának fő jellemzője veszne el: nyelvileg sokkolná az olvasóját, ami, meggyőződésem, ellentétes azzal, ahogyan a témákat megragadja óvatosan kézbe veszi.
A megfelelő mértékben alkalmazott stílusjegyek ugyanis úgy viszonyulnak a tartalomhoz, hogy újra meg újra elterelik a figyelmet a fókuszról.
Bármikor bele lehet futni olyan mondatba, melynek így épül fel a váza: azt azonban – hogy – majd – sőt – amire – hiszen. Egy pedig-milyen-mintha hármasból felépülő mondat meg sem rezzenti a bonyolultságot érzékelő szenzorainkat.
A tekergő, okosan csapongó mondatok egyszerűen nem tetszhetnének egy jól szocializált olvasónak. A jó neveltetéshez hozzátartozik, hogy a prózától is el kell várnunk egy matematizálható vázat, melyet a logika öntisztító ereje tart karban.
Az ember átlagos működése azonban többnyire nem ilyen. És még ha néha ilyen is, megtilthatjuk-e a novellistának a tudat másmilyen állapotához adekvátabb szöveg megalkotását?

Az illúziók győztek

Sajnálom szegény Herczeg Ferencet. Nem is annyira azért, mert már életében partvonalon kívülre került, hanem inkább azért, mert (heroizálom a dolgot) a próféták sorsa várt rá: sem életében, sem halála után nem értették meg igazán. Fénykorában a lelkesedők sosem azt hallották, amit valójában mondott, utána meg balról söpörte el őt a népakarat.
Az élet kapuja című 1922-es regénye jelenti bizonyos szempontból a pályája csúcspontját. Ha más miatt nem, hát mert erre hivatkozva akartak belőle Nobel-díjas írót kreálni. Némiképp ironikus próbálkozás. A regény leghagyományosabb olvasási módja értelmében: halva született ötlet. (A regény ugyanis a széles közvélemény szerint legfőképpen azt - és csak azt - állítja: tojik ránk a nyugat.) Persze ha sikerült volna, talán Herczeg szavai is értő fülekre találtak volna. Vagy fordítva: ha értették volna őt, talán sikerült volna a Nobelt megszerezni. Vagy meg sem próbálták volna…

A rendszerváltás 25. évfordulóján szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy felnőtt az első generáció, amely számára a kommunizmus pusztán elméleti kérdés. Hozzájuk tulajdonképpen már nyugodtan hozzásorolható mindenki, aki 1970 után született − így én is, hiszen mi a kommunizmus legpuhább részét kaptuk meg: egy kis úttörőséget, Zánkát, legfeljebb kiszes nyári tábort. Vagyis az ötven év alattiak lényegileg már nem ismerhették meg a diktatúrát, a legfiatalabbak pedig még morzsányi felidézendővel sem rendelkeznek. Mára tehát túlsúlyba kerültek azok, akik a diktatúrára csak a történelem részeként tudnak gondolni.
Ugyanakkor ezek a generációk még csak most kezdték feldolgozni a múltat, és ebben nem sok segítséget kaptak az idősebbektől. Sőt! Míg a generációm kommunizmust feldolgozó nagyregényére vártam, éppen ebből a szempontból vált érdekessé két angol nyelvű írónak a Keleti Blokkban játszódó könyve, hiszen számukra az eredendően meglévő távolság miatt adva volt, hogy elméleti problémaként tekintsenek térségünkre.
Joydeep Roy-Battacharya Budapesten játszódó regényében egy társaság tagjainak életét beszéli el, így átfog minden elképzelhető utat; míg a magyar származású David Szalay a Szovjetunió egyik titkosrendőrét választja főhőséül. Érdekes kontrasztként szolgált Bor Ambrus, aki a rendszeren belülről írt meg egy sorsot Az útlevélkép háttérrel című regényben.

Holdkóros létállapot

Az internet előtti korszakban az ember gyereke viszonylag nehezen jutott a maga összeesküvéselmélet-adagjához, ezért kötelezően építette be Nemere István Titkok könyvét, aztán a Tények és talányokat tinikönyvtárába. Akkor ezek az ügyek gyermeki szememnek egyáltalán nem tűntek őrültségnek. Sőt! Olyan valós problémának látszott minden érintett kérdéskör... Olyasminek, ami egy normál felnőttet éppenséggel érintene, ami teljesen egyenrangú az SZKP főtitkárok temetésével vagy éppen az űrhajózási és fegyverkezési kérdésekkel, csak éppen a vasfüggönyön innen eleve nem divat semmire rákérdezni, nem divat kétes helyzetekbe belefolyni, hiszen készen kapott válaszok között élünk. Nálunk nincs se piramis, se jeti, se ufóészlelés. De mégis élt a hit, hogy a nagyvilág nem csak nyugaton rejteget jócskán titkokat, hanem nálunk is, csak éppen a nyugatiaknak adatott meg, hogy bátran és békében vizsgálgathatják, vakargathatják a felszínt, és fedezhetnek fel szabályos mintázatokat a végeredményképpen előállt foltokban.

Évek óta kisebb rosszérzés fog el, amikor a mindenfelé látható könyves sikerlisták kategóriáira téved a szemem. A kategóriák elnevezései zavarják meg gondolataimat.
Tisztában vagyok vele, hogy sikerlistáink egészében átvették az amerikai gyakorlatot. Az angol megnevezések a következő megkülönböztetést teszik: fiction – nonfiction. Azaz vagy vállaltan kitalált, fiktív szövegvilágba visz bennünket a könyv, vagy nem. Ilyen egyszerűen látják ők a (könyv)világot.
A magyar elnevezések sokkal kifinomultabbak. Nem lefordították a két szót, hanem teljesen másfajta tartalmú megkülönböztetést alkalmaztak: van szépirodalom meg ismeretterjesztés.
Alapvetően jobb is egy ilyen distinkciót meglátni képes kultúrvilágban élni – vagyis csak jó lenne, mivel az elnevezés alatt a tartalom mégsem változott, így az új elnevezésekhez az eredetileg alájuk besorolt témakörök "tükörfordítása" társul.
Hát ez az ellentmondás zavar.

Olyan eseménytelen a mi első világbéli életünk. Én például lőfegyvert csak messziről láttam, puskaropogást talán ha valami ünnepélyen hallottam, egyéb harcos dolgokat meg csak nagyszülői elbeszélésekből ismerek. Tartós a béke, hálisten, és a jólétből, a bamba létállapot ködén keresztül, teljesen átélhetetlen minden szörnyűség. A nyomor, a kiszámíthatatlanság, a nincstelenség, a teljes kiszolgáltatottság. A Harmadik Világ nem bontható életekre, csak egy nagy massza az egész. Ramón Chao Ho Shi Minnek tulajdonítva írja: „Tíz halott Európában – tragédia. Ezer halott Ázsiában – hír.” Hír, azaz olvasnivaló. És én olvastam négy könyvet is, pedig hasonló témában egyet se szoktam, és olvasmány maradt mind, katarzis, tragédiaátélés nem a szörnyűség révén, hanem messzemenően attól függetlenül sikerült csak.
Michael Ondaatje kanadai író, de még Srí Lankán (pontosabban Ceylonon) született. Írt egy, a Srí Lanka-i szörnyűségek közepette játszódó regényt: Anil és a csontváz. Vidiadhar Surajprasad Naipaul trinidadi író, de indiai családból származik, és a '70-es évek Argentínájáról írta úti jegyzeteit: Eva Perón visszatér. Ramón Chao európai író, de legalább spanyol (ugyan, dehogy spanyol, olyan nincs is: gallego) származású, az ő útinaplója Kolumbiában készült. A tűz és a jég vonata. A kakukktojást, a negyediket, a magyar regényt a végére hagyom.

Az enyhén félrevezető cím helyett írhattam volna azt is: a szövegértés szent grálja. Az elmúlt időszakot ugyanis azzal töltöttem, hogy megfogalmazzam, mitől is tartok valamit jónak vagy rossznak.
Művészettörténésztől hallottam a következő mondást: Ha megnézel vagy százezer képet, utána tudni fogod, melyik jó és melyik rossz. De ha milliót is nézel meg, akkor sem biztos, hogy el fogod tudni magyarázni, miért. Pontosan így van az olvasással is: elegendő olvasmányélménnyel felvértezve, alig kell beleolvasnunk egy műbe, már meg is tudjuk mondani, jó vagy rossz. És nem, egyáltalán nem kell elolvasni belőle 100 oldalt, vagy akár az egészet, hogy a két szélső döntéshez közelítsük a végeredményt. Maximum ha időben vagy ízlésben távol áll tőlünk a szöveg, akkor előfordulhat, hogy vagy ötven oldalon keresztül ízlelgetjük, de hogy alapvetően milyen, azt már azonnal tudjuk.(Csak zárójelben: mióta Alföldi Róbert nemzetiszínházasdia a végét kezdte járni és még az István, a királyt is megrendezte, mindenki színikritikus lett [én nem]. Szóval az utódja, Vidnyánszky Attila 10 perc alapján leszólta az előadást, amit suttyóságnak éreztem, de aztán megindokolta, és lám, én most ugyanezt írom a saját területemről: „Az üzenete háborított fel. [...] ehhez nem kell látnom az egész előadást. Önnek hány sort kell elolvasnia egy cikkből, hogy megérezze, mi a szerző szándéka, hogy milyen az írás minősége?″]
Magamban arról elmélkedtem, hogy mire fel ez a nagy magabiztosságom? Avagy egyáltalán, mi fontos nekem a könyvekből?

A véletlen elém sodorta Kimura Rei Pillangó a szélben és Oláh Gábor Kötéltánc című könyvét, illetve a német fordításai (aktuálisan: Walser és Lenz) alapján kíváncsi lettem Bor Ambrusra: Morion – ez a hármas szolgált vizsgálódásaim boncteteméül.

Királynő az Égből és a Kőkorszakból

Nagyon uralkodóházi hónap ez a július, és én is különböző úrnőkbe futottam bele, de ezúttal a férfiakon keresztül vezetett az út a nőkig. Haha, rejtélyes vagyok. Az e havi bejegyzésnek a lényege azonban hochmolyságom bizonyítása: ahelyett hogy nyári külföldi túrát tennék, vagy egyáltalán legalább egy koncertre eltolnám magam, inkább a könyveket választom, szinte végtelen sorban.

Abban az élethelyzetben vagyok, hogy a külföldi utazás nem logikus: nem lenne egyszerű a családot felpakolni és kiutaztatni egy idegen és drágább városba, miközben a gyerekeket nem igazából érdekli a városnézés, sőt életkorukból kifolyólag erre lényegében képtelenek, s az a szülő, aki mégis bevállalja ezt, nyíltan emberkínzónak nevezhető. Menni kell vízpartra, hadd legyenek gyerekek, és vinni kell jó pár könyvet.
A virtuális túra Barcelonába vezetett, mert négy Gaudí-könyvet bújtam, és lehetne ez a bejegyzés egy minimalistán megúszott képhalmozás, de inkább könyvtörténetivé kerekítem.

Novellistának lenni nem éppen hálás feladat. Mert a novella kispróza. És akkor folytatódik: kis író, kis élmény, kis jelentőség...
Vagy ami még ennél is rosszabb, az olvasó sokkal, de sokkal nagyobb elvárásokat támaszt a novellával szemben, mint egy regény esetében. Mert regényeket természetszerűleg olvasunk, és max nem jön be, max vacak. De egy novellánál a jó is kevés, a novellának ütnie kell, ott csak a jelentős számít. Az egész világirodalomban számon tartunk vagy tíz novellát – szemben a végtelen számú regénnyel. A többi szürke zónás, felejtős.
Én se vagyok különb. Novellát akkor olvasok, ha nagyon adódik. Regényeket tervezek olvasni, de novelláskötetet elvétve: annak mindig különös oka van.
Június novellás hónapnak jött ki: a maga okaival együtt.
Kezdődött Kende Sándor novelláival: már a fülszöveg is az író (értsd: regényíró) melléktermékeiként aposztrofálja őket.
Aztán kezdő írók novellagyűjteménye jött. És végül, ellenpéldaként, királyvízként, miheztartás végett Salinger.

Nagyon németesre sikeredett ez a hónap!
Kezdtem Martin Walser A hattyús ház című regényével, és befejeztem Siegfried Lenz A példaképével.

Martin Walser sajnos nem menő. Kicsit sem.
Én a Szökőkutat olvastam tőle elsőként, ami elképesztő, igazán kiemelkedő könyv, és ezért nem értettem, hogy is nem borul le mindenki kérdés nélkül a nagysága előtt. Most már legalább tudom, hogy miért. A hattyús ház főszereplője igazi antihős. Regényt írni eleve magányos emberekről kell (A példakép három főszereplője magányos). Maximum közben szabad társra rálelni. Vagy ha van egy társ, akkor legalább gyermektelen legyen, vagy egyéb módon hátrányos helyzetű. Ehhez képest Gottlieb Zürn négygyerekes (lányos!) családapa, kissé bizonytalan vállalkozóként él, de már elég hosszú ideje ahhoz, hogy ne tűnjön mégsem gyökeresen bizonytalannak az egzisztenciája, és még a felesége is szereti. Oké, ő sem regénybe való szerelemmel: nyugodt, békés, de konfliktusoktól azért nem mentes, ámde végső soron biztonságot adó asszonyi szerelemmel.
Tényleg: kit érdekelne ez?
Engem. És engem nagyon.

Azért valljuk be, nincs kellemesebb, mint a tengerparton olvasni.
Persze, tudom, ez a mondat így is tökéletesen hangzana: nincs kellemesebb, mint a tengerparton.
Sőt az olvasás csak degradálja az élményt: süt a nap, a szél belelapoz a könyvbe, homok mindenütt, zsivaj és izzadtság. Nem is olyan jó olvasni a tengerparton. He-he.
Mindenesetre nyaraláskor olyan könyvek kerülnek a kezembe, amik egyébként nem. Két évvel ezelőtt Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa című olvasónaplóját lapozgattam a görög csoda kellős közepén. Isteni volt. Egy napló mindenféle könyvekről, lényegében semmi összefüggés, így aztán teljesen kockázatmentesen lehet beleolvasgatni, félretenni, felkapni újra.
Két éve hevert a polcomon befejezetlenül, és most késztetést éreztem rá, hogy ha minden oldalát nem is tekintem olvasottnak, de lezárjam ezt az ügyet.
Mire is emlékeztem ennyi idő után: az olvasott könyvekre még csak-csak, de hogy melyikről mit írt... Ellenben türkizkéken világított át minden emléken Hornby személye: hogy a sógora, a haverok, a meccsek, az autizmus – vagyis a szociális háló, amin ugrál, tehát az élete, az megmaradt. Meg a világlátása.
Már a zenéken keresztül is elmondott egy csomó mindent arról, hogy ő miképpen él, hogyan hallgat zenét. Szerintem az talán jobban is sikerült ennél, talán jobban átgondolt volt. Végül is zenét szisztematikusabban hallgatunk, mint ahogyan olvasunk. Meg több zene ér minket, mint olvasmányélmény: milyen lenne, ha pl. valami romantikus ponyvát olvasnának fel a szupermarketben az aktuálisan divatos sramlirádió slágerei helyett.
Tehát az élményem hamisítatlan Hornby-élmény volt.
Ezért döbbentem rá, hogy basszus, ilyennek kell lennie egy olvasónaplónak!
És ezért kezdtem bele ebbe az egészbe.
Teljesen biztos vagyok benne, egy csomóan próbálkoztunk az olvasónapló műfajával. És mi sikeredett belőle?
Napló biztosan nem. Az olvasmányok regisztrációja inkább. Datálás, tétova tartalmi zanza, egy kis élménymag...
Hornby viszont leírja, hogy utazott, ettől kapta, azzal ezt beszélte, és közben még meccsen is volt: és milyen jó arc ez a Nick, nem? Laza, nem tekinti magát komoly szépirodalmárnak, hanem csak egy szerencsés pasinak, aki jól és igényesen tud közérthetően szólni, de tényleg semmi szédítő magasság, sem rémisztő mélység (milyen jó, hogy ez a 30Y-sor panellé vált).
Én biztosan zavarosabb leszek nála, de bízom benne, hogy kitartónak bizonyulok, és még emléknek is jó lesz az egész. Hallod, blog.hu? Évtizedekig vagy köteles tárolni a tartalmaimat!!! Különben mi lesz a később jövő nemzedékekkel, nem is beszélve az öregedő blogolók nosztalgiahullámairól.
Amúgy véletlen aktualitást adott a dolognak, hogy Hornby folytatta ezt a rovatát, vagyis a szerkesztőkkel folytatott sok-sok évődés ellenére a kapcsolat tartósnak bizonyult, és éppen 10. szülinapját ünnepli.