Egy új irányt szabok a blogomnak, mely idén meglehetősen tartalékon tette meg a kulturális kilométereket. Éppen ezért sem kezdek új blogba - nem hoztam létre olyan jelentős csapásirányt, mely ne tűrne el ilyen tévelygéseket. Nincs értelme két halódó blogot külön működtetni.
Az új szenvedély - ráadásul ki tudja, meddig - a 19-20. századi magyar festészet. Ettől még maradok Könyvolvasó és persze -élvező  emiatt röhejes lenne, mondjuk, Műélvezőre módosítani. Minden marad a régiben, csak lesznek műcsarnok kategóriajellel ellátott bejegyzések.

Nagyjából egy hónapja a legjobb barátom kapott nászajándékba tőlünk egy festményt. Mivel szépet és értékeset akartam választani, ezért belemerültem a témába.
Így kezdődött...
Nincs előképzettség, se szakértői véna, sőt még festői tudás sem. Kifejezetten ügyetlen vagyok. Mindössze szeretem a szépet. Így majd pártatlan leszek, meg néha bizonyára tudálékos. Vagy talán semmi különös...

Kezdődjön!
 

Einstein a tudós ikonja. Tudományos karrierjét tekintve Bohr, Planck vagy éppen Szilárd Leó nevével kell őt együtt említeni, ám neve mégis sokkal gyakrabban hangzik el a következő nevekkel együtt: Elvis Presley, Che Guevara, John Lennon, Gandi. Éppen netszerte küldözgetnek egy képet, melyen arcát Marilyn Monroe-éval montírozták össze. Einstein mítosszá vált, s ez minden életrajzírónak felkínálja azt a kényelmes lehetőséget, hogy beindítsa a füstgépet, hogy csavarjon még egyet az összegabalyodott szálakon. Hiszen mennyivel könnyebb leírni, sőt bizonyítani, hogy Elvis meg sem halt, hogy John Lennon összeesküvés áldozatává vált, és különben is, inkább McCartney halt meg, nem ő.
Szerencsére az elmúlt időszakban két nagyon alapos életrajz is megjelent róla. 

Tom Naegels három kemény és többnyire közhelyekkel elintézett témát gyúr össze egy regénnyé: a fiatal házasok aktuális válási trendjét; az eutanázia látszatlétét; és az etnikumok összecsiszolhatatlanságát.
A regény szót áthúztam: ugyanis nem egy szokványos regényről van szó (még ha ma már eleve nem is létezik szokványos regény). Belgiumban műfajteremtő műként tekintenek a könyvre, s újságregénynek (zsurnálregénynek) címkézték. Hogy ez mit takar?
Tulajdonképpen nem is olyan nehéz kitalálni.

Mindenki mestere

Michelangelónak nem voltak tanítványai. De hát mit is lehetne elvárni egy olyan embertől, aki önmagát használja modellként Holofernész levágott fejéhez? Túlságosan is lefoglalta őt az anyaggal való viaskodás. Az anyaggal, melybe művészetével életet lehelt; s az anyaggal, melybe Isten beoltotta az ő lelkét. Ennyi gyűrközés kitölti azt a kevés időt, ami egy embernek adathat - legyen az akár 89 év...
Nem is lehetett ő senki mestere, mert örökké megmaradt nyitott szemmel járó tanítványnak. Ghirlandaio műhelyét ugyan elhagyta, s a legnagyobb művészek között tartották számon, ám őt mégsem hagyta el tudásszomja. Boncolt, hogy az izmokat megismerje. Járta Rómát, hogy minél több antik mintát láthasson. És még a feltörekvő ifjú (tehát ezért egyben vetélytárs) Raffaello műveit látva  is hajlandó volt levonni az őt érintő konzekvenciákat.
Életéről könnyű regényt írni. Könnyű őt heroikus figurává tenni. Ám éppen ezért van nehéz dolga annak, aki az igazságot, a tényeket kutatja fáradhatatlanul. Sokszor a tegnapot is nehéz rekonstruálni, ezúttal pedig 500 évvel ezelőttre kell visszatekinteni. Talán már nincs is meg az ember. Talán helyét régesrég átvette a legenda.

TIZENHARMADIK FEJEZET,
melyben a Kedves Olvasó

Van ez az igazságtalanság. Ezt érezte. Próbálta leküzdeni, de nem ment. Mindig visszajött, és nem hagyta olvasni. Ment a fejében, ahelyett, hogy a szöveg ment volna a fejébe. Túl szimpla ez így, de ez az igazság. Ez így volt. Hogy van az EP. Még egy rendes magyar szaka sincs. Csak valami TTK. És akkor ilyen lilába meg keménybe kötik, amit ír. De ez még hagyján, mert kinyitva legalább nem látszik. Hanem hogy kinyitja, és olvassa, és abszolút a jó szándék, azaz ha abszolút, akkor nincs előjel, nincs jelző, tehát akkor szándék van, elszánás, hogy azért is, ő sort sor után rak, és halad és lapoz, lesz, ami lesz. Csak hogy közben nem lehet kérdezni. Ez az igazságtalanság.
Pedig elképzeli, s akkor aztán hiába rak sort sor után, meddő az egész. Még annyira se halad, mint addig, mert így már kérdés se merül föl, hisz a képzelet az úr. (Jé, hogy a víz azúr...)
Föl kéne hívni.

e=πKa

Esterházy végre nyíltan felvállalta! Megvolt a kámingáutja! Na nem mintha bármikor is cáfolta volna, és ugyan csak ímmel-ámmal tiltakozott, de mostantól legalább nem kérdés. Esterházy Péter nem regényíró. Kész. Passz.
Mondjuk, ideje volt tudatni. Elvégre díjat nyert már mindent, amit lehetett. Most persze még lehet gyűjtögetni, de az már csak halmozás, s nem fokozás. Utóbbi a Nobel lehetne. De az meg nem lesz. Még ha megéri a 74-et (Llosa korát), akkor se. Mert hiányzik belőle az az össznépi tragédia, ami oda kell. S benne meg aztán nem össznépi, még magyar tragédia sincsen. Egyszerűen nincs érzéke a fájdalomhoz, a világ fájdalmához. Ő köszöni, jól érzi magát. Persze miért is ne. Gyerekei vannak, szépek, nő szintén. Na nem mintha nem lett volna élete, meg azért az emberi fájdalomhoz van érzéke, de mégis világít belőle ez a gyerekes bizalom, hiszen ha tartott is haragot, volt ideje kibékülni, ha meghalt valaki, volt ideje gyászolni. Van bora és kenyere („borban mosdott, kolbásszal törülközött”), és szeret is enni. Meg utazni is, és teheti. Miért lenne boldogtalan?!
De hát még beérhet. Már a bizottság. Hogy egyéb szempontok érvényesüljenek.
Zárójel bezárva - ahogy írná.
Szóval a díjgyűjteménnyel a díjszobában ideje volt, hogy a klasszikus nagyságok nyakába varrja magát, de olyan öklös egyértelműen, hogy véletlenül se lehessen külön tanítani tőlük. EP és Kosztolányi - így szépen. Érettségi tétel. Minimum.
És hogy ő lenne Esti, és van ez az alak, ez az Esti Kornél, és akkor minden összeállt: EP=EK. EPK - s mehet az epika.
Úgy. Jól van. Epika. Ha már nem regény, legyen kövér. (Ez, hogy nem lehet kibújni a stílusa alól...)
És akkor most már nem mondhatjuk, hogy ő a legnagyobb élő magyar regényíró.
Pedig mondtuk. Hogy (szigorú ábécében) nem a Kertész, nem a Nádas, nem a Wass (kinek a Wass, kinek a Wassné Vass).
Ja, tudom, utóbbi (a zárójel előtti utóbbi) nem él. De a cáfolat mindig az volt, hogy a szelleme. Szóval egyébként akkor Jókainál is nagyobb az EP-nk.
Volt mondva, de most már nem lesz. Pedig többen olvasták, mint bárki nagy, élő magyar regényírót. Legalább annyian, ahányan a nagy Nádas-trilógiát megvették. Csak hát a vétel még nem olvasás. S nem csak mióta díjas lett, mint az előre ültetett Kertész gyerek. (Megint ez az EP-szócsel.) A Wassra is kéne valami szellemes, de hát az más bugyor, mondtam fentebb. Mert nem a hegyektől lesz a magasirodalom.
Nem mintha ez értelmiségi összekacsintás akarna lenni. E sorok írója („én”) mindegyiket szereti („szeretem”). (Kivéve a Vasst. Na azt azért nem szeretem. De ha mások, hát legyen, szeressék, csak ne jöjjenek a másság tiszteletével. Vagy ha muszáj, akkor hadd tiszteljek valami mást a másságukban. Zárójel a zárójelben: Ez most már szinte gesztus az átlag - még egy enedik zárójel: sztereotipikus! - Wass-rajongónak. És mindegyik bezárva ezzel.)

Ha A Da Vinci-kód túl banális

A klasszikus krimik atavisztikusan ketté osztják a világot. Az egyik felében Agatha Christie rajongói vannak, a másikban pedig a Sherlock Holmes-hívők. Igen, az első csoport az írónő nevével fémjelezhető, míg utóbbi a főhősével. Az előbbiben a vidéki Anglia zöld füvén oldják meg a függönyös ablakok mögé rejtett titkokat, míg utóbbiban a dekadens nyomozó a város sikátoraiba szorult torz lelkek ügyleteit deríti fel. Bár én az utóbbi híve vagyok, megnyugtatok mindenkit, Martínez regénye a két, egymást kizáró világ legjobb tulajdonságaiból építkezik.
De ez még mind semmi, az elbeszélő nem holmi fura idős hölgy, sem pocakos, s olykor túlságos polgárisággal naiv úr, hanem Burroughs hőseit idéző, acélos tekintetű, barna bőrű fiatalember. Egy igazi intellektuális sportember.

Kanehara Hitomi: Önregény
Sass Henno: Itt jártam – Az első letartóztatás

Az életet sokszor sokféleképpen el lehet szúrni. Tudjuk ezt nagyon jól mindannyian. Ráadásul többnyire saját, keserű tapasztalatunkból. Amikor tanulunk belőle, többnyire sikerül is fölállni a vesztett állásból. De aztán mindig jön egy újabb esély a bakira. Így leszünk egyre érettebbek. Van, akinek ez annyira keményen alakul, hogy a felnőttségbe pofára vágódva csúszik be. Ebben a két ifjúsági regényben ez a közös vonás: a két főhős nagyon kemény tapasztalatokon megy keresztül, s mintha eleve bukásra lennének ítélve. Henno könyvénél az alcím alapján és a keretes szerkezet miatt egyáltalán nem titok, hogy így járt, hiszen a sztori végén lecsukták. Hitominál pedig szintén visszafelé haladunk az időben, s a sorrendben első, de időrendben utolsó történet sem a megtalált emberi kapcsolatról szól.

A demokrácia megszállottai

A görög válság kapcsán sok mindenről volt szó, csak éppen Görögországról nem. Hallhattuk a legkülönbözőbb EU-n kívüli és belüli vezetők, szakértők, pénzügyi potentátok véleményét, de inkább csak az euróról beszéltek. A közös pénzről. Hogy meddig húzza még... Meg hát megkérdezték, hogy akkor lehet-e most görögbe nyaralni, vagy sem.
No, nem az antik kultúra ismertetésére vágytam, sem a földrajzi viszonyok taglalására. Csak éppen a nyaralhatósági kritérium értékelésénél többre. Főleg politikailag és gazdaságilag. De hát megértem én. Ahogy az endékások a Balcsihoz, úgy mi is Görögországba úgy utaztunk, hogy az emberek, meg általában ami egy országot országgá tesz, csak díszletnek számított. Az ókori műemlékek beférnek két strandolás közé, de a kormányzópárt neve kit érdekel.
Most hirtelen, lelkiismeretileg, mintegy visszamenőleg is, úgy éreztem, illene többet tudni.
És ehhez találtam ezt a zsebméretű könyvet, ami éppen elég bevezetésnek, gyorstalpalónak, és még a stílusa is olyan tiszta, hogy a görög kék ég alatt, a strandon is olvasható.

Lénárd Sándor nyelvekkel kapcsolatos szövegei összesen talán 150 oldalt sem tesznek ki ebben a 320 oldalas könyvben. Vagyis a könyv egyik felét nem ő írta.
Hát akkor ki?
Terts István és Siklós Péter - a szerkesztők.
(Ez a kijelentés nem hordoz magában értékítéletet, különösen nem szemrehányást. Mindössze ténymegállapítás.)
Persze önmagában a szöveg-jegyzet aránytól nem esnék hasra, láttam már jó néhány kritikai kiadást, de itt más a helyzet.
A címlapon Bábel tornya szerepel - nyilván a nyelvek színes világához ez a primer asszociáció. Ugyanakkor a torony története a káosz kialakulásának a története. A különböző nyelvek használatával elveszett az emberek problémátlan, kölcsönös megértése. Viszont a káosz sem a rossz szimbóluma: a káosz változatos, intellektuálisan csábító, izgalmas dolog - csak éppen nincs rendszerező elve. Mindent szabad.
A jegyzetek is ebből a gátlástalan, intellektuális izgalomból születtek. Az elv: mindent leírok, ami eszembe jut.
Tisztára, mintha neteznénk. Olvasunk, s ha elérünk egy névhez vagy egy kijelentéshez, ami homályos, már kattintunk is tovább = lapozunk a jegyzetekhez.

Szótál

Gourmand vagyok - kellett ráébrednem Szilasi László regényének olvasása közben. A kijelentés sznobsága még most is mellbe vág. Ráadásul e szerint én kifinomult ízleléssel, s tetejében e téren ízléssel is rendelkezem. Kiérzek mindent, és még azt is tudom, jó-e, illő-e az érzett íz. Hát nem. Lehet, hogy a francia gourmand ilyen, de a magyari, kisvárosiasított változat örül, ha ízlelgethet. Márpedig itt minden szónak íze van. Zamata. Akinek memória adatott, az tudja, felismeri, mi ottlikos, mi szerbes. Vagy éppen peteleis. Akik utaztak, azok felismerik, mi zalai, mi meg inkább csabai. Vagy éppen kassai. Aki az idők ismerője, az felismeri, mi Vizsoly előtti, s mi utáni. Vagy ugyanígy Széphalommal. Netán a berlini fallal. De a mesterszakács minden titkát senki fel nem fedheti, mert tudásuk még ha ugyanakkora, vagy tán nagyobb is, mégsem ugyanaz. Megkockáztatom, ebben a regényben a szavak kiválasztása és elrendezése az igazán zseniális.

Honosított jazzlegenda

A jazz hőskorának legendái, akikről érdemes és szoktak is könyvet kiadni, mind amerikaiak. Miles Davis, Charlie Parker, John Coltrane más és más utakon váltak azzá. Chet Baker nem ekkora szám, s hogy nem lett az, összességében arra vezethető vissza, hogy nem tudott amerikai maradni. Márpedig itt, Európában csak másodkategóriás legendaságot lehet kivitelezni.
Épp ezért nóvum, hogy végre megjelent róla is egy könyv, mert ő a miénk, európaiaké, s már korábban is jobban a szívünkön kellett volna viselni e helyi értékű legenda emlékét.

A finn Ugaron

Popzene? Ugyan! Ez rock’n’roll music!
Ahogy a Torne folyón megindul a jégzajlás, és elemi erővel zúdul neki a hídlábnak a sok tábla, amelyek még pár nappal korábban összefüggő páncélként szorították a folyó mellkasát, s örökkévalóan merevnek tűntek…
A Torne Vittulajänkkä, azaz Picsamocsár folyója – ez a finn terület Svédország északi részén fekszik. A lakók kevesen vannak, és magukra hagyatva: a finneknek svédek, a svédeknek finnek, de legalábbis nem eléggé svédek. Nincs mit tenni, csak minél többet inni, és vigyázni az erkölcsökre. Persze tudjuk, hogy alul a víznek árja, és hiába szabályozta keményen a népek életét Laestadius, a lelkes hitszónok még a 19. században, a hormonok tombolnak. Meg a szegénység is: a puritán szokásokat nem is lenne miből feldíszíteni.
A ’60-as évek popforradalma azonban még ezen a vidéken is végigsöpör. Főhősünk és elbeszélőnk, a kis Matti gyermekkora ez: aszfaltozott út, lemezjátszó és villangitár.
A popkultúra pedig ezt a keménnyé fagyott, néma és szigorú vidéket töri össze, s talán a gyermekkort is, mert föl kell nőni.
(Részlet: így kerül a rákenrollmjúzik Vittulába.)

Tükröm, tükröd...

Miles Davis a jazz császára.
Augustusa.
Nem a zenei provinciákban folytatott küzdelmei révén grádicsozta fel magát, hanem az eleve számára kijelölt helyet töltötte be.
Ő volt az egyszemélyes aranykor. Mindenek origója. A jazz minden fontos mozgalma hozzá vezet vagy tőle indul ki. És minden fontos jazzszemélyiség vagy utódjának, vagy mesterének tekintheti.
Tény, egyéni adottságain kívül a megfelelő időszakban is kellett születnie. Karrierje a II. világháború végeztével kezdődött, amikor a jazz volt a legmenőbb zenei irányzat. Azt hallgatta mindenki, feketék, fehérek egyaránt. Ráadásul úgy, hogy közben már Parker és Gillespie megkezdte a klasszikus jazzhagyományok átírását. Vagyis a jazz volt a szent irányzat, de már nem volt sérthetetlen. A zenerögzítési technika is ekkoriban, az 50-es, 60-as években vált a maival összehasonlíthatóvá. A stúdióban végzett utómunkálatok, például a vágás (noha még csak pengével oldották meg), illetve a kislemezek meghosszabbodása teret adott a komponistáknak. Miles Davis pedig kifejezetten alkotó, komponáló zenész volt. Harmadrészt a média egésze is ekkor jött rá, nem csak meglovagolni lehet a sztárságot, hanem eleve lehet sztárokat gyártani.
Davis tehát a legmenőbb zene legnyughatatlanabb megújítója volt, s nem éppen bársonyos modora révén a média frankón tudta az olyan cool fehérek mellé pakolni, mint Marlon Brando vagy éppen James Dean.
Ezért kivételesen szerencsés a magyar olvasó, mert egyszerre élvezheti a jazz Augustusának önéletírását és a róla szóló egyik legkiválóbb életrajzot.

Bevezetés a jelenbe

Tari Annamária bátor ember. A jelenről ír. Alapvetően arról, hogy ez a mi globális és technológiai társadalmunk hogyan alakította a lelkünket, a lelki problémáinkat. Teszi mindezt rendkívül higgadtan, kiegyensúlyozottan, mindenfajta tétovaság és bizonytalanság nélkül. Márpedig ehhez különösen nagy bátorság kell.
Mert a jelen nem olyan, mint a múlt vagy a jövő. A múlt és a jövő különbségei időben és térben távolodva egyre inkább elmosódnak. A 20. század elejéről mást gondolnak a nagyszüleink, mint mi, pedig ők sem éltek akkor. A 17. századról viszont már nem csak mi, magyarok, hanem Európában mindannyian nagyon hasonló képpel rendelkezünk generációtól függetlenül. Ugyanakkor egy japán fiatal bizonyára egészen mást gondol róla, de az Australopithecustól már mindannyian egyforma távolságra vagyunk. (Éppen ezért gyakori, hogy a jelen társadalmi helyzet ellenpontjaként nem pár száz évvel ezelőtti, hanem az archaikus társadalomból, a törzsi korszakból vett példákat szoktak említeni.)
A jelent illetően csak különbségekről beszélhetünk. A jelen mindenkinek más és más. Az én jelenem nem olyan, mint a többieké, tehát olyan sem, mint amilyen Tari Annamárié. És így van ezzel mindegyik olvasója. Mindegyikőnk másféleképpen éli meg a saját jelenét, s így eleve vitázva, kérdőjelezve olvashatunk csak egy ilyen könyvet. Ezért kell az írói bátorság.

Lengyelország szenilis történelme

Andrzej Bart regénye tökéletesen illeszkedik az irodalmi hagyományba. Egyszerűen bárhonnan közelítünk hozzá, számos irodalomtörténeti előkép sorakozik föl mögé. Az elbeszélő, d'Arzipazzi herceg halhatatlanságot vásárol, s egy festményből kibámulva érzékeli a történelem menetét. Az epizódok azonban nem madáchi színváltozásokban testesülnek meg, hanem inkább a pikareszk regényekre jellemzően. A képet, mint egy stoppost, viszik magukkal váltakozó gazdái, s így aztán még a történelem sem a nagy, meghatározó alakok életén keresztül tárul fel, hanem az átlagember tipikus és kisszerű sorsában. A misztikus alaphelyzet miatt ráadásul az egész hozzácsapható a mágikus realizmus stílköréhez, ami megint nagyon örvendetes, még ha itt tényleg inkább a realizmus dominál is. Szóval az egész nem a fausti nagyságú vonalba illeszkedik, hanem inkább a candide-i egyűgyűség jellemző rá. De a műről beszélve lehetetlen nem megemlíteni ezt a sok-sok irodalmi nagyságot, a sok-sok irodalmi alapélményt Goethétől kezdve akár Kerouacig. Az ennyire jól illeszthető alkotások eleve sikerre vannak ítélve, legalábbis szakmailag. Ami a szélesebb olvasóközönséget illeti, már nehezebb a helyzet. Mert hiába két jó barát a magyar s lengyel, azért ez a könyv úgy merül bele a lengyel történelembe, hogy az író egyfolytában poénkodik, márpedig a viccet csak úgy lehet érteni, ha az ember tisztában van a kifigurázandó főbb vonásaival.

Így éltek ti

John Lennon imád netezni. Olvasgatja férfitársai beszámolóit a kurvázásról, s közben egy társkereső szolgáltatáson hajszolja az igazit. Meg is fogja találni élete párját, akit történetesen Yoko Onónak hívnak. Igen, történetesen. Ahogy történetesen John Lennon foglalkozására nézve zenész, és az együttesének a neve Beatles. Csak éppen Stones-kitűzőt hord. Meg mondom, netezik, ráadásul utál sms-t írni. Vagyis ez a John Lennon nem az a John Lennon. Vagy csak részben. De részben ő én is. Meg nagyjából minden manapság élő fickó. Úgy 25 és 55 között mindenképp. De talán ezen határokon túl is. Csak a nők vannak kizárva ebből a nagy lelki közösségből, mert azért mégiscsak John. Vagyis John Lennon történetei a fikció kategóriájába tartoznak. S így John Lennon megintcsak több, mint John Lennon. S ha nem John Lennonnak hívnák, akkor akár olyan híres is lehetne, mint Esti Kornél vagy éppen Fülig Jimmy.

A szép és az okos

Szeretjük a festményeket. Illik is, mi meg aztán jólneveltek vagyunk. Rendszeresen járunk kiállításra, vannak otthon albumaink, még képernyőkímélőként is néha egy festményválogatás fut. Axiómaként jelenthetjük ki: egy rendes ember szereti a festményeket, kedvenc festője is van, akiről tud ezt-azt, talán még egy regényes életrajzot is elolvasott róla. És különben is, ha nem így alakult volna az élete, akkor talán eleve művészettörténésznek tanult volna. Mondjuk, hírneves zongorművész szeretett volna inkább lenni, de ahhoz tehetség is kell, míg a művészet értéséhez elég a kitartó szorgalom. Tehát utóbbi reálisabb vágynak tűnik. Még a múltba visszavetítve is inkább hihető, hogy csak véletlen ez az ügyvédi, üzletkötői stb. pálya.
És persze művészettörténészből a csillogóbb fajta lett volna belőle. Nem ám az, aki poros és rossz levegőjű műhelyében apró és jelentéktelen részleteken vívódik, beszélni csak érzelemmentesen képes, elvégre tudós, s még egy jó kis összeesküvés-elméletet sem tud rendesen összehozni.
Egy szóval éppen olyan művészettörténész lett volna belőle, mint amilyen Daniel Arasse.

Igazi amerikai?!

Piszkos Fred akadémiája

Lecke az irodalomnak

Vagy: pofon az irodalomnak. És az irodalomelméletnek, az egész irodalomtudománynak, sőt az egész irodalomértésnek: ha csak egy százalék sznobizmus szorult az olvasóba, már esélye sincs befogadni a művet. Ez az irodalom gengszterrepje. Amit az avantgárd, mindenfajta modernizmusok, az egész posztmodern tett, csak előzménye a Szlengblognak. Egy lépéssel a jövő felé! Egy mű, ami csak szalagcímekkel jellemezhető méltón. És a legdurvább, legegyértelműbb címlapszlogen: Ez az, ami odabasz, a többi csak lófasz.

A posztmodern személyiség

Mesterember - az írásban is

A címlapon egy már réginek, emiatt szokatlannak számító próbababa mögött, a bejárat üvegében tükröződik a fotós, Lugosi Lugo László, aki ebben a könyvben mint kritikus jelenik meg. A borító egyszerűen telitalálat, legalábbis elmond mindent. Adott egy fotós, egy hozzáértő, aki úgy örökít meg - ezúttal írásban - egy korszakot, hogy ő maga is jól kivehetően látszik a háttérben.

A banalitás maximuma

Ez a Háy János baromi banális egy alak. Csak mondja, írja ezeket a banális mondatokat, és abból felépülnek ezek a banális történetek, amelyek banális emberek banális életéről szólnak.
Én meg olvasom, és nem bírom letenni. Te jó ég, az egyik egy családi nagybácsi, a másik a szomszédom, aztán az egyik volt csajom, és aztán, nebassz, ez én vagyok... Na jó, még talán kimászom ebből a jellemhibából.
Ezek kortárs novellák.

Kaththea hagyományai

Veszélyes dolog az érzékenység. Érezhető az emberen. S akik szeretik a hatalmukat fitogtatni, célpontnak használják az ilyeneket. Megaláztatás, kirekesztés, álomvilág - egymásból következő állomások.
Másrészt az érzékenység vonzereje is nyilvánvaló. A kivetettek érzelmi alapon szerveződő közösségei a könnyűzene létjogosultságát adják meg.
Brian Molko, a Placebo frontembere is ilyen érzékeny kamasz volt. A könyv írója, Kaththea Azzurra Rowland szintén. Hogy ez a könyv melyikük lelki világáról szól inkább, nehéz megbecsülni - de talán minden szentimentális lélek a magáénak tekintheti.